Rumänien und der Holocaust Nyomtatás E-mail

Ungváry Krisztián

Rumänien und der Holocaust. Zu den Massenverbrechen in Transnistrien 1941-1944. Herausgegeben von Mariana Hausleitner, Brigitte Mihok und Juliane Wetzel. Metropol, 2001 Berlin

Az utóbbi évtizedben egyre több figyelem fordul a Holokauszt-jelenség kutatásának irányában. Jelenleg az USA és az NSZK könyvpiacán a II. világháborúval kapcsolatos témájú könyvek döntő többségét a náci terroruralommal foglalkozó művek teszik ki. Sajátos jelenség, hogy a külföldi szakirodalom jelentős része mind a mai napig elhanyagolja azt a tényt, hogy a holokauszt korántsem csupán német jelenség volt. Franciaország, Oroszország, Magyarország és Romána önálló, „nemzeti” antiszemitizmusa legalább olyan régi gyökerekre tekinthet vissza mint a német. Ennek megfelelően az 1939-1944 között kifejlődött náci „Endlösung” elképzelhetetlen lett volna az említett történelmi előzmények, és az érintett országok lakosságának és kormányainak jelentős támogatása nélkül.

A román holokauszt története nem teljesen feltáratlan. Matatias Carp háromkötetes monográfiát írt, Jean Ancel tizenkét kötetben adta ki a román holokauszt dokumentumait. Az utóbbi időben Magyarországon is megjelent néhány publicisztikai írás az odesszai román pogromról. A berlini Zentrum für Antisemitismusforschung 1999-ben konferenciát szentelt a román zsidóüldözésnek, előadóknak Jean Ancelt, Andrej Angrickot, Wolfgang Bentz, Armin Heinent, Mariane Hausleitnert, Radu Ioanidot, Viorel Achivumot, Lya Benjamint, Brigitte Mihokot, Hildrun Glasst és Hannelore Baiert hívták meg és előadásaikat két évvel később e kötetben rendezték sajtó alá. A történelmi események áttekinthető és szisztematikus összefoglalása mellett a mű újdonságát az adja, hogy a romániai holokauszt kutatásának jelenlegi állását és romániai recepcióját is megismerhetjük.

Ellentétben a némettel, a román antiszemitizmus kezdettől fogva nyílt és brutális erőszakot hirdetett. Vasgárdista önkéntesek nyílt utcai gyilkosságokat követtek el és elmenekülés helyett büszkén vállalták a felelősséget. 1937-től Romániában nyíltan antiszemita kormányzat uralkodott amely néhány éven belül a zsidó lakosság egyharmadát megfosztotta az állampolgárságtól. Bár a vasgárdát 1940-ben betiltották és tagjait bebörtönözték vagy meggyilkolták, az antiszemitizmus továbbra is a kormányzat fő ideológiai eleme maradt. Antiszemita kilengéseknek már 1941 januárjában is több száz zsidó áldozata volt, jóval több, mint a német „kristály éjszaka” vagy az 1919-es magyar fehérterrorista különítmények zsidó áldozatainak száma. A Szovjetunió megtámadása után Antonescu elérkezettnek látta az időt a „purification national” azaz a nemzeti öntisztítás megindítására. Az „idegenek” közül a legvédtelenebb csoportot a zsidók (és kisebb mértékben a cigányok) tették ki. A tömeges antiszemitizmus színvonalára jellemző, hogy már 1941. júniusában Iasiban 3000 áldozata volt az ottani zsidóellenes pogromnak és a tömegből többen karóra tűzték az áldozatok levágott fejét, zsidó kisgyerekek hulláit pedig a vágóhídon „igazi kóser hús” cédulák mellett akasztották fel A román hadsereg Besszarábiát szisztematikusan megtisztította a zsidóktól. Módszereik a német Einsatzgruppék tagjai között is visszatetszést keltettek mivel „tervezetlenül” és „a higiéniai követelmények betartása nélkül” öldösték le áldozataikat.

1941 októberében, néhány nappal Odessza elfoglalása után a szovjetek távirányításos bombákkal felrobbantották a városban székelő román parancsnokságot. Válaszul Antonescu elrendelte minden halottért 200, minden sebesültért 100 „kommunista” azaz zsidó kivégzését. Néhány nap alatt 25-30 ezer odesszai.lakost gyilkoltak meg az elképzelhet legbestiálisabb módon. Érdemes a történteket összehasonlítani a Babi Jarban vagy Kamenez-Podolskban történt kivégzésekkel: ott a németek mindkét esetben helyi ukrán önkéntes erőkre bízták a végrehajtás nagy részét, német katonák csak minimális létszámban vettek részt a közvetlen vérfürdőben. Románia „saját üzemben” 1943-ig kb. 250 000-410 000 zsidót pusztított el.

A tanulmányírók közül Armin Heinen arra a feladatra is vállalkozott, hogy összehasonlítsa a német és a román tömeggyilkosságokat. Összehasonlításában nem lehet nem felismerni azt a sajátos (csak német oldalról tapasztalható) igyekezetet, hogy a két náció közül a német bűnök legyenek súlyosabbak. Vizsgálatában ugyan nem hallgatja el, hogy a románok szadizmusa és brutalitása jóval felülmúlta a németekét, de ennek ellenére arra a következtetésre jut, hogy a német magatartás mégis kegyetlenebb volt. Ezt abból szűri le, hogy román részről számos példát talált, amikor a katonaság vagy csendőrség egyes tagjai zsidókat mentettek, míg német részről egy ilyen példát sem hoz fel. Ugyanígy relativizálja a tömeggyilkosságokat, amikor azt állítja, hogy a „román kultúrában” nem volt megfelelője annak a gyilkolási módnak, amelyet a német fél alkalmazott. Azt a tényt, hogy ez fordítva ugyanígy igaz, viszont nem említi. Heinen szerint a „nagyüzemi” népirtásra a románok nem voltak képesek, de a németek igen. Ennek azonban már az áldozatok száma is ellentmond, valamint az a tény is, hogy a holokauszt áldozatainak többsége, legalább 2-3 millió személy nem haláltáborokban pusztult el, hanem helyszíni kivégzések áldozata lett. A haláltábor tehát egyáltalán nem szükséges velejárója a népirtásnak.

Tanulságos, és egyúttal elszomorító a kötet két zárófejezete, amely a holokauszt jelenlegi recepciójával foglalkozik. Magyarországon is tapasztalható rasszizmus és antiszemitizmus, de ezek szinte ártalmatlannak hatnak annak fényében, ami Romániában papírra kerül. A Vasgárda és Antonescu istenítése bevett dolognak számít, a zsidóirtásért természetesen a németek felelősek, Románia és Antonescu igazából a zsidóság mentéséért tevékenykedett. Zsidók kapcsán olyan szövegek jelenhetnek meg hogy „amikor ennyi virtuális szappant láthattunk Bukarest utcáin, felkavarodott a lelkünk. Csak az a kár, hogy nagy hiány mutatkozik szögesdrótból és Ciklon-B-ből, amelyek abszolút fontos részletek a teljes boldogságunkhoz”.

Romániai tankönyvekben Románia második világháborús szereplése úgy szerepel, mint amire csupán Hitler kényszerítése miatt került sor. Zsidóellenes atrocitásokban csak „német ügynökök” vettek részt. Antonescu „jó hazafi”, aki egyesíteni akarta az országot.

Románia pragmatikus külpolitikai megfontolásokból (de csak a sztálingrádi csata hatására) leállította a zsidóüldözés radikális programját és a regáti valamint dél-erdélyi zsidók megmenekülhettek. De ebből a tényből nem lehet Antonescut zsidómentőnek kikiáltani, mint ahogyan azt a román publicisztika és történettudomány jelentős része teszi.

A tanulmány végleges formájában a Hadikrónika, 2001/4 számában jelent meg.

 

 
< Előző