2004 december Nyomtatás E-mail


A Szent Janos erodtemplom Csikdelne hataraban.jpg


Szélyes Sándor
Székely Karácsony

Hóba temetkezett csíki havasokon
Áron egymagában, fönn a Madarason
Uram, fohászkodik, Fiad megszületett.
Karácsony este van, hogyha megteheted
Te, aki rendezed ezt a nagy világot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.

Hallottalak Áron, de nem mondottad kinek.
A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól:

Áron jókedvemben kaptál,
legyen úgy, nem bánom,
de még mielőtt a kérést teljesíteném
valamit meg kéne magyarázni nékem.

Én a székelyekről hallottam eleget,
mondtak már rólatok hideget, meleget.
Tudom, hívők vagytok, sokat imádkoztok,
de szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelyeknek valljátok,
s kiválasztott népem neveit hordjátok
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
az egész Biblia egész Ábrahámig,
Ha jól meggondolom, szinte már
úgy vélem, hogy Csicsó Názáret s Ditró Jeruzsálem.

Aztán, ha jól értem magyar a beszéded,
s mégis a székelyek boldogságát kéred.
Miféle náció, mert a nyelve magyar.

Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar
Csak egy kicsivel több,
Úgy legalább három vagy négy fertályfokkal.

Ott álltak a fenyők keményen vigyázva,
gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
megkondult Csíksomlyó Máriás harangja.
Szelíd korholással szólott az úr hangja:

Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet,
Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg Te is,
Kicsit ezért több a szenvedéstek is.

2004. 12. 24. 

Minden kedves olvasónknak Istentől megáldott, meghitt, békés Karácsonyt kívánunk!


http://www.erdely.ma/kultura.php?id=7987

 

 
bihari
  Válasz | 2004. december 27. 14:07 | Sorszám: 10
*

 

Magyar történelmet tanítana elbutult magyaroknak az MVSZ Kárpámedencén Kivüli Régiója
ERDÉLY MA 2004. december. 26. Karácsony

 

A Magyarok Világszövetsége által a kettős állampolgárság ügyében kezdeményezett 2004 december 5-i népszavazás eredményéről mindenki igyekszik tanulságot levonni. 

A népszavazás látleletet nyújtott a hazai magyarság állapotáról.

Arról, hogy a 10 milliónyi nép 8 millió szavazójából mintegy 5 millió nem vette a fáradtságot, hogy szavazni menjen egy nemzeti fontosságú ügyben. Nem ment el részben alantas riogatás miatt, részben a magyarságtudat meggyengyülése-eltünése miatt, részben történelmi tudatlanságból, részben felelősség nem vállalásból, részben mélységes kiábrándulásból. Beérett a négy és fél évtized kommunista magvetése, s a másfél évtizede tartó kozmopolista konkolyhintés s ezért lett szomorú az aratás.

A kérdés nekünk Kárpátokon-kivülieknek, azaz a világban szétszórt magyarságnak nem csak az, hogy mi a tanulság, hanem mi a ránk eső feladat  a hazai magyarság áldatlan állapotának változtatásából. A nyugati magyarság mindig megtalálta történelmi feladatát, s azt be is töltötte. Évizedekig őrizte a magyar szabadság, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc lángját. Azonban az 1989-es hazai politikai fordulat után feladatát elveszíteni látszott, azt hívén, hogy valóban fordulat ment végbe. Csak mostanra derült ki, hogy mindaz, ami akkor történt nem rendszerváltozás volt. 
Csak valami olyan módosulás, amit a Kádár rendszer csinált a Rákosi rendszerrel szemben: a megjelenési forma változott ugyan, de a lényeg maradt. Ez elmondható az 1989-es változásról is.

Ez azt jelenti, hogy a nyugati magyarságnak, közelebbről a Kárpátokon-kivülieknek, ebben a helyzetben ismét meg kell találnia a maga sajátos történelmi szerepét. Ez nem lehet más, mint az elnemzetlenített, magyar öntudatától, saját valós történelmétől megfosztott hazai magyarság  felrázása, tudatra ébresztése és nevelése. 

Ideje lenne röviden, velősen, nem polematizálva, csak a tényeket felsorolva megírni az igazi magyar történelmet. Akár az ezerévest, akár az utóbbi 500 évét, akár a XX. századét, Trianonét, 1956-ét stb., egyben vagy külön-külön füzetekben, s azokat nagy számban nyomtatva  szétosztani az országban, de az elszakított területeken is. 

A hazai magyarság – kivéve másfél milliót –  jelenlegi állapotában nem képes felelősen állástfoglalni sorsöntő nemzeti kérdésekben.

Ezen mi
Kárpátokon-kivüliek  is tudnuk változtatni. Mindennek lenne egy pozitív hozadéka a Kárpátokon-kivüliek részére is:  tudatosan megrontott, szétdarabolt, elkedvetlenített és a kozmopolitizmus rontásának kitett nyugati magyarság ismét egybeforrhat a nemzeti cél megvalósitása érdekében. Hiszen nincs olyen szervezet, amely megmaradhat  és épülhet komoly,  nagy és magasztos célok nélkül!

Karácsonyi csendességünkben, magunbka szállásunkban, útkeresésünkben vezéreljenek ezek a gondolatok!

Edmonton, 2004, december 24.

Dr. Pungur József
MVSZ KKR elnök
http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8032



bihari
  Válasz | 2004. december 27. 13:58 | Sorszám: 9
 
kolozsy_sandor_-_wass_albert_2.jpgkolozsy_sandor_-_wass_albert_1.jpg
 
ERDÉLY MA
2004. december 27. hétfő

Wass Albert szobra Bonyhádon


Hosszú és kalandos út vezetett az erdélyi Mezőség vasasszentgotthárdi udvarházától a dunántúli kisváros, Bonyhád főteréig. Hosszú és kalandos, akár a XX. század egyik legnagyobb magyar íróját, akár a róla készült szobrot tekintve. Wass Albertről már hellyel-közzel tudhatunk ezt-azt,  a kommunista  cenzúra  ellenére, - az életéről, a  „háborús bűnösségéről”,  a máig késő rehabilitációjáról, hatalmas életművéről.

Kevésbé ismert azonban szobrának sorsa, mely végül a Völgység fővárosában, Bonyhádon talált végső nyugalomra.

A közel egy évszázadnyit élő nagy író szobra – mintegy másfél év kényszerpihenő után – közel egy évi előkészítő munka eredményeként tárulhat majd 2005. január 8-án, Wass Albert születésnapján a növekvő olvasótábor szemei elé.

Februárban kellt szárnyra a hír, hogy a fővárosban nem engedélyezték az író szobrának felállítását.

A főváros liberóbolsevik  vezetésének kényelmetlen volt, hogy egy Romániában a mai napig halálra ítélt „háborús bűnös” szobra ékesítse a Vérmezőt. Ekkor fogant a gondolat is, hogy ha ott nem, akkor nálunk talán igen. Hogy megteremtsük a szobor felállításának hátterét, júniusban megalakítottuk a „Wass Albert Törzsasztal” elnevezésű irodalmi társaságot, amely az író népszerűsítése mellett a szoborállítás körüli szervezési munkákat is hivatott volt összefogni. Ugyancsak júniusban Kovács Gáborral és Tóth Józseffel Erdélyben jártunk és kapcsolatba kerültünk Bartha Józseffel, aki Wass Endre sógora, és aki megígérte, hogy segít abban, hogy Kolozsy Sándor szobrászművész alkotása Bonyhádra kerülhessen. Jelentős segítséget kaptunk még a Kármentő Polgári Körtől is, amely a szobor ideszállításán túl anyagilag is támogatta annak felállítását. Természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül a város vezetésének pozitív hozzáállását sem, hiszen enélkül szó sem lehetne az egészről. A hely biztosítása, a talapzat elkészítése mind az önkormányzatnak köszönhető. Meg kell említeni Potápi Árpád polgármester nevét, aki – maga is bukovinai székely család sarja lévén – mindvégig segítette vállalkozásunkat.

Wass Albert bronz mellszobra kalandos úton jutott el Bonyhádra.

Ausztráliában, Sidney-ben készítette Kolozsy Sándor szobrászművész, aki maga is barátja és harcostársa volt az írónak. A nyugati emigrációban élő erdélyi magyarság összefogását és Erdély „újra élesztését” hangsúlyozó „transzilvanizmus” eszmeköre mentén találtak egymásra, és próbálták meg összefogni a szétszóródott magyarokat.

dr._kolozsy_sandor_fenykepe_wass_albertrol.jpg
Dr. Kolozsy Sándor  fotója az idős Wass Albertről

Ahogy Kolozsy Sándor hangsúlyozza, e bronzszoborban elsősorban az Erdélyért küzdő „publicistát”, semmint az „írót” formálta meg.

A szobor repülőgépen Hamburgba érkezett Dr. Wass Endréhez, az író legkisebb fiához azzal a szándékkal, hogy Kolozsvárott legyen felállítva. Azonban a romániai politikai helyzet és Wass Albert rehabilitációjának késedelme ezt még talán évtizedekig lehetetlenné teszi. Így másfél éves hamburgi kényszerpihenő után – Bartha József holtmarosi református lelkész közvetítésével – ez év augusztus 13-án a „Czegei Wass Alapítvány” ajándékaként a múlt század egyik legnagyobb magyar írójának szobra megérkezett Bonyhádra.

A helyszin kiválasztásában és a talapzat megtervezésében Csernyus Lőrinc építész, Makovecz Imre tanítványa, a bonyhádi városháza tervezője volt segítségünkre, a talpkő megmunkálását Bakó László szobrászművész vállalta.

A szobor tehát itt van, és várja, hogy 2005-ben Wass Albert születése napján felállítva békés nyugalommal szemlélje a világot, amely elrohan mellette, mellettünk.

Szabó László


bihari
  Válasz | 2004. december 27. 13:46 | Sorszám: 8
magyarszo.gif

 

Székelykevén több a külföldi, mint a hazai látogató

 

 

Csak Székelykevén értettem meg, hogy miért hangsúlyozzák az anyanyelven történő továbbtanulási lehetőség fontosságát, amire ugyan Vajdaságban van némi lehetőség, de a Kárpát-medence legdélebbi magyar települése, Székelykeve közelében nincs.


Dani Ernő már több mint tíz éve vállalkozó, Székelykevén elsőként volt önkiszolgálója, jó tíz éve szervezi székely ősei által érintett útvonalon a kerékpártúrákat a Székelyföldre, de egyéb újításokat, ötleteket is kezdeményezett és megvalósított már a faluban.

– Úgy éreztem, hogy van bennem valami tudat alatti, amit felszínre kellene hozni, és ez két év tanulás után sikerült, tudatosodott. Amellett, hogy sok elméleti ismerettel gazdagodtam, nagyon sok mindent megtanultam az emberi kapcsolatteremtést illetően, és sok olyan embert megismertem Vajdaságból és Magyarországról is, akik adott pillanatban még többet tudnak segíteni, mint a két év tanulás. Két-három évvel ezelőtt ugyanis barátaimmal arról beszélgettünk, hogy milyen vállalkozást indíthatnánk, ami nem sok pénzbe kerülne, és akkor született meg az ötlet a faluturizmusról.
Amellett ugyanis, hogy a faluban már csaknem 150 ház üres, a még lakottak is rendelkeznek egy-két vendégszobával. Ez már eleve olyan kapacitás, ami nem igényel befektetést, kezdőtőkét, csupán nagy reklámot. Igaz, a falubeliek nagyon furcsának találták az ötletet, mondván, hogy ugyan ki és miért látogatna el az isten háta mögé egy olyan kis faluba, mint Székelykeve. Az ötlet megvalósításáról azonban nem mondtam le, és ez a képzés, amit most fejeztem be, rávezetett olyan gondolkodásmódra, hogy a negatív dolgokat próbáljuk meg pozitívra fordítani, a hátrányból előnyt kovácsolni. Szerencsére másfél évvel ezelőtt egy budapesti utazási irodának a vezetője leutazott hozzánk egy faluból elszármazott újságíróval, és elmondta, hogy szeretne hozzánk csoportutazást szervezni. Ez volt az alapja, kiindulópontja a konkrét együttműködésnek, és most már egy sikeres évet tudhatunk magunk mögött, hisz öt csoportban több mint kétszáz magyarországi vendég csaknem ezer éjszakát töltött nálunk. Székesfehérváron is üzleti tárgyalásokat folytattam, melyek során megbeszéltük a következő évi együttműködést, ami, remélem, az idei megvalósítás legalább másfélszerese lesz.

- Kik látogatnak el az isten háta mögötti kis faluba?

Elsősorban magyarországi turisták, akik a Délvidék felé fordulnak,  - akik tanultak a Trianon előtti Magyarországról, és nagyon sokszor a vidékünk történelmi vonatkozásait nálunk jobban ismerik. A magyarok számára a 90-es évekig Jugoszlávia nyugati államnak számított, 2000-ig háborús övezetnek, és csak utána adódott olyan lehetőség, hogy ellátogassanak a Délvidékre. Ez, mondhatom, éppen jókor jött, mert Erdélyt már nyolc-tíz éve járják, ismerik, mi pedig egy újabb lehetőséget kínálunk. 

- Mit tudnak nyújtani, megmutatni az ide látogató turistáknak?

Székelykeve tavaly ünnepelte betelepítésének 120. évfordulóját. Lakói ez idő alatt földműveléssel, kubikosmunkával keresték meg kenyerüket. A turizmus számukra elképzelhetetlen volt, és sikerességében még ma is sokan kételkednek. 

Ősszel szerveztünk egy négynapos tanulmányutat budapesti gimnáziumi tanulók számára, akiket Székelykevén szállásoltunk el, és innen szaktanárok vezetésével bejártuk a történelmi emlékhelyeket. Tervünk, hogy a két-három napos csillagtúrák mellett jövőre is szervezzünk középiskolásoknak tanulmányutakat, hisz történelmet tanulva megkerülhetetlen Trianon, és az azt megelőző földrajzi határok.

Székelykeve öt kilométerre van az ezeréves magyar déli határtól, illetve a Duna-töltéstől, ami különös adottság és lehetőség a környékbeli történelmi helyekkel együtt. Ilyenek a közelünkben levő Belgrád, a nándorfehérvári vár, a zimonyi Hunyadi-torony, a szendrői középkori végvár, a kevevári földvár-maradványok, a kis és nagy Kazán-szoros, a Vaskapu, a verseci őrtorony, Herceg Ferenc szülőháza, valamint a környék hegy- és borvidéke.

Még egy lehetőségünk van, az ökoturizmus, hisz 13 kilométerre vagyunk a Delibláti-homokpusztától, ami ugyancsak nagyon látványos idegenforgalmi hely, és amit megfelelő reklámmal, hírnévvel rövid időn belül az európai piac számára, mint értékes turisztikai ajánlatot, lehetne felkínálni.

- Milyen látványosságot kínál a falu a turistáknak?

– Öt évvel ezelőtt kezdődött komolyabb hagyományőrző tevékenység, bár hagyományápolással addig is foglalkozott az 56 éve működő helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, de akkor olyan dolgok kerültek felszínre, mint a székely kapu, a kopjafa, a hagyományos székely varrottas, melyekből már idén sikerült berendezni egy kiállítótermet, ahol meg is vásárolhatók a kézimunkák. A székely varrottas egyébként élő hagyománynak számít a faluban, több szorgos asszony készít ilyen motívumokkal könyvjelzőt, terítőt, abroszt. Emellett a Szalmaszál Ifjúsági Egyesület is nagy hangsúlyt fektet a hagyományápolásra, és tavaly kézműves csoportot alakított, mely a gyerekeket gyöngyfűzésre, kézimunkára, vesszőfonásra stb. tanítja. Ez ugyancsak része a faluturizmusnak, ami csak a falu összefogásával valósulhat meg, több tíz, sőt száz ember munkájának minőségében. Nagyon remélem, hogy ez két-három év múlva tudatosul a falubeliekben is, mert ez mellékkeresetet is jelent a mezőgazdasággal foglalkozó vendéglátók számára. Sok szép elképzelésünk van még, de csak nagyon óvatosan, meggondoltan, európai színvonalat kielégítve szeretnénk megjelenni a piacon. Szerencsére Fischer esperes úr törekvéseinek köszönve, illetve az Illyés Közalapítvány egyik pályázata elnyerésének eredményeként jövőre megvalósulhat egy tájház kialakítása, amihez már sok szép értékes régi tárgy áll rendelkezésünkre. Ez szellemi érték lesz számunkra, egy kis múzeum a falu történetéről, amit ugyancsak megmutathatunk a turistáknak.

A falu történetéhez az is hozzátartozik, hogy egykori lakói határőrként szolgáltak, a jelenlegiek pedig lelki határőrei a magyar nyelvnek Belgrádtól 40 kilométerre délkeletre. Székelykeve a legdélibb magyar telepűlés. A falu tiszta magyar általános iskolával rendelkezik, sajnos, nem tudni, meddig. Ez több mindentől függ, de ha Székelykeve elvész, akkor 120 kilométerrel tolódik a magyar nyelv déli határa északra. Magyar újság eljut ugyan hozzánk, de olykor csak két napos késéssel, amit már egyebek mellett ugyancsak megszoktunk, hisz messze vagyunk a magyar szemtől, és messze a szívtől.

N. K.

Irodalom:

AZ AL-DUNAI SZÉKELY TELEPÍTÉS

Székelykeve a magyar nyelv legdélebbi bástyája, a falu lakosságának közel 90 %-a magyarnak vallja magát, az iskolában kizárólag magyar nyelvű tanítás van.

A település lakóinak többsége a XIX. század végén az öt bukovinai székely faluból áttelepültek leszármazottja.

NAGY-MAGYARORSZÁG  TÁJAI, LÁTNIVALÓI

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 06:47 | Sorszám: 7

ujvideki_magyarszo_2.gif

ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2004. dec.24-26.
 

Kettős állampolgárság pedig lesz!
A VMDP karácsonyi üzenete


A magyar kettős állampolgárságtól visszhangzik a világ. Mert még nincs. Nem lenne még akkor sem, ha Mikulásra az jött volna ki az anyaországi népszavazásból, hogy adni kell.

A magyar kormány és a kormánypártok ugyanis odáig merészkedtek nemzetellenes magatartásukban, hogy hazug híresztelésekkel eltántorították a tisztességes magyar szavazópolgárokat határon túli nemzettestvéreiktől. Azóta már sokan és sokféleképpen kifejezésre juttatták a NEM miatti felháborodásukat.

Nem kell bánkódni!
A kérdés most nagyobb súllyal terheli az anyaország uralkodó és ellenzéki pártjainak politikusait, mint a népszavazás előtt. Példátlan ugyanis, hogy a világ bármely anyaországában ilyen kérdésben ilyen eredmény szülessen, s az már csupán szurok ék a gyászkoronájukon, hogy a szégyenletes eredményért maga az anyaországi kormány és az uralkodó pártok a felelősök.

Ezt a kérdést már sem uralkodó, sem ellenzéki párt nem kerülheti meg. A határon túli magyarok kérelme egyértelmű és egyöntetű: a kettős állampolgárság éppen úgy megillet bennünket, mint más országok más nemzeteinek határon túli részeit. Az a párt, amely ezt ellenzi, nem számíthat az anyaországi választópolgárok többségének szavazatára. Ezért iparkodnak most a felelősök szurrogátumot kínálni.

Több mint egy évtizede, hogy a VMDP fölvetette megmaradásunknak ezt a módját. Annyit már elértünk, hogy a kérdés megkerülhetetlenül áll mindannyiunk előtt. Tulajdonképpen ezt kaptuk karácsonyra. Idő kérdése, mikor lesz belőle kettős állampolgárság.

Az ünnepre még egy küldemény érkezett az anyaországból a Délvidékre. A Tito és fegyveres kommunistái által, hatvan évvel ezelőtt elkövetett vérengzéssel foglalkozott a magyar parlament külügyi bizottsága. Hamarosan a parlament fog szavazni róla.

Hatvanéves mulasztás pótlódik majd. Az anyaország törvényhozó testülete határozatban fogja kimondani: a délvidéki magyarokon esett sérelem az egész nemzet sérelme.

A siker reményében kívánunk nemzettársainknak és a többi népnek kellemes karácsonyi ünnepeket.


II.

A magyar helységnevek sértik a kisebbséget?
Vajdasági és magyar zászlót a terembe!


Két-két alpolgámestere és képviselő-testületi alelnöke lesz Szabadkának -- Ülésezett a községi képviselő-testület

A községi képviselő-testület tegnapi ülésén a tanácsnokok csak részben támogatták a községi statútumügyi bizottságnak a község alapszabályára vonatkozó módosítási javaslatait. E napirend kapcsán fogadták el azt a javaslatot, hogy a jövőben a polgámesternek és a képviselő-testületi elnöknek két-két helyettese legyen. A javalatot beterjesztő képviselő megindoklásában az állt, hogy azon nemzetiségek köréből kerüljenek ki a jelöltek e tisztségrekre, amelyeket elnöki szinten nem képviselnek.

Az ellenzéki képviselők azt nehezményezték, hogy a tisztségek szaporításával indokolatlanul növelik a községi hivatal költségeit. Emellett azt is kifogásolták, hogy a polgármester-helyettes ily módon történő kinevezése összeegyeztethetetlen azzal, hogy a polgámester meválasztása közvetlen úton történt.

A képviselő-testület tegnapi ülésén jóváhagyták azt a módosító javaslatot, hogy Szerbia zászlaja mellett, a teremben tűzzék ki Vajdaság zászlaját is, valamint -- a vonatkozó törvénnyel összhangban -- a nemzeti kisebbségek szimbólumait és zászlait is.

A Magyar Nemzeti Tanács arra vonatkozó javaslatáról, hogy Bácsszőlős, Tavankut, Novi ®ednik és Višnjevac hivatalos elnevezése a jövőben Királyhalma, Felső- és Alsótavankút, Újzsednik és Visnyevác legyen, nem született döntés.

Petar Balaľević, a Városunk Szabadka koalíció tanácsnoka tiltakozott amiatt, hogy Tavankut nevét magyarra fordítsák, mert ezt az ott élő szerb, bunjevac és horvát kisebbség szempontjából sértőnek nevezte.

A kizárólagos szerb névhasználat a többségi magyarokat nem sérti?


*

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 06:11 | Sorszám: 6

DÉLVIDÉK
D O R O S Z L Ó

Magyarverés Délvidéken - III. rész ( 59 perc)  M.Szabó Imre filmje

Az előző részek megtekinthetők az internetről: http://tdyweb.wbteam.com/Utolag.htm


DOROSZLÓ HONLAPJA

 

*

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 05:59 | Sorszám: 5

szekelyhirmondo.gif

 

 

 

 


SZÉKELY HÍRMONDÓ
IX. évfolyam, 51. szám, december 24-31.

A  „zászlóégetõ”, a magyar rendszámú autók szélvédõinek beverésével vagy éppen a magyarországi turisták visszakergetésével riogató itteni magyarok  ne feledkezzenek meg arról, hogy kollektív szentenciáikkal megsértik azokat a magyar testvéreinket, akik igennel szavaztak, s az eredménytõl legalább annyira szenvednek, mint mi.

 

Tulajdonképpen főként az igennel szavazók jártak eddig is Erdélybe vagy Felvidékre, Délvidékre. A nemmel szavazók „jobb helyekre” mentek, „hiteles” európai levegõt szívni.

Tehát ne büntessük a magyar polgárokat, mert õk nem hibásak. Õket megvezették a politikusok, akik az elsõszámú bûnösök. Õk tették szégyenünket vörössé és adventünket feketévé.

Mégis azt mondom, ismételten, hogy nem szabad csüggednünk, s fõleg nem szabad vagdalkoznunk. Próbáljunk meg mindent a pozitív oldaláról megközelíteni.

Gondoljuk el, különbözik-e valamiben a mi nemzetünk a túlsótól, az úgynevezett anyaországitól? Minket is folyamatosan megvezetnek politikusaink, s újra és újra bevesszük a maszlagot. 

De vannak ennek a dec. 5-i történésnek pozitív következményei is. Ez a lelki trauma a tunyult, eltespedt székelységet is felrázta egy kicsit, lankadó nemzeti tudatát felélesztette és kihegyezte. Újabb százévnyi továbbélésre késztette. Pozitív hozadék az is, hogy reményeim szerint fékezni fogja a kivándorlást, illetve az igaz érzésû magyaroknál ösztönözni fogja a hazatelepedést Erdélybe.

 

Nekünk, székelyeknek segítenünk kell eltévelyedett, nemzeti tudatukból megfosztott magyar testvéreinken, házainkba kell invitálnunk a gyermekeiket, hogy szívjanak lelkükbe egészséges magyar levegõt, tanulják meg, hogy frizsider helyett hûtõt kell mondani, szaft helyett mártást

Hiszem, hogy lesz még egyetértés nemzethatárainkon belül, ha az igazi értékek a helyükre kerülnek.

 

 

http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/Seg%EDts%FCk_megt%E9vesztett_testv%E9reinket/932/

 

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 05:44 | Sorszám: 4

Tokes_Laszlo.JPG

ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6


Tőkés László beszámolója 1989-ről  I.


December 15-én 7-8 óra között szaladt Kabai József, hogy tiszteletes úr, az utcán emberek vannak. Hát mintha főbe ütöttek volna, úgy meglepődtem, és ez már az isteni gondviselés számlájára írható, én nem azzal a szándékkal hirdettem vasárnap igét, hogy itt 15-én kilakoltatás lesz, csődüljenek ide az emberek, vagy ellenálljanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Én a passzív rezisztencia nemes szellemében azt mondtam: Kedves testvéreim, 15-én pénteken minden bizonnyal végrehajtják a kilakoltatást, akit érdekel, jöjjön el, legyen néma szemtanúja annak, hogy ez a törvénytelenség ebben az országban megtörténhet.

Tehát eszem ágában sem volt forradalmat provokálni vagy ellenállást, nem is vihetett rá a lélek engem, mert nem kockáztathattam. Az volt a legfőbb dilemmám ezekben a napokban, van-e jogom az emberek biztonságát kockáztatni, hogy meddig mehet el az ember? Ez a fordulat teljesen váratlan volt számomra, kidugtam a fejem az ablakon a téli hajnali ködben és megrökönyödve láttam, hogy két tucatnyi ember van már az utcán kisebb-nagyobb csoportokban szétszóródva a saroktól.

Amikor megláttak, akkor mind odacsődültek, azt hitték, hogy én velük akarok beszélni. Lényeg az, hogy odacsődültek, és megható módon veknit nyújtottak be, tejet, tűzifát és különféle olyan tárgyakat, amelyekről úgy érezhették, hogy nekünk szükségünk van rá. Akkor már a pince fakerítéseit is tüzelgettük, és amit csak lehetett. Rövid beszélgetésből megtudtam, hogy várják a kilakoltatást, hogy készpénznek vették, amiben még én sem voltam biztos. Megdöbbentett, hogy ennyire komolyan vették, meghatott a magatartásuk, ahogy ott dideregtek a decemberi hajnalban, meleg, meghatódott érzésekkel megköszöntem nekik, hogy eljöttek, és azt mondtam, nem valószínű, hogy sor kerül rá, én is csak úgy gondolom, de nagyon köszönöm megjelenésüket.

Bementem az ablaktól, megborotválkoztam, felöltöztem, ez a nap ezzel a szent izgatottsággal kezdődött, már valami történt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz még tovább. Egyszer csak jelezte a takarítónő, hogy keresnek valamilyen amerikaiak, akkor csak az ablakból tekintettem meg az amerikai nagykövetség talán másodbeosztottját. Vele volt egy hölgy, integettünk egymásnak, közel kerültek a tömeghez, de elterelte őket egy civil rendőr. Kimentem a kapualjba és vártam. Valóban be is léptek, de rögtön utánuk nyomultak egyenruhás és civil hatósági személyek és kitessékelték őket, kezüket hátranyomva. Azok eközben is kérdezték, hogy vagyok, én röviden elmondtam, hogy ma kell legyen a kilakoltatás, hogy mi a helyzet, keresetlen polgári szavakkal szóltam arról, hogyan élünk. Ők biztosítottak, hogy odafigyelnek, bátorításképpen hozzátéve: ne féljek.

Szóval, amit a szekuritáté nyilvánossága előtt el lehetett mondani, az egyszerű emberi szolidaritás vagy segítségkérés szavait, ezek hangzottak el, semmi jelentős. Utóbb aztán megtudtam, hogy bekísérték látogatóimat a szekuritáté közeli, álcázott irodájába és hosszas kihallgatás után kiutasították őket Temesvárról.
Csodák csodája, olyan nagy felháborodást keltett az amerikaiakkal szemben alkalmazott hatósági erőszak, hogy rövid negyedóra múlva, ha jól emlékszem, de mindenképpen egy órán belül, valósággal nekirontottak a rendőröknek és a civil szekusoknak ezek az emberek, akkorra már megduplázódott a számuk, és a szó szoros értelmében elkergették őket. Véleményem szerint visszavonulót is fújtak, mert valószínűleg nem voltak felkészülve sem a megelőző látogatásra, sem az emberek gyülekezésére, nem kaptak konkrét utasításokat, miként viszonyuljanak az újabb fejleményekhez. Minden bizonnyal messzemenően kerülték a konfliktust, ez az egész napra jellemző volt. Megítélésem szerint meglepték a történtek a hatóságokat és a magukat elszámító szekus vagy rendőr vezetőket.

Megjegyzem, hogy ezek a napok nagyon csendesen teltek 10-dike után, mert égen-földön ott nem jöhetett be senki. Még Mieszkunének, a szomszéd román asszonynak is megnézték a szatyrát, hogy nem hoz-e nekünk valami ételt, annyira teljes volt akkor már a zárlat. Nem akartak konfliktust, várták hogy mi is fog történni? Nem is tudom, hogy valóban ki akartak-e lakoltatni vagy nem? Lehet, hogy a nyolc napos határidő bizonytalan volta ellenére akaratlanul is forradalmi dátum kialakulásához vezetett. Ha talán nem is úgy akartuk, akkor is nagyon helyesen cselekedtünk, a hatást nem lehetett kiszámítani. A hatóságok véleményem szerint pillanatok alatt úrrá tudtak volna lenni a helyzeten, de ezt nem vállalták, hanem meghátráltak.
Ez az időszak még lelkesítő volt, nem láttuk azt, hogy mi következik? Ebéd körül már kétszerannyian gyűltek össze és érdeklődnek, csodálkoznak, beszélnek, hogy mi van itt, izgatottak és fel vannak háborodva. Még ez is lelkesítően hatott. Ki gondolhatta volna, ebből ekkor korderejű ügy alakulhat ki. Azonban ebéd után bizony már nagyon inunkba szállt a bátorság, ugyanis megrendülten láttuk, hogy a tömeg kezd összeverődni. Amikor a szekusokat elkergették, kinyílt a parókia, bejöttek a hívek, a barátaink, olyan forgalom lett, mindenki a szenzáció ámulatával hozta a hírt, hogy mit beszélnek kint, hogy mennyi román van köztük, hogy mennyire együtt éreznek a románok a magyarokkal.

Délután azonban vészjóslóvá kezdett válni a hangulat. A tömeg kezdett ráérezni a maga súlyára és erejére, egy új minőséget nyert a sokadalom. Ez már nem a lelkipásztorukért aggódó becsületes, jó szándékú, békés híveknek a gyülekezete, hanem már egy kisebbfajta morajló tömeg, vészjósló indulattal. A folyamat nem állt meg, este már nem lehetett látni a tömeg végét sem a főutca, sem a kis utca felé. Egyre-másra hívtak az ablakhoz, mondjak valamit, hogy lássanak, megéljeneztek, megtapsoltak, hívtak, hogy lássák, nincs semmi bajom, mert azt hitték, bent a szekuritáté, ez egy rögeszmeszerűen rájuk telepedő benyomás volt, hogy bent vannak a szekusok és amíg ők kint őriznek, bent valami helyrehozhatatlan dolog történik. Olyannyira, hogy be is kellett engednünk néha egy-egy embert. Ekkor már foglya voltam a sokaságnak, nem voltam a magam ura. Nem volt befolyásom az emberekre, mondtam is, hogy menjenek haza.

Az a dilemma gyötört, hogy ha itt vannak, igaz ugyan, hogy megvédenek engem, és nem lakoltatnak ki, de ha ez tovább folytatódik, miattam fogják őket szétverni, letartóztatni, bántalmazni. Annyira személyes eredete volt a közügynek, hogy a fő felelősség engem terhelt, mi lesz ezekkel az emberekkel? Tőlem távolt állt, hogy uszítsam őket, az egészséges ember önvédelmi reflexei is működtek. Tudtam, hogy egy olyan politikai kurzus van folyamatban már hónapok óta, különösképpen a novemberi pártkongresszus óta, amikor Ceausescut újra választották, melynek legfőbb célja, hogy a magyarokat kikiáltsa bűnbaknak, és romániai villanyoltogató, kenyérjegyes világ minden vétkéért, bűnéért, a nincstelenségért, minden politikai, Ceausescu politikai elszigetelődéséért, mindenért, de mindenért a magyarokra vessék a felelősséget. Nagyon jól tudtam, hogy ebben a tekintetben első helyen én volnék a fekete bárány, hiszen nem elég, hogy nem engedelmeskedem, még össze is gyűjtöm az elégedetleneket, lázadást szítok. Ez egyenlő a felségárulással.

Tehát igyekeztem a legbékésebb magatartást tanúsítani, nyugtatólag hatni a környezetemre. Mondom, fél óra, óránként idéztek, citáltak az ablakhoz, hogy lássanak, beszéljek hozzájuk. Átéreztem a tömeg feletti hatalom erejének kétarcúságát. Hogy milyen jóra lehetne használni ezt a tömeget, és alapvetően jó a célja, de hogy milyen pusztító erőként léphet fel - gondoltam estefelé -, amikor megérkezett a polgármester egy küldöttség élén, és majdnem felborították az autóját, kiszúrták a kerekeit, és én kellett hogy megvédjem, kimentem a kapuig, hogy kivédjem a lincselés hangulatát. Petre Motz polgármestert én kísértem be a küldöttséggel együtt, az autójukat nem engedték be az utca sarkánál tovább, a tömeg üvöltve mutatta neki az öklét és a bedeszkázott ablakokat, hogy íme ezt csinálják és a feleségem beteg és terhes és nem engedtek be orvost. A tömeg kiabált és mutatták az ablakokat, hogy be vannak deszkázva, hogy így kell bánni egy emberrel, a lelkipásztorral? Terhes feleségemet hívták, akihez nem engedtek be orvost napokig, és a felháborodás kimondhatatlan volt.

Végül is azzal a feltétellel engedték be a polgármestert, hogy egy küldöttséget választ a tömeg és leülünk az asztalhoz tárgyalni. Én akkor már a lépcsőről intéztem beszédet az emberekhez, egyébként egész délután már magyarul és románul beszéltem, mivel akkor már sokkal többen voltak a románok.

Nyilván magyarul szóltam híveimhez és a magyarokhoz, akik eljöttek a papjukat megvédeni, de amikor a románság ilyen fokú együttérzést mutatott és ilyen kiállást tanúsított, akkor természetes módon románul is szóltam minden esetben. Megmagyaráztam, hogy miért kell fogadnunk a polgármestert, hogy ez csak jó lehet, és próbáljuk békés úton megoldani a helyzetet. Ekkor egy küldöttség jött be, közfelkiáltással megválasztottak ott egy három-négy tagú küldöttséget, abban magyarok és románok, Gazda Árpi is benne volt, aki most újságíró, benne volt egy egyetemista, ezt hiszem István nevű, románosan írta a nevét, benne volt egy nagyszájú hölgy, hát egy igazi forradalmi bizottság állott össze.

A tanácsteremben volt egy gyönyörű zöld asztal, a polgármester, mint a jó városvezető, panaszainkra volt kíváncsi, és ígérte, hogy mindent megold, az ablakok kijavítását is. Ugyanis nem lehetett ablaküveget kapni, valaki hozott és ki is vágta, mégsem nem engedték, hogy behozza hozzánk. Ezeket mind feljegyezte, csak az volt a követelése, hogy széledjenek el az emberek. Holnap jönni fog orvos a feleségemhez, beutalják a kórházba, hozhatunk élelmet, tűzifát, amit eddig nem engedtek. Ami közvetlen elemi panaszunk volt, minden orvosolják.

Eszembe jutott, mindvégig eszemben volt '56, hiszen nem régen temették el újra Nagy Imrét, követtük a magyarországi erjedést, a kelet-német határ megnyitását, tehát az eseményekkel szinkronban voltunk. Akarva, akaratlanul benne éreztük magunkat egy folyamatban, de nálunk a helyzet a kommunista párt kongresszusa után szinte reménytelennek tűnt, csak a vakmerő hitű ember képzelhette el, hogy itt valami olyan fog történni, mint egy határral odébb, vagy Németországban. Petre Motznak, a polgármesternek egyetlen kívánsága volt, hogy oszoljon szét a tömeg.

Már csak önvédelmi taktikából is azt mondtam neki, hogy én már eddig is megpróbáltam szétoszlatni az embereket, és ha akarja, most is megteszem, ki is álltam az ablakba. De egy feltételtől nem akartak eltekinteni sem a bizottság, sem az emberek, a tömeg. Látni akarták, miként vonják vissza a kilakoltatási és a felfüggesztési határozatot, és követelték, helyezzenek vissza jogaimba. Ezt Petre Motz nem ígérhette meg, azt mondta, hogy ebben nincs kompetenciája, de megígérte, hogy felveszi az illetékesekkel a kapcsolatot, és másnap jelzi, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egész éjjel tanácskozhattak a pártházban, egész éjjel főtt a fejük. Csak a jóisten tudja, egyszer biztosan megírják, hogy miről volt szó és ki mit akart ebben a zűrzavaros állapotban, ahol már provokátorok nyüzsögtek a tömegben, a szekuritáté civilben beszüremkedett, üvöltözés volt, már elkezdődtek a rendszerellenes kiabálások.

Az éjjel csendben telt el, minimális számú, 20-30 ember maradt hátra, gyertyákkal végig virrasztott, azon kívül a mi irodánkban ostromállapothoz méltó mozgás és őrizet volt. Reggelre valóban beváltották ígéretüket, a korai órákban megjelentek az üvegezők, az ablakokat betették, jött az orvos, szabadon jöhettek, mehettek a vendégeink, hoztak élelmet, tűzifát. A város részéről egy orvos küldöttség érkezett, de mi annyira elővigyázatosak voltunk, hogy hívtuk Bárányi Ildikó orvosnőt, mert féltünk, hogy az orvosok valami kárt tesznek a feleségemben, hogy manipuláljanak bennünket. Ugyanis gyanút fogtunk, el akarják tőlünk választani, hogy menjen be a kórházba; ez a gyanúnk a későbbiekben beigazolódott.

A finnyás hatalmat rettenetesen frusztrálta, zavarta, hogy ők a béke, a szabadság, a román kommunista demokrácia és törvényessége képviselői hogyan bántalmazhatnának egy áldott állapotban lévő asszonyt. Ez nem felelt meg a Ceausescuék arculatának, mindvégig fenn akarták tartani a látszatot, még ebben a helyzetben is, hogy egyszerű polgári ügyről van szó, jön a polgármester, megoldja a kérdéseket, nincs itt semmi baj. Nos, az orvosok valóban rendelésre cselekedtek, mert azt javasolták, hogy a feleségem menjen be a kórházba, mert veszélyben van a magzat. Viszont miután távoztak, Bárányi Ildikó közölte velünk, hogy nem igaz, nem áll fenn veszély, véleménye szerint tehát ne hagyja Edit, hogy elválasszanak bennünket egymástól.

Dél körül megint jött a polgármester egy küldöttséggel. Akkor kezdett fordulni a széljárás, már nem voltak olyan kedvesek, ultimátumszerű magatartást tanúsítottak, a tömeg szétoszlatását követelték, hivatkoztak rá, hogy minden kívánságunkat teljesítették. Én bizonygattam, nem tudom szétoszlatni a tömeget, de mindig olyan hivatkozó módban szóltam, hogy íme, itt van a polgármester, azt kívánja, hogy oszoljunk szét, a ti biztonságotok kedvéért én is azt tanácsolom nektek, a kilakoltatás elmaradt, nem is tettek rá kísérletet. Azonban a tömegnek ez olaj volt a tűzre, mind jobban felheccelődött, pont fordított hatást értünk el, egyre nőtt a felháborodás, és rettenetesen gyalázták a polgármestert, hogy ez kommunista stílusú szemfényvesztés, és folytatja a kommunista praktikát.


bihari
  Válasz | 2004. december 27. 05:31 | Sorszám: 3

A Professzorok Batthyány Körének felhívása a civil társadalomhoz
2004-12-23


A nemzetegyesítés a kettős állampolgárság eszközével nem sikerült.
A kormányzat nem érez felelősséget a történtekért; ha érezne, nem tette volna, amit tett. A nemzetet összefűző szálakat szaggatja azzal is, hogy a határon túli magyarokat és intézményeiket segítő magyarországi költségvetési alapokat nyirbálja.

Érzelmi vasfüggöny ereszkedett le a határok mentén, s ezt lebontani nekünk kell, belföldi magyaroknak. Meg kell mutatnunk magyar testvéreinknek, hogy a nemzeti kapocs erősebb és tartósabb, mint a fél évszázados tudatlanságból és fásultságból felcsiholt önzés és félelem.

A Professzorok Batthyány Köre ezért kéri a belföldi magyarságot, hogy a szétszakított nemzetrészeket az eddigieknél szorosabb személyes, szakmai, egyesületi, iskolai, testvértelepülési stb. kapcsolatok sűrű hálójával kapcsoljuk magunkhoz!

A kör belső mozgalmat indít annak érdekében, hogy tagjai adakozzanak a határon túli magyarok magyarságának megőrzése érdekében. Ugyanakkor felkéri a civil társadalom minden tagját és szervezetét, hogy cselekedjenek hasonlóan. A külhoni magyarság megmaradása mindenekelőtt a gyermekek magyar iskoláztatásától függ, amit sok helyütt sok szülő nem tudna megadni gyermekeinek. Ezért mindenekelőtt a határon túli magyar gyermekek magyar tanítását segítsük az alapítványokon keresztül.

Amit a kormányzat nem tesz, azt a civil társadalom tegye meg!
Nyújtsunk segítő kezet a kifosztott, majd megtagadott kárpát-medencei magyarságnak!


A Professzorok Batthyány Köre

 

_____________________________________________
Hiszünk Magyarország Feltámadásában!

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 04:53 | Sorszám: 2

magyar_ref_egyhaz.gif

www.református.hu fóruma
2004. 12. 06.  - Jávor Géza írta:


Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim!

Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok...

Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz.

Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán.

Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.

Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyellem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. 

Még egy jó tanács: - csak az arra érdemes emberekkel barátkozzunk, beszégessünk országhatáron innen és túl.
Ezzel tehetünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább. 


 

*

bihari
  Válasz | 2004. december 27. 04:37 | Sorszám: 1

magyarszo.gif

Az Újvidéki Magyar Szó köszöntője 2004. Karácsonyán

Fehér karácsony a Hargitán

Ha december elején a Csíki-havasok és a Hargita tájain havazni kezd, fehér karácsonyunk lesz – mondogatják elégedetten a székelyek.

Havazik, hát hóban, fehér tájban indulhat neki az ember az erdélyi hegyeknek. Megkeresni azt a nem nagy, nem is kicsi fenyőt, amely egy érintésre megremeg, és lehullatja magáról a puha bundát. Hófehér gallérral, behavazott kucsmával, járatlan csapásokon lehet most bandukolni az erdőben.

Szarvasok és medvék, farkasok és őzek vágta ösvények vezetnek tovább. A karácsonyfás ember pedig elcipeli otthonába a kiszemelt fát, hazaviszi az örömet.

A csíksomlyói kegyhely téli fénye messzire világít a sötét éjszakában. Olyan szép múltja, történelmi és kulturális jelentősége van a templomnak, a klastromnak, a mindkettővel szoros kapcsolatban álló intézményeknek, szokásoknak, mozgalmaknak, hogy szinte külön fejezetet képeznek Csík vármegye történetében.

A Kissomlyó lábánál álló ódon templom a katolikus székelység régi szent helye – a nyugati kereszténység egyik legkeletibb őrhelye. Míly sokan gyűltek itt össze évszázadokon át, bemutatva hódolatukat Mária Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk előtt.

A szentélyben, a főoltáron fényár övezi Mária kegyszobrát.

Fel-felhangzik az ének a csodatevőért: Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak. A hársfából faragott, 2,27 méter magasságú szobor Máriát ábrázolja, karján a kis Jézussal. Fején nehéz korona, arca mosolygós. Karácsonykor ünneplőbe öltözik a lélek, békesség költözik az otthonokba.

Meggyújtják a gyertyákat. Mennyből az angyal... Ó, gyönyörű szép titokzatos éj... A közeli Csíkszeredából éjféli zarándoklat indul a csíksomlyói ferencrendi Mária-kegytemplomhoz. Százak meg százak kelnek útra gyalog vagy autóval az éjféli misére s még előtte a betlehemi játékra. A jászol a kis Jézussal a Szent Ferenc-oltárnál áll. A gyerek- és ifjúkorú szereplők évszázados rigmusokkal üdvözlik az újszülöttet.

Az éjféli szentmise után megtisztult lélekkel indul otthonába a tömeg. A fiatalok egymásba kapaszkodnak, csúszkálnak a havas, jeges úton.

Vidám magyar szó, kacaj tölti meg az utcákat. Hazatérve – régi szokás szerint – terített asztalhoz ül a nép. Töltött káposzta párolgó illata kelti az étvágyat. Vége az adventi böjtnek. Megeszik, miként a helyi tájszólás ejti, a Mária radináját.


Somlyó hegye immár sötétbe burkolózik. Komor fenség. Csupa titok és várakozás. Őrzi az emberek örömét.

 

 
< Előző   Következő >