Körkép 2005 január Nyomtatás E-mail
Téma: Kárpát-medencei panoráma
bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 30. 22:33 | Sorszám: 43

*

szekely_hirmondo_logo.gif

 

http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/K%E9t_%E9vtizedet_%E9lt_K%F6pecen/945/


Köpeczi Sebestyén József két évtizedet élt Köpecen

Köpeczi Sebestyén József az utolsó kiemelkedõ magyar heraldikusként él a személyiségét, munkásságát, nevét ismerõ szakemberek és a családtörténet, a címertan iránt érdeklõdõk emlékezetében.
Kétméteres, horihorgas alakjával, jellegzetes testtartásával, egyéni beszédstílusával, sajátos életvitelével több, mint két évtizeden át egyik szeretetreméltó színfoltja volt Háromszéknek is.
1878. november 12-én született Széken. A középiskolát Besztercén végezte, festészetet a budapesti Országos Mintarajziskolában, majd Párizsban és Münchenben tanult.

Külhonból Besztercére tért vissza, ahol nemcsak festészettel foglalkozott, hanem kardvívást is tanított. Bizonyára az általa látogatott országokban sajátította el a kardforgatás fortélyait.

A századfordulón Erdély szellemi központjába,
Kolozsvárra költözött, ahol Sándor Imre saját kiadásában megjelenõ Genealogiai Füzetek címû családtörténeti folyóiratnál lett szerkesztõ és munkatárs egészen 1914-ig. Ekkor felköltözött a székesfõvárosba, ahol a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd a Magyar Országos Levéltárban alkalmazták, mint címerfestõt. Rajzkészsége és címertani szaktudása elismeréseképpen felkérték az összetett magyar birodalmi, ún. középcímer megtervezésére, amelynek végeredménye mûvészi és szakmai hozzáértését hirdette.

Túlélte, mert magas volt

A magyar összeomlás idején hadnagyként katonai szolgálatot teljesített a Székely Hadosztályban. Amikor hadifogságba esett, több száz bajtársával együtt Brassóba, a fellegvári fogolytáborba szállították. Együtt raboskodott Márton Áronnal, aki akkor fõhadnagyi rangban tábori lelkész volt.

A legenda szerint Köpeczi azért kerülhette el a kivégzést, mert — magas ember lévén — nem tudták felakasztani a rendelkezésre álló akasztófára. Kiszabadulása után — elõneve miatt — a háromszéki Köpecre internálták, ahol egyébként soha nem járt. Életének leghosszabb idõszaka ehhez a helységhez kötõdik, ahol több mint húsz éven keresztül élt.

1921-ben I. Ferdinánd román király felkérte, alkossa meg az új ország államcímerét. A szó szerint az eke szarvától Bukarestbe hívott magyar heraldikus teljesítette megbízatását, és címertanilag kifogástalan megjelenítést biztosított Romániának. Ion Ghicã, Havasalföld miniszterelnöke is hasonlóképpen járt el, amikor 1859 decemberében Szathmáry Pap Károlyt kérte fel, hogy készítse el Alexandru Ioan Cuza elsõ fejedelmi címerét.

A továbbiakban a köpeci református templom fényét emelte mûvészi értékû karzat- és menynyezetkazettáinak kifestésével. Csutak Vilmos igazgatósága alatt szoros kapcsolatot alakított ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal. A mûemlékvédelmi tevékenységbe Háromszéken is bekapcsolódott, részt vett a gelencei mûemléktemplom (1932) és a vargyasi Dániel-kastély (1937) restaurálási, helyreállítási munkálataiban.

Lépteit késõbb Honterus városa, Brassó felé irányította, ott kamatoztatta szakmai és nyelvtudását. A Barcasági Szász Múzeumnak dolgozott, részt vett a méltán nevezetes Fekete templom restaurálásában és a Brasovia-vár feltárásában. 1938 után, amikor már Herepei János lett a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, elkészítette a székelység és a múzeum címerét.

1942-ben családjával együtt felköltözött Kolozsvárra. Kelemen Lajos ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselõjeként alkalmazták.
Mûemlékvédõ hozzáértését példázza, hogy 1946-ban Entz Géza õt kérte fel segítségül a széki református templom helyreállítására.

Az életét lezáró esztendõben szinte teljesen magára maradt, egykori munkatársai, barátai — köztük 1963-ban Kelemen Lajos — mind-mind kiköltöztek a dimbes-dombos Házsongárdra.

Nem sokkal halála elõtt Jakó Zsigmond látogatta meg Monostori úti otthonában. Jóféle gyulafehérvári borocskával kedveskedett a nagybetegnek, aki azért annyira mégsem volt nagy beteg, hogy szokásához híven ne minõsítse azt.

1964. december 27-én, 86 éves korában távozott az élõk sorából. A Házsongárdi temetõben nyugszik, Kelemen Lajos sírjának közeli szomszédságában.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 30. 22:16 | Sorszám: 42

  karpati_igaz-szo_logo.jpg

 

KÁRPÁTI IGAZ SZÓ 2004. december 30.

http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/


Magyar Igazolvány: túl a 120 ezren

A kimutatások szerint a kezdettől, azaz 2002. január 1-től 2004. december 27-ig Ukrajnában a Magyar Igazolvány iránti kérelmek száma 120 ezer 337 – tájékoztatta lapunkat Dupka György, a Központi Információs Iroda vezetője.
A legutóbbi népszámlálás szerint mintegy 151 ezer magyar él az országban. Azaz az igénylők száma már jóval meghaladja a 80%-ot, ami messze a legmagasabb mutató a határon túli területeken.
Mindez azt bizonyítja, hogy a kárpátaljai, ukrajnai magyarokban egyre erősebb az egyetemes magyarsághoz való tartozás érzése. Viszont azt is hozzá kell tenni – mondja a Központi Információs Iroda vezetője –, hogy a kárpátaljai magyarság a legrászorultabb, gazdaságilag legrosszabb helyzetben lévő határon túli közösség. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az emberek félnek a schengeni vízum 2007-es bevezetésétől. S mivel a kiszivárogtatott hírek szerint a Magyar Igazolvány fogja az alapját képezni a külhoni magyar útlevélnek, nem véletlen, hogy a kettős állampolgárság kérdésének napirendre kerülésével növekedni kezdett a Magyar Igazolványt igénylők száma.
Mivel növekszik az érdeklődés a Magyar Igazolvány iránt, egyre több begyűjtőt alkalmazunk. Ennek köszönhetően a kérelmezőknek a lakóhelyükhöz egyre közelebb lesz módjuk a kérelem benyújtására. S örömmel mondhatom, hogy növekszik a diák-, pedagógus- és oktatói kártyák iránti kérelmek száma is. Az idén több mint kétezren éltek ezekkel a lehetőségekkel. Nem véletlenül, hiszen a könyvvásárlási támogatás óriási népszerűségnek örvend a pedagógusok körében.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 30. 21:29 | Sorszám: 41
*
HÁROMSZÉK 2004. december 30.


Világvége Háromszéken?


Vészjelzéseket ad le a Kovászna megyei románság két, a választás győzteseihez tartozó pártszervezete is, süllyed a hajó — állítják —, mintha végveszélybe kerültek volna. Az embernek már-már az az érzése, a népcsoport élete és megmaradása forog kockán. Vajon így van-e?

Egy magyar prefektus a megye élén tényleg a létében fenyegetné a románságot? A 25 százaléknyi, mintegy ötven valahány ezer lelket számláló közösség, mely felerészben saját román önkormányzati vezetőinek oltalmát élvezi (a Bodza-vidéken), felerészben pedig a helyi hatóságokban, tanácsokban arányszámának megfelelően képviselve van, mely különben, mint köztudott, Bukarestben külön reprezentánssal rendelkezik a kormány mellett, s melyet egy főleg többségiekből álló, azok által parancsnokolt hírszerzőszolgálat, rendőrség, csendőrség stb. védene meg bármitől, ha szüksége lenne rá?

A megyei igazgatóságok, a sokat emlegetett 42, vidékünkre kihelyezett kormány- és minisztériumi szerv vezetői és alkalmazottai egy részének elrománosítása a csausiszta diktatúra idején folyt le, s kimondottan a nemzetiségi elnyomás egyik legfontosabb eszköze és eredménye volt. Ez lévén fő funkciója, a fordulat után mindjárt az elsők között kellett volna felszámolni, mint a diktatúra átkos, lélekmérgező és antidemokratikus örökségét.

Nem ez történt. A román, ún. direktokrácia uralma máig fennáll — szégyeneképpen az országnak, mely demokratizálódásában képtelen volt eme elemi kérdést megoldani. Diverziók egész sorát szervezték meg okkult erők — lásd az ún. Har—Kov-jelentések parlamenti vitáit, az éveken keresztül szított politikai hisztériát, a magyar érdekvédelem megbénítását stb. —, hogy a természetellenes állapotokhoz nehogy a változtatás szándékával bárki is nyúlni merjen. Az a pár száz ember, aki bár szakértelmére hivatkozik, de mégis főleg abból él, hogy többségi és úgymond nemzetmentő feladatot lát el immár két évtizede, mindmáig érvényesíteni tudta akaratát, és ki tudta sajátítani azokat a vezető és hivatali állásokat — melyeket minden demokratikus államban más kritériumok szerint töltenek be. Kiszorultak viszont a hivatalokból a magyar szakemberek, kiszorultak a magyar közösségek, ki a térség leghasználatosabb nyelve, s azok, akik az őshonos lakosság értékrendjét tartva szem előtt, működtek volna együtt mindenkivel, aki a közjó előmozdítását tekinti fő céljának és nem mást, teszem azt a többségi etnokrata uralom fenntartását és természetellenes meghosszabítását egy magát jogállamnak deklaráló államban.

Súlyos diszkriminációt számolna fel tehát egy, a magyarság bizalmát élvező prefektus kinevezése, és legfeljebb a direktokraták maroknyi csapatának karrierálmaira nézve jelentene kedvezőtlen fordulatot, semmiképpen sem a megye román lakossága méltányos képviseletére vonatkozóan, melyet csöppet sem veszélyeztetne. Mikor áldoz már le a bajkeverő ,,honffyak és honleányok” napja?

B. Kovács András

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 30. 17:38 | Sorszám: 40
*
INDEX, Beteg-e a magyar nemzet?
Dextra válasz | megnéz 2004.12.29 21:17:32 (464)

Kedves sadowcruiser!
Úgy látom az írásom lényegét nem igazán értetted meg. Alapvetően én nem a lumpenproletárokról írtam, azokról is ugyan, de ez most mellékes. Hanem sokkal inkább a jelenkori Magyarország közállapotait próbáltam kihangsúlyozni.

Azt, hogy miféle szolgáltatást kapunk a pénzünkért mi adófizetők a közintézményekben, a boltokban, a kórházakban vagy akárhol. Arról írtam, hogy miféle lumpenproli színvonalat nyújt nekünk a közszolgáltatás, és kihagytam, de most megemlíteném a sajtót, a televíziót vagy akár a reklámokat is.

Mert az alapállás mindezek részéről az: hogy minden állampolgárt egy ótvaros prolinak néznek, és aszerint is viselkednek és járnak el vele szemben. Föl sem tételezik az állampolgárról a magasabb színvonalat, a kultúráltabb létet, eleve úgy "szolgálják ki", mint prolit, aki örüljön ha nem csapják be, nem károsítják meg, vagy nem köpik szemközt csak úgy.

Azok, akik valóban a lumpenproletár réteget képviselik, (ide tartozik az összes MSZP/SZDSZ szavazó), persze nem is igényelnek mást. Nekik éppen az a harsány alpáriság és primitívség kell, ami mindenünnen elárasztja az embereket. Akár az utcán, akár a reklámokban vagy a TV műsorokban. Ők egész egyszerűen ezt igénylik. De hogy az ország fele ennél többet igényelne, az a kutyát se érdekli.

Annak ellenére hogy a társadalom másik fele akár politikai megygyőződésének kinyilvánításával, vagy igényeinek felvállalásával mára már kellőképpen elkülönült ettől a lumpen csürhétől, ugyanazt a primitívséget és bornírtságot kénytelen mindig mindenütt elszenvedni, ami voltaképpen a lumpen 50% igényeit van hivatva kielégíteni.

A kultúrember is ugyanazt a kiszolgálást kapja mint a proli, ugyanazokat a gagyi TV csatornákat kénytelen nézni mert nincs más, ugyanazokat a bunkókat kell elszenvednie az élete minden mozzanatában, ha vesz egy újságot ugyanazokba a hányadék reklámhirdetésekbe kell ütköznie, és hiába magasabbak az igényei, mert itt minden kizárólag a proliigényekhez alkalmazkodik.

Holott ma már pont fordítva kellene ennek működnie. Az igaz hogy bunkóból mindig több van mint értelmes intelligens emberből, de attól függetlenül mégse úgy kéne működnie a világnak, hogy mindig mindenben a bunkók kívánalmai érvényesüljenek.

Én már több fórumon elmondtam, hogy azért az nem éppen a legjobb dolog, hogy a demokrácia nevében mindenki rendelkezik szavazati joggal, mert ezáltal kétséges a demokrácia megvédése a tömegeffektus dememógiára hajlamos egyéneinek milliói miatt.

Na ez az amivel tökéletesen egyetértek. Ezért rühellem ezt a mocsok demokráciát. Mint említettem, sokkal több a primitív, buta és erkölcstelen ember, mint a tanult intelligens és becsületes. Mégis, ahelyett hogy csak az utóbbiak kaphatnának szavazati jogot, az előbbiek voksa ugyanannyit ér.

Ez persze jó a jelenlegi kormányzópártoknak, mert ha a primitív prolik nem szavazhatnának, soha nem lenne esélyük a parlamentbe még csak bekerülni sem, nemhogy kormányozni az országot. Jellemző, hogy ezek mindig a lumpen rétegekre számítanak, hiszen azok tartják őket életben, nekik köszönhetik a pozícióikat. A magam részéről nem adnék szavazati jogot annak, aki nem végzett el legalább egy középiskolát, nem fizet rendszeresen adót, és nem rendelkezik egy meghatározott egzisztenciával.

Mert ugyan milyen jogon szavaz pl. olyan ember, aki sajátmaga nem járul hozzá az állam anyagi létfenntartásához? Persze tudom, ezzel még nem zárnék ki minden lumpent, elvégre közöttük is vannak képzettek, magasan iskolázottak, akik még kellőképpen gazdagok is (anyagi értelemben), mert a proliság nem pénz és még csak nem is iskolai végzettség függvénye.

Mert vannak akik azt hiszik, hogy elég sok pénzt adni a prolinak, meg kellő iskolázottságot, és akkor már nem lesz proli. Holott a fenét nem. Attól még az marad, ha az volt előtte is. De ezt meg is fordíthatjuk. Egy kellően jó családból származó, több generáción keresztül "kitermelődött" és úrnak nevelt kultúrember csontszegényen és igen, akár különösebb iskolai végzettség nélkül is kultúrember és úriember marad. És ezek az ismérvek belülről fakadó dolgok.

Egy prolinak pedig legfeljebb a dédunokája lehet majd kultúrember, de az is csak akkor, ha valamiféle kifinomulás és kikupálódás, valami belső kristályosodás megindul a korábbi generációkban.

Végezetül szólva tehát az a társadalom működik normálisan, ahol nem a többi embernek kell alkalmazkodnia a lumpenekhez, még akkor sem, ha a lumpenek vannak határozott többségben.

Legyen a lumpen arra kényszerítve, hogy választékos beszédstílust halljon a tévében, és ne a kultúrembernek kelljen ugyanott jassznyelvet hallania. Ne a kultúrembernek kelljen szenvednie a beszédhibás bemondóktól, a sajtóban az otromba nyelvtani-helyesírási hibákól, a modortalan jegypénztárosoktól, vagy az ízléstelen reklámhirdetésektől.

Szenvedjen a lumpen. Szenvedjen attól hogy ízléses és nem az ő igényeihez mért városképpel, környezettel, beszéddel, viselkedéssel szembesüljön, hogy a rádióban normális zene szóljon a szemét helyett, hogy a TV-ben értelmes műsorok menjenek a saját fajtájukat sztároló Mónika és Balázs show-k helyett...stb.

Legyen kényszerítve egy magasabbszintű életstílusra, ha másként nem megy.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 30. 17:29 | Sorszám: 39
*
Nemzet-nemzetiség: Kell-e(tt) nekünk kettős állampolgárság?!

Amióta velem ijesztgetik Magyarországon a gyerekeket: -ha nem eszik meg a tarhonyát, akkor jövök én, és megeszem előlük, azóta valahogy már nem is kívánom olyan nagyon a kettős állampolgárságot.

Hol 23 millió munkavállaló, hol 800 ezer potenciális bevándorló, hol két és fél millió kolduló magyar álorcájába bújva akarok Magyaroszágra törni. Én végül is megértem őket. Mert, ha netán mégis megszavaznák, akkor én ezután megszületendő unokáimat rögtön Magyarországra adnám hetes bölcsődébe. Csak hét végére hoznám haza. Ha iskoláskorúak lennének, naponta oda ingáznának akkor iskolába. A lányom, aki egyetemet végzett, már most elfoglalta legalább tíz magyar munkahelyét. Én készülök itthagyni házamat, és felköltözhetnék Pestre. Mondjuk, a Margit híd alá. És elehetném az ingyenebédet a hajléktalanok elől, felehetném a gyógyszert a nyugdíjasok elől. Társadalmi segélyt kérhetnék, s ezáltal romba dönteném a költségvetést. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de én mégis szeretném a kettős állampolgárságot. Pedig néha még egy is sok.

Ne legyek-e inkább állampolgárság-nélküli, hontalan? Ennek valószínű mindenki jobban örülne. Nem kellene megtanulnom az államnyelvet, sőt, anyanyelvemet sem. S így, ha akarnék, sem tudnék követelőzni. De én továbbra is jó román állampolgár és jó magyar akarok maradni.

Mikor a ’70-es évek végén el-elengedtek (egy darabig) kétévente külföldre, kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy mi ugyan román állampolgárok, de tulajdonképpen magyarok vagyunk. Azok meg csak bámultak ránk, s nem értették. De mi azért milyen büszkék voltunk rá. Valahogy úgy, mint egy hazánkfia, aki azt mondta: mennyire szeretik az oroszok a magyarokat. Kirándulni volt a Szovjetunióban. Ők is akkor mindenért fegyelmezetten sorba áltak. Ő, -mesélte-, a sort megkerülve előre akart menni. Rászóltak, hogy: Kákájá nácijá?! (Milyen nemzetiség?!). Vengerszkij! (magyar!) -mondta ő. Ezen mosolyogtak, és előreengedték. De hiszen, mondta egy oroszul jobban tudó ismerőse, az nem azt jelenti, milyen nemzetiség, hanem azt, hogy micsoda népség!!!

Hogy bizonyítsam: mégiscsak magyar lennék, kiváltottam a magyar igazolványt. Arról is van igazolványom, hogy a kutyámat beoltottam veszettség ellen. Mit számít, egy igazolvánnyal több vagy kevesebb.

De azért csak fogom kérni a kettős állampolgárságot is, bár a magyar állampolgárságtól egy kicsit félek, nem jár-e vele valami büntetés. Mert például, aki két feleséget tart, annak a büntetése két anyós. Ha kettős állampolgár leszek, akkor könnyebb lesz utazni a világban.

De nagyapámat osztrák-magyar állampolgársága alapján vitték el: az első világháborúban Galíciától Doberdóig. Aztán a második világháborúban, -mint magyar állampolgárok-, rokonaim közül volt, aki Szibériában járt, de volt, aki csak Földvárig jutott. És volt, aki úgy elment, hogy haza sem tért. Ezekhez az utazásokhoz még útlevél sem kellett.

De nézzük a dolgok jó oldalát.

Nemegyszer láttuk amerikai filmeken, amint idegen országban elrabolnak egy amerikai állampolgárt. És az elnök felhívja az illető ország elnökét, majd mivel nem sikerül a dolog, kommandósokat küld, és kiszabadítják az elraboltat. Lelki szemeim előtt látom, hogy ha engem így elrabolnának, és kettős állampolgár lennék, akkor Iliescu elnök és Gyurcsány azon vitatkozna, hogy melyikük lépjen közbe kiszabadításom érdekében. Mivel megegyezni nem tudnának, egymás nyakába borulva eldöntenék, hogy közös román-magyar kommandós csoportot küldenek kiszabadításomra.

Ugye, mégiscsak jó lesz a kettős állampolgárság?

Kuti János
Forrás: http://www.3szek.ro/index.php?lap=1&dir=041117#13

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 14:04 | Sorszám: 38
*
IGÉNYES MAGYAR WEB-OLDALAK

Gyergyóújfalu http://www.gyergyoujfalu.ro/

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 13:28 | Sorszám: 37
Az eredeti feljelentés pontosabban taglalja a magyar nemzet egésze ellen elkövetett bűncselekmény részleteit.
Javaslom, hogy ne rövidítsük a szövegét, mert az elkövető magatartásának fontos részletei maradnának rejtve.

Legegyszerübb az alábbiakat kinyomtatni és aláírva címünkkel ellátva levélben elküldeni az ügyészségnek.
Faxon is beküldhető: 36/1/354 5645; illetve belföldről: 06 1 354 5645

***


Legfőbb Ügyészség
Marótiné dr. Beszteri Piroska ügyész

1372 Budapest
Postafiók 438.


Tisztelt Legfőbb Ügyészség!
Tárgy: Feljelentés ismeretlen tettes ellen.


Alapos gyanú merült föl bennem és más magyar emberek sokaságában, hogy ellenünk a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban Ismeretlen Tettes súlyos bűncselekményeket követett el, föltehetően bűnszövetségben.

„A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja, hogy „A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport, mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti.” Az említett fejezet b./ pontja tiltja: „a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A Btk. 156. § kimondja, hogy „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ismeretlen Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló és a Btk. 177/B. paragrafusába foglalt rendelkezéseket is, ezért ellene följelentést teszek.

Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép” propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben) – „automatikusan megoldja.”

Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak.

A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is.

A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. dec. 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb.

Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette a Btk. 177/B §.-t, mely kimondja, hogy „(1) Aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével
a) tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget,
b) közérdekű adatot hozzáférhetetlenné tesz, vagy meghamisít,
c) hamis vagy hamisított közérdekű adatot hozzáférhetővé vagy közzétesz,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

Ismeretlen Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy eredményes referendum esetén veszélybe kerül az itthoniak munkahelye, szociális ellátása, nyugdíja stb.

– Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyar igazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyaroroszágra, holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén – csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az Országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800 000, esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot, ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a különféle szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő állampolgárokat;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy Magyarország és Románia között a kettős állampolgárság tilos, s ennek kapcsán egy rég fölmondott egyezményt dobott a köztudatba;

– elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok;

– elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti;

– alapos okkal föltételezhető, hogy Ismeretlen Tettes jelentős hasznot húzott a propagandaanyagok elkészítéséből, ezért esetében valószínűleg megáll az idézett 177/B. §.
(2) bekezdésében foglalt minősítés: „A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt jogtalan haszonszerzés végett követik el.”

Ismeretlen Tettes a magyar nemzethez tartozó emberek sokaságának súlyos lelki sérelmet okozott, s ezzel megvalósította a Btk. 156. §-ban foglaltakat:

– azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta: aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját, ingatlanjaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek;

– azzal, hogy belföldiekben irigységet szított ellenük, nemzettudatukat megroppantotta, midőn a nemzeti együvé tartozás megtagadására szólította föl őket a föntebb leírt koholt adatok alapján;

– azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot, a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos magyarországi szavazópolgár értékrendjét;

– Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására, hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását, és ily módon súlyos, lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé süllyeszteni;

– Ismeretlen Tettes azzal okozta a legsúlyosabb lelki sérelmet a magyarok közösségének, hogy magával az általa megtévesztett népességgel mondatta ki a nemzet szétszabdaltságát.

A magyar „nemzeti csoporthoz tartozók súlyos lelki sérelmét” tanúsítja 1 521 143 igen szavazó, számos újságcikk, a határon túli magyar emberek tömege, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” táblák Erdélyben, a magyar rendszámú autók szabadkai megrongálása, magyarigazolványok visszaküldése, a gyergyószentmiklósi búcsúsok fekete szalagos nemzeti zászlaja, a Himnusz nem éneklése stb., stb.

Amennyiben Ismeretlen Tettes kilétére a T. Legfőbb Ügyészségnek sikerül fényt derítenie, kérjük az illető előzetes letartóztatásba helyezését, hogy ne legyen módja bűnismétlésre, esetleges tettestársaival való összebeszélésre, a felelősségre vonás elől való szökésre.

.............., 2004(5). .................hó .....

Tisztelettel:

.............................
<aláírás>
<cím>

***

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 10:05 | Sorszám: 36
*
IGÉNYES MAGYAR WEB-OLDALAK


Kolozsvár http://www.msci.memphis.edu/~matlakz/kolozsvar/


Komlóska - Zemplén gyöngyszeme http://www.magyarmult.externet.hu/komloska/index.htm


Kárpátalja Online Hetilap http://karpatalja.uz.ua


Erdélyi Napló http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/index.htm

*

Gyűjtsünk linkeket nemzeti értékeinket bemutató web-oldalakra!

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 09:13 | Sorszám: 35
Kárpáti Igaz Szó
2004. december 28., kedd Országos közéleti lap 194. (16 891.) szám
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo


Csattanós meglepetés


Én már karácsony előtt két nappal ajándékot kaptam. Úgy is mondhatnám, hogy megkaptam (a magamét)... Nem volt sztaniol papírba csomagolva, nem volt szépen átkötözve, hiszen akiktől érkezett, nyilván meglepetésnek szánták. Az is volt, csattanós meglepetés – mégpedig szó szerint! Történt ugyanis, hogy délután fél hat tájban irtózatos robajjal egy jó útburkoló kő törte át a szobánk utcára nyíló ablakának két üvegét, majd ledöntve és összetörve még egy virágcserepet is, az asztal alatt, a szoba közepén landolt. Jómagam és feleségem éppen a konyhában tartózkodtunk, ahová csupán néhány üvegcserép repült be a nyitott ajtón keresztül, így a rémületen kívül más bántódásunk nem esett. Viszont nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, mi van akkor, ha történetesen a szobában vagyok, s az "ajándék" netalán eltalálja a fejemet, akkor most már nem e sorokat rónám, hanem valószínűleg a Túlvilági Hírek c. lapba írnék tudósítást a távoli vadászmezőkön...

Sajnos, mindez nem a fantázia szüleménye, nem is egy szilveszter előtti újságszámba készült humoreszk. Napjaink nyers valósága. Egy ember meghalhat odabent a saját szobájában, anélkül, hogy keresné a veszélyt. Mondom ezt annál is jogosabban, mert a dolog immár nem első ízben fordul elő életemben. Éppen másfél évtizede csaknem kísérteties hasonlósággal ugyanez történt. Igaz, akkor éppen augusztus volt, Szent István napja előtt "tiszteltek" meg egy ilyen kockakővel az ismeretlen jóakarók.

Mi tagadás, nem tudnám nevesíteni őket. Mindkét esetben bámulatosan gyorsan elillantak a tett színhelyéről. Vajon kik lehettek? Szomszédaink, ismerőseink körében nincsenek haragosaink. Megtudtam azonban, hogy nekik is vannak hasonló szomorú tapasztalataik. Az egyikük ablakát féltéglával vették célba, ám – szerencsére – rosszul céloztak, így az ablakkeretet találták telibe. Egy másik utcabeli ismerősöm ablakát egy kisebb kővel zúzták be, így az csak a külső üvegen hatolt át.

A karácsonyi ünnepek alatt, miután nagynehezen sikerült beüvegeztetnünk az ablakokat, és a szél nem süvít be rajtuk, volt időm azért egy kicsit eltöprengeni a történteken. Végül is kik és miért tehették ezt? Csak sejtéseim vannak erre vonatkozólag. A környékünkön néha esténként már találkoztam réveteg tekintetű, kábán tántorgó suhancokkal. Lehet, hogy unaloműzésből ők csináltak egy kis balhét? Lehet. De nem biztos. Bárki is tette, végtelenül szomorú, hogy a harmadik évezred elején néha még eltűnik az a bizonyos határvonal az ember és az állat között.

Szomorú és felháborító dolog ez. A sértetteket talán bosszúra is indíthatná. De mégse! Ne hagyjuk magunkat befolyásolni az indulatoktól. Ahogy az írva vagyon: Ha megdobnak kővel...

Barát Mihály
*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 08:55 | Sorszám: 34
Kárpáti Igaz Szó http://www.hhrf.org/karpatiigazszo

Népszavazás utáni hangulatjelentés itthonról
Az összetartozást erősítette volna

Megoszlanak a vélemények a vasárnapi, a kettős állampolgárságról is kiírt magyarországi népszavazás kimeneteléről. Vannak, akik egyértelműen a határon túli magyarság arculcsapásaként értékelik az eseményeket, míg mások bíznak benne, hogy a népszavazás végeredményétől függetlenül a magyar kormány és az országgyűlés rendezni fogja a kérdést.

"Meg kell emészteni a döntést"

– Mint magánember mondom, teljesen függetlenül a beosztásomtól, hogy meg kell emészteni a döntést – válaszolta megkeresésünkre Bihari András, a Beregszászi Járási Állami Közigazgatás elnöke. – Úgy vélem, nem lett volna szabad a kettős állampolgárság ügyét népszavazásra bocsátani. El volt hamarkodva...

Ezen a véleményen van Ambrus Pál, a Técsői Járási Állami Közigazgatás elnökhelyettese is.

– Az alacsony részvételi arány miatt nem volt érvényes a népszavazás, de legalább az anyaországi választópolgárok meghagyták annak a lehetőségét, hogy magyarnak érezhessük magunkat, ugyanis az urnákhoz járulók többsége azért igennel szavazott. Bár így is rossz szájízünk van a voksolás után. Hogy is mondta Orbán Viktor: bár sokan vagyunk, de nem elegen. Nos, vasárnap ez volt a helyzet. Azt is kifogásolni lehet, hogy a kérdőíven úgy volt megfogalmazva a kérdés, hogy sokan azt sem tudták, mit jelent az igen, és mit a nem...

Számtalan kárpátaljai magyart ért már olyan fogadtatás Magyarországon, hogy: na, itt vannak "az ukránok". A népszavazás végeredménye alapján viszont a résztvevők többsége elismerte, hogy itt is magyarok élnek. S úgy vélem, ezzel jelentős terhet róttak a magyar kormányra és a parlamentre. A többségi "igen" ugyanis meglátásom szerint arra kötelezi az említett két intézményt, hogy rendezze a kérdést, s bízom benne, hogy rendezni is fogja. Ugyanis itt arról van szó, hogy a határon túli magyarok elsősorban magyar útlevelet akarnak. Nem pedig TB-kártyát vagy családi pótlékot stb. A népszavazás kapcsán még azt sajnálom, hogy egyes magyarországi politikusok majdani szavazatok és szimpatizánsok gyűjtésére használták fel a népszavazást, s ezzel a határon túli magyarságot.

A végeredménytől függetlenül úgy vélem, hogy a magyar kormány sem butább, mint a román, amely már a fél Moldovát ellátta román útlevéllel. Azaz: amíg élünk, remélünk!

"Nem kellünk az anyaországnak"

Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony polgármesterét is.

– Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy minket kirekesztenek a nemzettestből. S kétséges, hogyan is fogjuk majd átlépni az ukrán–magyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése után. De hát ez van, ezt kell szeretni...

Szinte mindenki várta azt a segítséget, amit a magyar útlevél jelentett volna a kárpátaljai magyarságnak. Az emberek remélték, hogy nem feledkeznek meg a határon túli magyarokról. Csalódott mindenki. Ám az élet nem áll meg.

– Enyhén el vagyok keseredve – válaszolta lapunknak a népszavazás után Ember Balázs, Kisdobrony polgármestere. – Szerintem ez egy nagyon elhamarkodott döntés volt, amely nem volt kellően előkészítve. Nem hiszem, hogy az egyszerű magyarországi választópolgár tudta, hogy mire is szavaz.

A népszavazás számomra azt igazolja, hogy igenis kellünk az anyaországiaknak, hiszen az urnákhoz járulók többsége igennel szavazott. S ezzel azt nyilvánította ki, hogy egy nemzetnek ismer el minket. Az volt a probléma, hogy kevesen mentek el szavazni. Az előkészítetlenségben pedig minden magyar parlamenti párt hibás! Nem is szólva arról, hogy olyan visszajelzéseket kaptam, miszerint sok anyaországi választópolgár még azt sem tudta, hogy népszavazás lesz! S tudatosan vagy véletlenül, de a szavazólapokon olyan kacifántosan voltak megfogalmazva a kérdések, hogy még a magyar kormány és a határon túli magyarságszervezetek képviselőinek tévévitájában is kétszer kellett felolvasni, mit is jelent az igen, és mit a nem! Az egyszerű ember talán így sem értette meg.

Mindenesetre a népszavazás végeredményét jelzésértékűnek tekintem, s bízom benne, hogy a magyar kormány és a parlament valamilyen formában pozitívan rendezi a kérdést. Mert az ügy már olyan stádiumba jutott, hogy nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról! Az anyaországi és a határon túli magyar politikusoknak a legközelebbi Máérten meg kellene állapodniuk az ügyben.

"Ez fáj!"

Ahogyan sok politikus, úgy a magyarországi lakosság sem tartotta szívügyének ezt a kérdést – mondta Ljáh Erzsébet, az Ungvári Gyermekpoliklinika vezetője. – Pedig jó lett volna "hivatalosan" is magyarnak érezni magunkat itthon és az anyaországban egyaránt. Nem vált valóra az álom, a gyermekeim, az unokáim továbbra is csak ukrán magyarok lehetnek. Ez fáj!

Én már megettem a kenyerem javát. Nemzetiségemet, magyarságomat féltve őrzött kincsként vigyáztam, s erre neveltem gyermekeimet és most unokáimat is. Ez nem könnyű feladat egy olyan közegben, ahol más nyelven folyik a világ. Magyarországon könnyű magyarnak lenni. Csak az tudja átérezni a hovatartozást, aki nem élheti meg, hogy övé is az anyaország. Tehát mi, a most immár kitaszítottak, a kisebbségben élők. Azt szeretném üzenni a magyarországi magyaroknak: nem mástól fosztottak meg, csak annak tudatától, hogy mi itt, Kárpátalján ugyanolyan magyarok vagyunk.

Mintha leprásak lennénk

Hidi Endre nagydobronyi keramikus, Ukrajna érdemes népművészeti mestere, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának tagja.

– Már tisztesség ne essék szólván, de az anyaországiak úgy tesznek, mintha a határon túli nemzettársaik leprásak lennének. Pedig igencsak tévednek: még az adományt sem szívesen fogadják el, szeretnének megélni a saját lábukon.

A kettős állampolgárság bevezetése inkább csak egy jelképes gesztus lett volna, amely erősíti a magyarság összetartozását. Ez pedig ebből a szempontból igencsak értékes, hiszen akinek nincs igazán hazája, otthona, akinek kisebbségi lét adatott meg, annak különösen fontos, hogy támasza legyen. Ha a szavazás pozitívan dől el, a határon túli magyar emberben tudatosodott volna, hogy igenis tartozik valahová. Hát ennyi és nem több. Szó sincs arról, hogy bárki elől elennénk a kenyeret...

Elsietettnek tűnt...

Kulcsár Zoltán ungvári mérnök:

– Először is szomorú, hogy alacsony volt a részvétel. Benyomásom szerint hiányzott a szavazás kellő előkészítése, úgy tűnt, hogy egy kicsit elhamarkodottra sikeredett. Az emberek egy része még nem igazán ismerte fel – a politikai körítésnek köszönhetően –, nem tudatosította magában a kérdés fontosságát, súlyát az egész nemzet szempontjából. Kár, hogy a kettős állampolgárságról, nehezen értelmezhető módon a kórházprivatizációról együtt kiírt referendum kimenetele pártpolitikai érdekek áldozatául esett. Ami valamelyest vigasztaló lehet: mégis többen voksoltak az igen mellett. S reméljük, hogy idővel a magyar társadalom végül is pozitívan rendezni fogja ezt a kérdést.

Barát Mihály, Magyar Tímea, Tóth Viktor

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 08:48 | Sorszám: 33
* http://politika.transindex.ro

Iliescu hírhedt aranyköpései
[21.12.2004]

Történelmi butaság az erdővisszaadás, a szovjetekkel jobban lehetett dolgozni, a kommunizmus " kegyetlen, népileg jobboldali rendszer volt – példatár arról, mi mindent volt képes összehordani a volt Iasi megyei párttitkár.

Pénz- és vagyonkérdés

"Az utóbbi 150 év alatt" a korrupció jelensége hatással volt Romániára – jelentette ki február 11-én Iliescu, mivel annak ellenére, hogy Románia gazdasági növekedése az európai átlag fölött volt, a vagyonok törvénytelen utakon folytak el.

Az exelnök megemlítette, hogy a román irodalom "tele van úrfikkal, akik bőségben, szórakozva töltötték idejüket Párizsban és Bécsben. Ehhez hasonló vesztesek most is vannak közöttünk, és nem szabad megengedjük a tisztségviselőink között effajta mentalitás meghúzódását."

Hosszabbítsák meg az államosított lakásokban élő bérlők kilakoltatásának határidejét, és építsenek számukra szociális lakásokat – ezt az ötletet támogatta február 27-én, egy televíziós műsorban Iliescu. Hozzátette, a legfőbb gond lakások biztosítása a jelenlegi bérlőknek, "mivel a tulajdonosok olyan béreket határoznak meg, amelyek meghaladják az emberek jövedelmét".

Március 15-én Iliescu abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy Rodica Stănoiu képes elnöki tanácsadói minőségében a nemzetbiztonság kérdésével foglalkozni. Stănoiut Condoleezza Rice-szal, az amerikai elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával hasonlította össze, aki jelenleg miniszter.

"Miért, az ért hozzá? Szóval Condoleezza Rice lehet az amerikai elnök tanácsadója nemzetbiztonsági kérdésekben és Rodica Stănoiu Romániában, egy nő Romániában nem lehet? Honnan ez az előítélet?" – kérdezte az elnök az újságíróktól.

"Jobboldali" kommunizmus

Az Egy rövid évszázad végének nagy sokkja. Ion Iliescuval Vladimir Tismăneanu beszélget című könyvet március 30-án mutatták be. Az eseményen az elnök új elmélettel rukkolt elő: a kommunizmus szélsőségesen jobboldali volt. Az elnök szerint a "20. század nagyon kemény volt – két világháború és eddig nem látott mértékű kegyetlenség, valamint fanatikus mozgalmak a fasizmus és kommunizmus nyomta rá bélyegét".

Az elnök szerint mindkét rendszer szélsőségesen jobboldali volt. A kommunizmusra utalva, az elnök kifejtette, egy kegyetlenségen alapuló rendszert nem nevezhetünk baloldalinak, mivel az egy népi rendszer.

Az államfő április 16-i nyilatkozata szerint jobb lenne, ha a "gyalogos újságírók csapata" (az eredetiben obstea gazetaresca) összeforrottabb lenne, és megszűnne a "sajtóbárók" és a "sajtó dolgozó plebejusai" közötti elkülönülés.

A piacgazdaságnak számos "erénye" van, de ugyanakkor "ádáz individualizmust táplál" amitől "az emberek vadállatokká válnak" – magyarázta április 30-án.

Június másodikán Iliescu azt állította, hogy a kommunizmus alatt a politikai üldözöttek gyermekei is nyugodtan folytathatták tanulmányaikat. Az államfő a Szociáldemokrata Klub szervezte találkozón nyilatkozta, hogy "harcos szellemű kommunista" vasutascsaládban született, politikai nézetei miatt apját bezárták.

"Történelmi butaságnak" minősítette az erdők visszaszolgáltatását augusztus 25-én Iliescu, úgy becsülve, a törvényt módosítani kell, másféleképp kell szabályozni a kitermelést. Emellett büntetésekre is szükség van – egészen a visszaállamosításig visszamenően, ha az új tulajdonosok nem tartják be a jogszabályokat.

Két nappal később, az Új Idők gyárban tett látogatásán kijelentette, hogy a "magánosítás sokak számára felszámolást is jelentett, a szó szoros és átvitt értelmében is, nem csak gazdaságilag, hanem szó szerint is."

Szeptember másodikán Iliescu azt nyilatkozta, hogy "természetesen tart össze" Oroszország Ukrajnával a Bâstroe csatorna építését illetően, "habár a szovjetekkel ezelőtt jobban lehetett dolgozni", de senkinek sincs igaza, aki illemszabályok áthágását támogatja.

forrás: BBC
fordította Zágoni Bálint

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 08:34 | Sorszám: 32

 szabsag_kozsvar_2.gif

SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 29.

http://www.hhrf.org/szabadsag/

 

Történelmi helyzet


15 éve váltakozó szerencsével politizálunk. Volt már ilyen is, olyan is a mi életünk. S ha meg kellett magyarázni, úgy akadt mindig, aki megmagyarázza, miért sikerült felemásra a mi próbálkozásunk. Kísérleteztünk folyvást, még okosnak is hittük mindazt, amit cselekedtünk, és nem értettük, miért nem sikerül semmi olyanra, amilyenre mi szeretnénk. Mások, mindig mások voltak a hibásak... Vajon mi sohasem tévedtünk?

Ritka politikai helyzet ez a mostani. Szinte hihetetlen, hogy ez így alakult. Hiszen a választások elôtt nagy volt a félelem — és ha nem sikerül? A fellegek eltûntek, mi szinte elfeledtük azt, ami volt. Pedig jó lenne emlékezni!

Történelmi pillanatokat élünk. Többszörösen történelmi ez a helyzet. Mert nagy a tétje és mert mirólunk, a mi sorsunkról van szó.

Olyan pártszövetség alakított kormányt, amely elôtt felrémlett a lehetôség: folytatni lehet, sôt kell, a rendszerváltást. Véget kell vetni az álszent hazudozásnak, le kell már léptetni a polgárnak, vállalkozónak álcázott egykori nomenklatúrásokat, akik csak hazudták nekünk a rendszerváltást, de csak azért, hogy észre ne vegyük közpénzzel teletömködött zsebeiket. Igen, hazudtak mint a vízfolyás és ez a hazudozás a választásokra már folyammá dagadt, akárcsak az ígéretek végtelen sora. Hogy négy év alatt mit kellett volna tenniük és mit nem tettek, arról nem beszéltek. Az ország még viszonylag ép, jövôt látni képes erôi megpróbálták a lehetetlent. És sikerült megnyerniük — részben — a választást. Igen, egy rendkívül erôsen, évtizedek óta meggyökerezett struktúrával szemben sikerült, talán még egyszer utoljára, gyôznie a reménynek, az építô szándéknak. Ha nem is egyértelmûen, de kihallatszott a választási kampány hangzavarából a rendszerváltó szándék, az egykori bukaresti Egyetem-tér hangulata/szándéka, azé, amelyet bányászok és nem-bányászok vertek szét. Ma Romániának, de nekünk is ez az egyik esélyünk: a tényleges rendszerváltás, az egykori pártstruktúrák végleges leléptetése és velük együtt a rájuk jellemzô módszereknek a sutba dobása. Enélkül Romániának nincs jövôje és nekünk sincs jövônk.

És mégis, történelmi helyzet van. Ez a kormány talán hitelesebben fogja bevinni Romániát az Európai Unióba. Érzi a tétet, és talán azt is tudja, mi a teendô most, a tizenkettedik órában. Ezért történelmi a helyzet Romániában: igen, most vagy soha. A belépés elôtt bizonyságot kell tenni, hogy itt minden rendben vagy majdnem rendben van, minden nagyon szép, minden olyan, amilyennek lennie kell. 2005 áprilisa ez a határidô. Addigra itt mindent rendbe kell szedni, minden meg kell hogy feleljen az elôírásoknak. Románia bebocsátást kell hogy nyerjen. Igen, az ország vezetô garnitúrája fut az egykori keleti szomszéd elôl, pedig alulfejlettség, hagyományok, nomenklatúra és még sok más minden visszahúzza, arrafelé. Sikerül-e jó bizonyítványt szerezni? Sikerül-e eltakarni, esetleg pótolni a hiányosságokat? Elválik. 2005 áprilisáig minden az EU-elvárásoknak megfelelôen kell hogy kinézzen. Nem kell legyenek megoldatlan, gondot okozó problémák, még kisebbségiek sem, magyarkérdés sem. A belépés után senkit nem érdekel majd, hogy Romániában mi a helyzet, például velünk. A EU-tagság legfeljebb az utazási lehetôséget könnyíti meg. "Magyar-kérdés", azaz az erdélyi magyarságot érintô megoldatlan kérdések csak áprilisig lesznek/lehetnek. Ha csak...

Tehát ezért is nagy a tét. Nekünk is "most vagy soha" a jelenlegi helyzet. Ez a mostani részvételünk a kormányban ezért oly felelôsségteljes.

Egy nyugati barátom azt mondta, mindaddig, amíg részt veszünk a kormányban vagy hallgatólagosan támogatjuk, nem panaszkodhatunk senkinek, hiszen a hatalom részesei vagyunk. Ha viszont ez így van, ebbôl a pozícióból kell tényleges eredményt elérni a magyarság számára. Ezért történelmi ez a mostani helyzet. Súlyunk nagy és ezért is tényleges, mondhatnánk végleges — sorsunkat hosszú távon pozitívan befolyásoló — eredményt kellene elérnünk.

Az RMDSZ soha még nem volt ilyen politikai helyzetben. Ez most licithelyzet. Tényleges politikai ízlésünknek inkább megfelelô társaságban tudunk-e élni ezzel a helyzet adta lehetôséggel? Tizenöt év után sikerül-e VALAMIT elérnünk? Vagy kifizetnek megint aprópénzzel, mert aprók vagyunk a történelmi helyzethez képest. A kormányzati tisztségeken túl, mit várhat a magyarság ettôl a részvételtôl a kormányban? Mert hogy egyeseknek ez jó, arról meg vagyunk gyôzôdve, de mitôl lesz ez jó a magyarság egésze számára?

Történelmi pillanatokat élünk. A tárgyalók és a rövidesen magas állami tisztségek "viselôi" mindezt kell hogy tudják. Ôk tudják, mert kell tudják, hogy ilyenkor nem csak elôre szokás menekülni, hanem mindennek, még a politikai támogatásnak is meg kell kérni az árát. Mi valóban akarjuk az EU-tagságot, tenni is akarunk érte. De le kell szögeznünk, európai polgárokként is ragaszkodunk identitásunkhoz, mindazon jogokhoz, amelyek identitásunkat és tényleges egyenlôségünket biztosítják. Tehát nem mindegy, hogy a tisztségeken túl még mit érünk el.

A mi magyar igényeink mellett ma egyértelmûbben kellene kiállni. Mert ha mi nem, ugyan kik? Beérjük a kolozsvári egyetemen a karokkal? Kettôvel-hárommal, mi, a "mérleg nyelve"? És nem kérünk egyetemet politikai támogatásunk fejében? Erdély szórványosodó nyugati fele mit nyer a kormányzati szereplésbôl? Hát Kolozsvár? Hát az egész erdélyi magyarság? Jogaink, státusunk miként alakul?

Történelmi helyzet van, és ilyenkor kérni, és fôleg, bizonyítani kell, folyamatosan, minden fronton.

15 év után és ilyen történelmi helyzetben nem általános válaszokat várunk, hanem konkrét, pontokba szedett ígéreteket és garanciákat. Ha az RMDSZ a mérleg nyelve, úgy ez meg kell hogy látsszon az általa elért eredményeken is.

És még egy gondolat. Vissza kellene térnünk egykori haladó, rendszerváltó hagyományainkhoz, és abból az alapállásból kellene megfogalmaznunk mai magunkat. Hitet kellene tennünk újra a tényleges és személyi következményeket is maga után vonó teljes rendszerváltás mellett, szakítanunk kellene eddigi rossz reflexeinkkel, dörgölôzésünkkel, és a haladó törekvések, nem pedig a retrográd irányzatok mellett kellene kiállnunk. (Így például miközben az egykori ellenzék és európai intézmények is kritizálják a hazai antidemokratikus választási törvényt, csúcsképviselônk megelégedését fejezte ki az említett törvénnyel kapcsolatban. Igen, egy olyan reakciós törvénnyel kapcsolatban, amelyik kizár a jogokból egyeseket, többek között minket, magyarokat is. Mintha kicsit sok lett volna az a négy évi együtt(?) kormányzás).

Az új kormánynak és képviselôinknek ezeknek a gondolatoknak a jegyében szurkolunk és kívánunk sok sikert!

Vekov Károly
*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 29. 08:29 | Sorszám: 31
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6


Tőkés László beszámolója 1989-ről (3)


Ahogy kivezettek az utcára, úgy véresen, ahogy voltam, feleségemnek nem engedték, hogy vizet igyon, hogy gyógyszert vegyen magához. Ahogy a két autó és kísérő autók elindultak ebben a hajnali 4-5 órai időpontban, élesen belém villant a németországi kristályéjszaka hangulata. Érdekes módon maximális világítás fogadott az utcán, ami nem volt jellemző Ceausescu korszakára. Elhajtottak a rendőrségre, a rendőrség és a szekuritáté udvarára, ott már rengeteg ember jajveszékelt csoportokban összegyűjtve. Letakart hullákat is láttunk, már csak a lepel volt rajtuk. Ekkor már úgy éreztem magam, mint Pilátus udvarában. Nagy lótás-futás, nagy nyüzsgés, autók jöttek-mentek, felfokozott mozgás jellemezte ezt az udvart. Olyan volt, mint egy rémálom, nem túlzok, hogy azt hittük, az utolsó utunkra kísérnek.
Egyszer csak egy fél órai várakozás után, lehet, hogy egy óra is volt, elindult egymás után a két autó, amelyben magam és a feleségem voltunk, mindkettőnk melett egy-egy testőr, kétoldalt karonfogtak, külön-külön autóba ültettek. A gépkocsi sor hajnal idején nekivágott az országútnak.
Egy ideig azt gondoltuk, hogy a határra visznek, hogy lelőjenek. A fantáziánk működött, mert tudtuk, milyen módszereik vannak. Nekieresztik a határnak az embert, aztán lelövik. Teljes bizonytalanságban voltunk. Én a passzív rezisztencia magatartását tanúsítottam, természetes magasságban megkeményítettem a fejem, a nyakam, a tekintetem, és végig úgy utaztam, nem néztem se jobbra, se balra, legfeljebb a rendelkezésemre álló távoli szögekben tekintetemmel követtem a határt, illetve a terepet. Mikor már kivilágosodott, felismertük, hogy merre tartunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy célpont a Szilágyság, Zilah. Ekkor már megnyugodtunk, mert eszünkbe jutott, hogy engem a püspök Szilágyságba helyezett. Megérkeztünk a Szilágyság határára, ez nagy megnyugvással töltött el. Rendőrségi kísérettel, a szilágysági kísérettel érkeztünk Menyőbe, ahol a parókiára vittek. Éppen a templomból jöttek ki a kora délutáni istentiszteletről. Utolért egy teherautó, amelybe még Temesváron bedobigálták némi használati holminkat. A hívek előtt nagyon gyászos látvány nyújthattunk. Bepakolták a holmikat a férfiak a lakásba, ahol már évek óta nem volt lelkipásztor, és tulajdonképpen házi őrizetbe helyeztek. Nem volt senkinek szabad bejönnie hozzánk, bár kijelentették, hogy még prédikálni is fogok. Az emberek a tekintetükkel biztattak, nagyon együttérző volt a hangulat. Utóbb megtudtuk, már egy nappal előbb előkészítették a falut a fogadásunkra, végigjárták a szekusok a környező házakat. Egy teknőszerű mélyedésben van a parókia és a templom, körbejárták mindazokat, akik ráláttak a parókiára, a szomszédokat. Később megtaláltuk a lehallgató készülékeket és eltávolítottuk.
Mielőtt Menyőbe érkeztünk volna, Szilágyszegen, a község központjában állt meg a konvoj. Megrendüléssel emlékeznek vissza a szilágyszegi néptanács és rendőrség körül élő emberek arra a látványra, ahogyan kiszálltunk az autóból, ahogyan bekísértek a rendőrségre, véres arccal. A néptanácsnál azért álltunk meg, hogy átadjanak a helyi rendőrségnek. Mint kiderült, a rendőrség és a községháza lett a következő napokban a szekuritáté általi kihallgatásaink színtere. A rendőrségre azért is vittek be, hogy megmossanak, ne lássák véres arcomat a falubeliek, ezután mentünk Menyőbe.
Prédikálni csak hétfő reggel volt alkalmam a hétkezdő istentiszteleten, ebből nem engedtek; úgy látszik, tartani akarták magukat ahhoz a forgatókönyvhöz, én egy engedetlen lelkész vagyok, akit a püspök büntetésből egy messzi gyülekezetbe helyezett. Tehát mintha nem lenne másról szó, csak arról, hogy egy lelkipásztort áthelyeztek, és a falu hallgassa áhítattal a prédikátor szavait, habár egy rebellis prédikátor, de így járnak, akik hasonlóan viselkednek, tehát kellő félelemmel tekintsenek rám. De azért az ő papjuk most már Tőkés László.
Ez a külföld felé mutatott kép volt hosszú ideig, amíg nem kezdődött a terror, különösképpen amíg októberben nem indult be a legvadabb erőszak, szeptemberben Újvárosi halálával, addig ezt az arculatot ápolták kifelé, minthogyha nem lenne itt semmi politika. Azért vállalt olyan nagy részt Pap László az eseményekből, a püspök, mert ezt az egyházi látszatot kellett ápolni, mint ahogy közismert, hogy Ceausescu büszkén kérkedett azzal, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok. Minden politikai esetet polgári vagy köztörvényes bűnözői esetnek álcáztak. Ennek a csenevész változata volt ez a játék, de nem sokáig tartott. Amint megtudtuk, állandó kapcsolatban voltak Temesvárral, az ottani kihallgatásokkal együtt folytatták a mi kihallgatásunkat, és itt már rátérek az utolsó hét eseményeire. Hétfőn még bizonytalanság honolt a házunk táján. Hoztak a falusiak, a híveink ételt, még meleg ételt is hoztak egyszer. Mint hogyha egy békés parókián élnénk, gond nélkül, olyan hangulat uralkodott az első, hétfői napon.
Délután nagy megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ez a csend megtévesztő, a prédikálás lehetősége csak látszat, mert autókkal egy egész villanyszerelő brigád vonult ki, és órák alatt reflektorokat szereltek fel a parókia körül. Este, amikor kigyúltak, rettenetes volt látni, nem tudtuk, hogy mit akarnak, hogy mi folyik itt. A megmagyarázhatatlantól való félelem és iszonyat fogott el bennünket. Közben a rendőrök kutyákat is hoztak, a polgárőrséget felállították a parókia körül, csupa idegen arc. Ekkor döbbentünk rá, hogy a szökés ellenében gondoskodtak ilyen nagyfokú kivilágításról, valóságos lágerhangulatot árasztott ez a felreflektorozott tenyérnyi udvar, és a maga hangulatában nagyon vészjóslóan hatott. Előérzetünk helytállónak bizonyult, mert attól a keddtől fogva, minden nap reggeltől estig, kedd, szerda, csütörtök, tehát három nap tulajdonképpen reggeltől estig kihallgatásokra hurcoltak, még kora hajnali sötétben, hogy ne lássa a falu, és külön-külön hallgattak ki engem és a feleségem szakképzett profi szekusok, nem tudom, az ország mely részéről összeszedve. Állítólag az én szakusom Jassi volt, egy olyan művelt embernek ható, magas rangú szekus tiszt. Editet a községházán vallatták, szintén ismeretlen személyek. Egyet ismertünk közülük, a Szilágy megyei szekuritáté főnökét.
Nos, ezek a napok nem kevésbé voltak idegőrlők és félelmetesek, mert nem tudtuk, hogy mi lesz az országban. Ceausescu még Iránban tartózkodott, valószínű azért is bántak csínján velünk, mivel még semmilyen irányba nem dőlt el a helyzet, ezért bizonyos fokú bizonytalanság és visszafogottság jellemezte őreinket. A szokásos szekus fenyegetéseket a pszichológiai vallatási módszereket, trükköket leszámítva elviselhető volt a helyzet. Én nem tudom, lehet, hogy 100, de 50 oldalt biztos összeírtam. Egész nap diktálták, hogy mi történt az utóbbi hónapokban, különösképpen mi az utolsó napokban. Ha ez megvan, ez az anyag, akkor abból rekonstruálni tudják a Temesváron történteket, óráról-órára 15-16-án. Akkor valóban leírtam mindent, nem volt miért titkolóznom, mert mi akkor már nyílt sisakkal harcoltunk, tehát ott híven rögzítve van, egyes részleteket leszámítva, amikor az ember nem akarja kiadni társait, minden mozzanat. A kihallgatások szokványos helyzetkivizsgálásnak is tekinthetők.
Szerencsénkre, csodák csodája, egy rádió is bekerült a teherautón elhozott bútorok, edények közé. Azt hiszem, ahogy a konyhai felszereléseket felmarkolták, egy táskarádió is bekerült a csomagba. Nos, azt a rádiót féltve elrejtettük, és amikor éjszaka, éjfél körül remegve hazakerültünk a feleségemmel, és találkoztunk, nagy élmény volt találkozni a lélekdidergető maratoni kihallgatások után, akkor megbeszéltük, amiket kérdeztek, összevetettük a tapasztalatainkat, következtetni próbáltunk arra, mire kíváncsiak és mire megy ki a játék, de ugyanakkor a rádiót is meghallgathattuk. Tehát akkor már újból kicsit kiláttunk a veremből, érzékeltük, hogy mi folyik a világban. Megtudhattuk, hogy az egész Románia forrong, és Temesvár 20-án szabad város lett. Az első szabad város Romániában! Ez biztatást jelentett számunkra, éreztük, hogy van esélyünk.
Nem tudnám elmondani pontosan, mit éreztünk, mert azzal is tisztában voltunk, hogy az utolsó pillanatban a szekusok azt csinálnak az emberrel, amit akarnak. Tehát nem föltétlenül lehetett számítanunk a józanságukra.
Utóbb világosan kiderült, talán azért nem ütlegeltek, nem kínoztak, mert mindenképpen rá akartak kényszeríteni egy beismerő vallomásra, nem csak papíron, hanem a teljes nyilvánosság színe előtt, a televízió képernyőjén. Azt kívánták tőlem, hogy valljam be: külföldi ügynökként, magyarországi és nyugati megbízatásból cselekszem és hazaáruló vagyok. Tartsak bűnbánatot! Hát ez is egy klasszikus módszere a hasonló rezsimeknek. Körömszakadtáig ellenálltam ennek a kísértésnek, pedig nagyon meggyőzőek voltak a fenyegetések. Ugyanis ekkor már annyira felsrófolták a feszültséget, hogy csak kínzás következhetett. Amitől azt hiszem, csak a nyilvánosság és papi védettségem mentett meg a megelőző években. Ez az a pont, ahol össze lehetett volna roppanni, nagyon nehéz szavakba önteni ezt az állapotot. Az tette fel a pontot a félelmeinkre, amikor szerdán este egyszercsak egybe tereltek mindenkit a rendőrség épületében, amint megtudtam, a feleségemet hazavitték közben délután 4 órakor. Megjelent minden rendőr, minden civil szekus, és egyszer csak felszólítottak, hogy álljunk fel; beindították a rádiót és akkor hangzott el Ceausescu szózata. Hazatérése után ez volt az első nyilvános szereplése. Azzal kezdte, hogy egy pap miatt Temesváron a rend felbomlott, akkor az a kijelentés úgy hatott, mint a halálos ítéletem. Láttam azt a tiszteletet, fegyelemszabta és egy kissé teátrális megfélemlítő célzatú tiszteletet, amivel glédában állva meg kellett hallgatni ezt a beszédet. Editnek egy szekus kíséretében otthon kellett lennie a parókián. Ennek a hatására teljesen egyedül maradtam. Ebben a magányban és fenyegetettségben pl. éjjel 12-ig kellett ellenállni az ostromoknak. Hál' Istennek kibírtam, de ez már tényleg olyan mérvű volt, amit csak a kínzással lehet fokozni. Ám úgy látszik, azt a lehetőséget vagy nem vették komolyan, vagy még akartak rá aludni egyet. Ezzel szöges ellentétben másnap, csütörtökön az utolsó kihallgatási napon, miközben délelőtt szokványos szakmai kihallgatási munka folyt, délután egyszer csak kezdték nekem diktálni, hogy ismerjem el, nem bántottak engem, semmi kár nem ért. Kellett írnom vagy három ilyen értelmű nyilatkozatot. Ők biztosították be magukat; akkor már sejtették, az már 21-ike volt, a szekuritáté összeesküdött Ceausescu ellen, sejthették, hogy kétesélyes a mérkőzés. Nem tudtam, hogy ez mi, hazavittek valamivel korábban, mint a megelőző napokban, hallgattuk a rádiót, nagy izgatottság és növekvő reménykedés hatott át bennünket. Kihallgatóink azzal búcsúztak: reggel folytatjuk.
Hajnalban felkeltünk, mert nem is tudtunk aludni a nagy izgatottságtól, hát csak nem jöttek, pénteken sem. Egy olyan lelki lazulási állapotba kerültünk, mint amikor már minden mindegy. Az apátia, a rezignáltság lett úrrá rajtunk. De jólesett pihenni is. Olyan jólesett ott kettesben ülni, ezen a szép téli délelőttön, az idő is enyhült. Bizakodás is támadt bennünk. Egyszer csak autózajt hallunk, kitekintünk az ablakon, egy fekete Volga közeledik. Rettenetesen megijedtünk, mint akire a halálos ítélet vár. Hát kiderült, hogy történetesen a feleségem nagybátyjának egy kiszuperált Volgája volt az a kocsi, és beengedték. Szekust vártunk, és a nagybácsi érkezett az apósommal. Ők voltak az elsők, akik a hermetikusan zárt faluba behatoltak, magyar idő szerint 12, a román szerint 1 órakor, s akkor már a harangszó után bemondták, hogy Ceausescu menekül. Azt hiszem, amilyen mélypontja volt életemnek az előző este, éppen az ellenkező véglet volt ez a 22-dikei nap, a déli híradás.
Akkor megindult a zarándoklat Menyőbe, csak aznap délután három vagy négy istentiszteletet tartottunk. Mert nem úgy volt, hogy ötkor tartunk istentiszteletet, ahogy karácsony nagyhetében szokás, hanem ahányszor összegyűlt a tömeg, akkor mindig azt mondták, tartsunk istentiszteletet. Megindult a zarándoklat belföldről, külföldről, a környékről. Egy-két hét igazi hiteles forradalmi időszak volt. A helybeliek megszervezték a szomszéd falubeliekkel a forradalmi polgárőrséget, éjjeli ügyelettel. Hát napokig tartott a látogatók fogadása, az első hullámban a szó szoros értelmében a keresztyén zarándokok, második hullámban érkezett a sajtó, Chrudinákék, a japán, amerikai tévé, akit csak el lehet képzelni. Aztán a karácsony megint az istentiszteletek sűrű, a szabadulás élményének gazdag áldásaival, szintén annyiszor, ahányszor kívánják az emberek. Azután jött a diadalút, előbb Szilágyságban, aztán Erdélyben, ahol meg kellett mutatkozni, hogy íme, az Isten szabadítása valóságos volt, és íme itt vagyok.
Az újságírók a gyülekezet, a keresztyénség zarándoklata után még ide kívánkozik a családdal való találkozás, hiszen tulajdonképpen sokak mellett a család volt ennek a küzdelemnek egyik főszereplője. A temesvári viszontlátás csodálatos volt. Karácsonyra kijött egész Kolozsvár, egész Zilah, az egész család és valóban az az élmény hatott át, mint ahogy a bibliai ige mondja: hogy meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 28. 08:43 | Sorszám: 30

*

 

http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html


Valamit a nemzeti érzésrõl


Nagy érzés. Lélekemelõ, léleknemesítõ. Akár nagy áldozatokra, nagy tettekre, "csoda dolgokra" serkentheti az egyént, a nemzetet. Velünk születik, beépült a génjeinkbe, kapjuk apánktól, anyánktól, az egész közösségünktõl, õseinktõl. Kapjuk a történelemtõl, népünk múltjából. Nem mi munkáljuk õt - vagy ha igen, csak kis mértékben -, õ munkál minket. Visszahat a tetteinkre, a cselekedeteinkre. Nem csak tudatosan, ösztönösen is.


Segíti egy nép vezetõit is a közös gondok megoldásában. Mert: nemcsak a gondok, a célok is közösek. S a közös cél összekovácsolja az egész nemzetet, felsorakoztatja az egyéneket ama cél megoldásáért küzdõ "vezér", hadvezér, zászlóvivõ mögé. Eggyé forrik benne a nemzet, eggyé lesznek a külön-külön egyedek, valami rejtelmes háló köti-szövi egybe õket.

Amikor a "vezér" nem a közösség, nem a nemzet céljainak a megtestesítõje, akár önös céljai vannak, akár idegen érdekeket képvisel szemben a nemzetével vagy az általa vezetett nemzettel, nem segíti, hanem akadályozza ama célok megvalósításában a sokak szívében ott lappangó vagy akár felforrósodó érzés. Ilyenkor "lép fel" a vezér, a vezetõ vagy vezetõ klikk ama érzés megfékezésére, visszaszorítására, vagy akár kiirtására.

Ez történt a török hódoltság idején, a Habsburg idõkben. És ez történt 1918 után, amikor Károlyi Mihály majd Kun Béla léptek a történelem színpadára. El kellett fojtani, ki kellett oltani a lelkek lángját, hiszen az internacionalizmus eszméje elterjesztésének akadályozója ama másik, nemzeti eszme.

Így fegyverezték le a nemzetet, így tévesztették meg az embereket, s így tették idegen csapatok szabad prédájává az országot, belesodorva azt Trianon tragédiájába. A két háború között lassan, de eszmélt a földreterített nemzet. "Magyarok maradtunk!" - mondták a határon kívül rekedtek, a sorvadásra majd megszûnésre ítéltek. Aztán jött a közel fél évszázados kommunista rémuralom, jöttek a rákosimátyások, a kádárjánosok és bûntársaik. Ölték, gyilkolták a nemzetet, gyomlálták meg nem szûnõ következetességgel a lelkük mélyén elrejtett legszentebb érzéseiket, a nemzet és a haza mélyen gyökerezõ szeretetét.

"A múltat végképp eltörölni!" - énekelték az orruknál fogva vezetettek, az agymosásra, lelkük kilúgozására ítéltek. (S énekelte nemrég az MSZP új elnökének megválasztása alkalmából összegyûlt kongresszus.) Mert "veszélyes nemzet" voltunk a kommunista világbirodalomban, minden más népnél nagyobb nyomás alá kerültünk.

Más országokban kialakult a "nemzeti kommunizmus" egy-egy változata. Nálunk nem! Nem szabadott? Vagy olyan vezetés alá kerültünk? A történészek feladata ennek a kiderítése. Így lett a mi árulásunk, elárulásunk minden más árulást felülmúlóvá. És a nemzet "tisztult", "sterilizálódott", az évezredes beidegzõdések sokaknál kioltódtak. Csak egy kis rétegnél indult el az ellenfolyamat, az érzésben való megerõsödés.

*

Mi történt hát december 5-én? - tesszük fel rémült arccal a kérdést. Felfoghatjuk úgy is: felmérés történt. Számbavétel történt. Számbavétele annak, hol is tartunk, mint is állunk. Az idegen érdekek képviseletét ellátó, nemzetükkel szembefordult vezetõk a kilúgozott agyúakra alapoztak, s eszeveszett kampányt kezdtek a tudatlanok, a szunnyadó érzésûek félrevezetéséért. Hazugságok tömkelegével "gyõzték, nyerték meg õket" nemzetellenes céljaikhoz, a magyar nemzet egyesítésének a megakadályozására. S így sodortak olyanokat is a kilúgozott agyúak, a "sterilizáltak", magyaroknak már nem számíthatók táborába, akik esetleg még nincsenek ott, vagy legalábbis nincsenek meggyõzõdve, hogy ott a helyük, esetleg csak elhitték a hazudozásokat, vagy nem ismerték fel, hogy mirõl is van tulajdonképpen szó. És így alakult ki a szörnyû látlelet.

Trianon eszméje, a nemzet feldarabolása, tovább darabolása a többséget maga alá temette, elsodorta, félresodorta. S pillanatnyilag: diadalra juttatta a széthúzást, a közös érdektõl való eltávolodást.

A NEM-ek egyértelmûen a nemzet ellen szóltak. És ugyancsak nemzetellenes volt ebben a pillanatban a távolmaradás, a passzivitás. S szomorú, de e látlelet szerint megpecsételtnek látszik a nemzet sorsa, az ország sorsa. Mert az országnak is talpköve az összetartó, az állampolgárokat egybefogó érzés, anélkül hosszú távon kormányozni, emelkedõ pályára vezetni azt nem lehet. Valahogy úgy, mint ahogy háborút sem lehet vívni hátország nélkül, vagy a közös cél tudatától megfosztva harcoló katonákkal. S ha pillanatnyilag úgy tûnik: óriási sikert arattak a "Nem-esek", a Nem-re, a be nem fogadásra, a testvérkezet nem nyújtásra buzdítók és szavazóik, nem biztos, hogy hosszú távon is bejön ez nekik. Inkább pillanatnyi a sikerük. Látszatgyõzelem a gyõzelmük.

Mert nemcsak a nemzetet, az országot is gyengítették. A kettõ egymás nélkül nem életképes. Hacsak nem éppen ez a céljuk! Pót-Trianon megvalósítása, maradék Magyarországnak is a megsemmisítése!

*

Hihetünk-e hát valamiben? Van-e még magyar nemzet, van-e még magyar jövõ?

Az évszázadok óta tartó folyamat egy nagyon súlyos pillanatához érkeztünk. A vagy-vagy szembemeredõ kérdéséhez. Vagy sikerül megállítani a folyamatot, felébreszteni a magyarnak lenni jó, még ha fájdalmas, akkor is - érzést, s vele a nemzetet, kiragadni árulói markából, vagy tömött sorokban menetelünk lelki-fizikai koncentrációs táboraink felé. És nem is feléjük, mert már ott vagyunk, bennük vagyunk, s e táborok elvégezhetik rajtunk ciángázas munkájukat.

Csak elaludt a nemzet egy része?
Történt már sokszor az "idõk árján", hogy a hosszú ideig tartó passzivitás, közöny, belefásultság, érdektelenség egy adott pillanatban megszûnt vagy csak látszatinak bizonyult. A folyamatok saját ellenfolyamatukba csaptak át. A magyarság is az általános süllyedés, veszés lejtõjén magára-magára eszmélt. Ez történt a Rákóczi szabadságharc idején, ez 1848-49-ben, ez 1956-ban. És talán magára eszmélhet most is, e nagy trauma hatására. S a génjeinkben csak - és mégis - ott szunnyadó érzés jelentkezése majd felerõsödése átsegíthet ezen a válságos helyzeten.

"Nekünk Mohács kell" - mondta Ady Endre, a magyar lélek egyik legjobb ismerõje. Nos: a Mohács itt van! Megtörtént! Megtörtént sorozatosan, ismétlõdõn, megtörtént december ötödikén. Önmaga érdeke ellen cselekedett az ország! Rádöbbenhet erre, magába szállhat, feltámadhat, és higgyük: FEL IS FOG TÁMADNI a nemzet. Ilyenek vagyunk.

Nagyon mélyre kell jutnunk ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni a felemelkedést. Ha a percemberkék dáridója véget ér, bomlasztó-züllesztõ korszakukat a nemzet felemelésén fáradozók, a nemzetet egybefogók korszaka fogja felváltani. Így kívánja ezt az ország gondja, mely a MAGYARSÁG GONDJÁVÁ szélesedik.

Gazda József
a HUNSOR Erdélyi munkatársa
a HUNSOR online cikke

[HUNSOR medencefigyelõ - ® HUNSOR -] http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 28. 08:26 | Sorszám: 29
Ki vétett? Mi ellen?
írta Csapó Endre
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
2004. december 14., Magyar Élet, HUNSOR.nu


Eredménytelen lett a kettôs állampolgárságról és a kórházprivatizációról szóló népszavazás is.

A választásra jogosultak 37,46%-a járult december 5-én az urnákhoz, vagyis 3 004 227 állampolgár adta le szavazatát. Az Országos Választási Bizottság közlése szerint: a kettôs állampolgárságra 51,5% (1 521 143) IGEN szavazat, 48,5% (1 428 736) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 2,02%-a (60 555) érvénytelen lett. A kórházprivatizáció leállítására 65% (1 922 765 ) IGEN szavazat, 35 % (1 034 578) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 1,77%-a (53 100) érvénytelen volt.

A kettôs állampolgárság érdekében tett szavazás eredménytelensége két lényeges következményt hozott létre: 1. A határon túliak súlyos lelki megrázkódtatását. 2. A nemzetellenes hazai baloldal és a határon túli magyarellenes irányzat gyôzelmét.

Néhány idézettel érzékeljük a határon túliak lelki megrázkódtatását:

"Elvégeztetett. Advent második vasárnapján, az Úr 2004. esztendejében Magyarország megszűnt anyaországnak lenni. S szinte magyarnak is. A magyarországi magyar nemzetiségű kisebbség a nemzetegyesítési népszavazáson vereséget szenvedett és végleg kisebbségben maradt. Azon a vasárnapon az istenadta olyan döntést hozott, hogy nem kíván velünk együvé tartozó lenni, egységes nemzetté válni, marad magának, olyannak, amilyenné az ezért felelôsök tették. A szocialista nemzetköziség (amivé válik holnapra a világ) felkent papjai, a maguk is arcuk- és hitükvesztett janicsárok, akik alig várják, hogy eltűnhessenek az erôszakosan globalizáló világ nagy, sötét bendôjében." (Magyar Szó, Délvidék, Orbán Ferenc.)

"Én mától csak és kizárólag székely vagyok. Ezennel felbontottnak tekintem az 1100 évvel ezelôtt megkötött vérszerzôdést. Még egy mostoha anyaországra nincs szükségem!" (Internet levél).

"Ez a nap a magyarság szégyennapja volt! A történelemben bizonyára második Trianonként lesz emlegetve, s ez a Trianon sokkal fájdalmasabb lesz minden igaz magyar számára, s fôleg a határon túli magyarok számára, mint az 1920-as, mert akkor idegen hatalmak ítélkeztek felettünk; most meg a saját véreink. Ilyen gyalázatos dolgot a saját nemzetével, csak is a magyar művelhet!" (Internet)

"A mai napon a magyar nemzet kést döfött a saját hátába." (Internet)

"Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony (Kárpátalja) polgármesterét is.

Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy minket kirekesztenek a nemzettestbôl. S kétséges, hogyan is fogjuk majd átlépni az ukránmagyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése után."

Erdélybôl: "Legyôztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzbôl, hogy szomszédaikkal békében élô jó magyar emberek legyenek itthon Erdélyben. Legyôzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen és most tanul kanállal enni, mert ahogy ô mondja, még soha nem evett levest. Legyôzték azt a moldvai csángó falut, melyrôl a román tanárnô azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ô ott tanít egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek. Valóban az egyszerű nép között járva, azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket határon túli embereket elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert jaj a legyôzötteknek. És most megértük, hogy a dicsôségesen uralkodó magyar kormány is legyôzött bennünket. (Böjte Csaba szerzetes, aki árvaházat létesített)

"Székelyföldön egyre több elkeseredett megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. A gyergyószentmiklósi Szent Miklós napi körmeneten például hiányoztak a magyar lobogók, a templomban fekete szalagot tűztek a címeres magyar zászlóra, és elôször történt meg 1990 után ünnepi szentmisén, hogy nem hangzott el a magyar Himnusz."

Részlet a Gondola elemzésébôl:

Sajnos a határon túli magyarok megint rosszul jártak. Nékik nem kínál semmit sem a jövô. Ami a legrosszabb: nem lepôdhetünk meg, ha ezek után mérhetôen gyorsul majd az asszimiláció, sokkal többen fogják elhagyni magyarságukat, és állnak be románnak, szerbnek, szlováknak, ukránnak, mint eddig. Egy idézet, november 18-áról:

Feleljünk csak a fenti kérdésekre:

1. Mit nyerhetünk ezzel a szavazással? Semmit.

2. Mit veszíthetünk ezzel a szavazással? Mindent.

3. Ki hozta ránk ezt a mostani tébolyt? Na ki?

Mutassanak még egy népet a Földön, amelyik ennyi energiát fordít önmaga szétverésére."

Vannak furcsa lehetôségek a magyarság megrontására. A legsérülékenyebb része a nemzetnek, a lelke, egyúttal ez adja a legtöbb lehetôséget arra, ha ellenségei bele akarják hajszolni a magyarokat egy eleve vesztes cselekvésbe.

A mi hazafiságunkban túlteng az érzelem, nagyobb baj az, hogy a veszélyre figyelmeztetô hangok nem mérsékletet váltanak ki, hanem indulatot, türelmetlenséget azok iránt, akik mérlegelni ajánlják a kockázatot. Az 1948/49-es forradalom és szabadságharc alaposabb tanulmányozása bôven szolgálhatna tanulságul, de mégsem szolgálhat, mert március 15-e nemzeti ünnep lett, és abban kizárólag a hazafiasságtöltet érvényesülhet.

Széchenyi igazát ugyan elismerjük, de Kossuth és Petôfi lett a nemzeti érzelmek istene. Annyira, hogy még most is félve írom le ezt a véleményemet, pedig könyvet lehetne megtölteni olyan esetek feldolgozásával, amelyekben a hatalom urai mesterségesen gerjesztettek fel egyébként mindig jogos magyar helytállási indulatokat, azzal a nagyon is reálisan kiszámított szándékkal, hogy a mindig esélytelen küzdelembe belelendülô magyar azt követôen leverhetôbb, kifoszthatóbb, engedelmeségre kényszeríthetôbb legyen.

Ebbe a gyűjteménybe beleillene a gerjesztett összeesküvések története ha valaki megírná , ami a Habsburg-idôktôl kezdve elôtárná a bolsevista korszak magas tökélyre vitt gerjesztéseit, amelyek pereiben ártalmatlanná tették, kivégezték a nemzet legjobbjait, és lehetetlenné tettek minden valódi összefogást.

1956 forradalma történetének is megvan a provokációs vetülete, amiben például Amerika szerepét még nem tisztázta a magyar történetírás, és az a körülmény, hogy a magyar nemzet egységesen felkelt és leveretett (Amerika szerepének vizsgálata e téren is elmulasztott feladat), további bôséges alkalmat adott arra, hogy kivégezzék a nemzet színejavát, és tehetetlenné tegyék a nemzet lázadni kész rétegét. Újra fellángoltak az összeseküvési perek 56 után, végülis ezekkel alapozták meg a tartós közfélelmet a közösségben, és konzerválták a rendszert elfogadó közönyt.

"Egy olyan népben, melynek nem szabad igazán kimondani, amit gondol, csakhamar szokássá válik, hogy ne is gondolkozzék" (Keresztury József).

Követhetô ez a lelki folyamat a Trianon-tudatban. Horthy uralma idején a magyar kormányok reálisan mérték fel a revízió esélyeit, külpolitikájukat az etnikai alapon visszaszerezhetô területekre szabott követelésre korlátozták, de ez otthon titok volt, mert a nemzet kollektív ítéletében a "Mindent vissza!" hangulat ellenében megnyilatkozó belpolitikába belebukott volna bármelyik akkori kormány.

45 után pedig Trianon és annak ma is rontó következményei nagyrészt kiestek a magyar kollektív tudatból, és annak visszatérését folyamatosan gátolja a nemzetellenes bolsevista szemlélet kényelmes túlélése a mai globalizmus nemzetellenes közegében.

Az emigráció általánosságban nem számol ezzel a gondolkozásból kibelezettséggel, és elítélôen szól az otthoni nép közönyérôl, azt hibáztatva, nem pedig a rákényszerített körülményeket. Innét számosan megfogalmazzák, hogy kellene csak egy elszánt vezetô, és akkor a magyar nép elsöpörné az ármányt. Ennél bonyolultabb a dolog.

"Az emberiség legveszedelmesebbjei valószínűleg azok, akiket valamilyen belsô miszticizmus irányít, akik a Gondviselés kezében érzik magukat és rossz ítélôképességük van" olvassuk Szalay Gyula filozófiai tanulmánykötetében (Piros vér hull ôszi sárba, Florida, 1989.) De nem is az elhivatottsággal van baj, hanem a ítélôképességgel. Valaki lépett, és mert ez a lépés a magyar lélek neuralgikus kérdésében történt, magával rántotta azokat is, akik bár egyet értettek a szándékkal, de más úton látták eljuthatni a megvalósuláshoz. Ebben a nagyon égetô kérdésben fellángolt a nemzeti érzés, egyszerűnek tűnt a feladat, népszavazással kötelezni a törvényhozás házát a kettôs állampolgárság megvalósítására a határon túli magyarság részére. A dolog roppant egyszerű, a nép akarata ledönti a kínai falat is.

Gyulay Endre csanádi megyéspüspök rámutatott: "A népszavazás Trianonra adott válasz lehetett volna, ehelyett terrorisztikus riogatás, méltatlan pártcsatározások témája lett. Érvényesült az elmúlt negyven év nyárspolgársága, világpolgársága. Szomorú, hogy mindemellett a polgárok nem kívántak élni szavazati jogukkal."

Három tényezôre mutatott rá Gyulay püspök:
1. Trianon már nem fáj az országon belüli népnek, csak alig húsz százalékának.
2. A hatalom terrort alkalmazott.
3. A demokrácia eszközei alkalmatlanok a hatalommal szemben.

Mindhárom tényezô elôre látható és mérlegelhetô lett volna egy elvégzett hatástanulmányban. További tényezô lett volna, ha megfelelô elôkészítést kap a választó, és ha nem érzelmi alapra helyezték volna a kérdést.

Ami az elôkészítést illeti, a hatalom propagandagépezetével szemben a rövid távú verseny esélytelen. Az érzelmi alapot pedig elsöpörte a hatalom riogatása az anyagi terhekkel, ami ugyancsak esélytelen védekezésre kényszerítette a nemzeti törekvést felvállaló pártokat. Erôpróba lett a népszavazás a hatalom pártjai és az ellenzék pártjai között aránytalan esélyekkel.

Elemzôk rámutattak arra, hogy a hatályos magyar jogszabályok lényegében védtelenül hagyják az alulról jövô népszavazási kezdeményezéseket, mivel a választások tisztaságát védô jogi fórumok, a választási bizottságok és bíróságok sem tudták megvédeni a népszavazást az állami szervek nyilvánvalóan manipulatív beavatkozásától.

A választási eljárási szabályok visszássága az is, hogy egy 2003. augusztusában elindult népszavazási kezdeményezés esetében miután minden jogorvoslati fórumot megjárattak vele, csupán alig több mint egy hónap jutott a kampányra a népszavazás 2004. október 28-i kiírását követôen. Ilyen rövid idô alatt a társadalom optimális mértékben még akkor sem ismerhette volna a kérdéssel kapcsolatos álláspontokat, ha a kampány fair módon zajlott volna. Emlékeztetôül: a 2003. április 12-én megtartott EU csatlakozási népszavazást 2002. december végén minden jogorvoslati lehetôséget kizáró módon alkotmánymódosítással "írták ki", tehát akkor a többségében egyszólamú kampányra csaknem öt hónap és az egyik válasz (IGEN) melletti érvelésre több milliárd forint közpénz állt rendelkezésre.

Nálunk a kormányhatalom sajnálom, bármelyik eddigi kormányhatalom is kilóg a sorból, ami a rábízott ország érdekeinek kellô érvényesítését illeti. Erre céloz Tunyogi Csapó Gábor, egészen érthetôen: "El tudjuk-e képzelni, mi történnék azzal a szlovák, román, szerb vagy horvát kormánnyal, amely meg akarná tagadni a nemzet államhatárokon kívül élô tagjaitól az állampolgárságot? Magam élénken el tudom képzelni, hogy egy ilyen kormány tagjait a választópolgárok nyílt színen felkoncolnák."

Ebben a képes beszédben kifejezôdik a magyarországi politika természetének az ország környezetétôl eltérô volta, ami éppen környezete miatt feltűnôen érthetetlen és helytelen, hiszen a környezet a magyar nemzetet pusztítja oly régóta és olyan egyértelműen, hogy az iránt közönnyel viseltetni olyan téboly, amire távolabb sincsen példa. Egyenesen felbátorítja bármire mindazokat, akiknek érdekében áll a magyarok kiszorítása.

Visszatérünk tehát oda, hogy 15 év eddigi kormányai rovására írandó, hogy egy erre a feladatra alkalmatlan és felkészületlen társadalmi szervezetre maradt végülis beindítani a kudarctól vemhes folyamatot. Az is igaz, hogy minden más szervezet felett a Magyarok Világszövetsége lehet, legalábbis elvileg a szervezôje ilyen akciónak, ha sok száz egyéb szervezettel együtt felkelti a társadalom érdeklôdését, de hol van már akárcsak az a Világszövetség, amely a kettôs állampolgárság kérdését fölvetette és magáévá tette tizenkét évvel ezelôtt, amely ennyi idô alatt gyűjthetett volna elég erôt ehhez a feladathoz. A mai Világszövetségnek már csak abban lehetett reménye, hogy egyetlen nagyszerű cselekedet sikerével súlytalansága alá szilárd talapzatot kap a hálás nemzettôl. Nagy nemzeti cselekedet lett volna.

A kezdeményezôk bizonyára úgy is ítélték meg a helyzetet, hogy elég kibontani a harci lobogót és megfújni a kürtöt. Valóban hôsies küzdelemmel igyekeztek tettre késztetni az ország választó polgárait, csatlakoztak hozzá a jobboldali politikai pártok és mozgalmak, akkor is ha látták a küzdelem reménytelenségét, végülis kiderült, hogy a magyar társadalom nincs olyan állapotban, hogy egybe ötvözze a 86 éve szétszakított nemzetet.

Ez a vállalkozás következményekkel járt. A határon túliak lelki sebesülésérôl szóltunk, a másik súlyos következmény a nemzetellenes bolsevista szemlélet és követôinek diadala. Errôl még sokat fogunk hallani.

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 22:42 | Sorszám: 28
*

Szőlössy Tibor:
Kárpátaljai Miatyánk (Técső)

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk.

Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket?

Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugtatásunkért, gyónásként hadd mondjuk:

Atyánk, a sátán kerített hatalmába minket, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé - ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket - megsemmisülünk.

Szenteltessék meg a Te neved, mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod eljöttét.

Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a Földön is.

A mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.

Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek.

És ne vígy minket a kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magunkkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk.

Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.

Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké.

Ámen.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 21:34 | Sorszám: 27
*

Tisztelt Honfitársaim!

Karácsony másnapján a GONDOLA fórumán egy új szemlét nyitottam KÁRPÁT-MEDENCEI PANORÁMA cimmel.

Számítok támogató figyelmükre, írásaikra és javaslataikra. Segítsenek gyűjteni és továbbadni nemzeti értékeinket és gondolatainkat!

Egyeztettem a moderátorral e speciális topik fokozott védelméről. Kérem hogy a mai, valós magyar "körkép" építésén,(ne a lerombolásán!) munkálkodjunk.

Ezt az ajánlót juttassuk el a magyar közösségek honlapjaira és fórumaira.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005749

Keressünk ERDŐVIDÉK honlapjához hasonló értékeket az interneten! http://www.erdovidek.home.ro/index.htm

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 19:42 | Sorszám: 26
*

A mai kárpát-medencei magyar tájképbe Szabó G. Zoltán országgyűlési képviselő, MSZP-prominens, Budapest VII. kerületi Polgármester Úr humora is beletartozik.
Büszke lehet rá a magyarság!

INDEX FÓRUMA
Szabó G. Zoltán válasz | megnéz | könyvjelző 2004.12.27 18:32:41 (108)

Naná.

Az eredmény csak az igennel szavazó, meg a határon túli fajmagyarok alhasi vérbőségére van káros hatással, a mocskos liberálbolsevik kozmopolitáknak viszont kifejezetten szexuális gerjedelmet okoz.

Ezért aztán ők bagzanak, mint a nyulak.

Az eredmény: genetikailag elkorcsosult, nemzetidegen csecsemők árasztják el egy év múlva a szittyák földjét és a maroknyi mélymagyar még tovább porlik, mint a szikla.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 19:16 | Sorszám: 25
*

ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6 http://www.argus.hu/index.html


"Temesvár volt a gyújtópónt, ezt nem lehet elvitatni"
Neumann Ernő temesvári rabbi visszaemlékezése


Örömmel látom itt nálam önöket, hogy közösen felelevenítsük a temesvári forradalom eseményeit. Bár az ilyesmi egyre nehezebb, ahogy telnek az esztendők. Tudniillik az úgynevezett decemberi, 1989-es forradalom történései - melynek lassan-lassan tizedik évfordulóját fogjuk megülni - mindenképpen óriási fordulópontot jelentettek az ország népe életében.

Mi történt akkor, és miért mondjuk azt, hogy fordulópontot jelentettek ezek az események? Nevezetesen azért, mert hasonlóan a Szovjetunió megszállta országokhoz, Romániában is a kommunizmus hatalmasodott el, mindazzal a rosszal, igazságtalansággal, embertelenséggel, mely jellemezte ezeket a rezsimeket és a kommunista eszmét, mint olyat. A nép egyre inkább elégedetlenné vált. A mindennapi életben egyre több lemondást követeltek a hatóságok. Mind jobban nőtt az elkeseredettség. Rövid az emberi élet, de azt is sötétségben tölteni, még akkor is, amikor beáll az est, hidegben, mikor ránk köszönt a tél, ezt nem lehet sokáig elviselni. Nem nagyon segített az, amit Ceausescu tanácsolt: ha fázunk otthonunkban, akkor öltözzünk melegebben. Tehát megvoltak azok az okok, melyek megérlelték azt, hogy ez az elégedetlenség, mint egy vulkán, kitörjön, és megpróbálkozzék a nép azzal, hogy új életet honosítson meg.

Természetesen forradalom lezárása után különböző verziók keletkeztek, különbözőképpen magyarázták a történteket. Én magam úgy ismertetem azokat, ahogy akkor megéltem és láttam. Nem hagyom magam befolyásoltatni mindattól, ami később magyarázatként elterjedt ezzel kapcsolatosan. Nem tudom függetleníteni a forradalom kezdetét az itteni református egyház lelkészének személyétől.

Miért? Ez egy külön történet.

Tőkés László egyrészt nem volt kedveltje a református egyházkerület püspökének, a Váradon székelő Papp Lászlónak, és ugyancsak nem volt kedveltje a kommunista rezsimnek, mert nem szűnt meg bírálni politikáját. És több módon, főként a papság és a hívek körében kifejezést adott elégedetlenségének. Különösképpen az úgynevezett falurombolással kapcsolatban.

A református püspök el akarta mozdítani helyéről. Bár, mint lelkész, egy felvilágosult korszakot honosított meg az itteni hívek életében. A püspök úr eljárását egyeztetve a hatóságokkal még a lakásukból is ki akarta tetetni a Tőkés családot. Tőkés azonban egy erős akaratú ember, és minden rizikót vállalva ellenállt mind az egyházi, mind a világi hatóságoknak.

Magatartásával azt példázva, hogy lehet ellenállni. Különböző bírósági tárgyalásokat folytattak ellene, amelyeken vagy megjelent, vagy nem jelent meg, tény az, hogy egyre inkább köztudottá vált, főképpen a református hívek között, hogy íme van valaki, aki nem szolgálja ki és nem veti magát alá a felső fórumok igazságtalan döntéseinek. A dolgok ebben a mederben folytak, míg végül a hatóságok elhatározták, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy őt eltávolítsák helyéről. Erről értesültek a hívek is. Jó néhány nappal már az úgynevezett forradalom előtt a ház körül, ahol a templom is van, össze-összegyűltek az emberek.

Kvázi egy védőfalat formáltak körülötte a várható támadások ellen.

Végül eljött az a bizonyos december 16-dika, szombat, amikor a hatóságok érvényt akartak szerezni döntésüknek. Ezt megtudták a közelben lévő baptista felekezet hívei is és a két egyház hívei egyre nagyobb számban gyülekeztek a parókia körül. Amikor azt mondom, hogy egyre nagyobb számban, ne gondoljunk itt csillagászati számokra.

Szerintem kétszázan lehettek azok, akik azon a bizonyos szombat estén megjelentek a környéken. És Tőkés megtalálta a módját annak, hogy biztassa őket, ne essenek kétségbe, végül minden jóra fog fordulni. Azonban nem egészen így történt, mert Tőkés Lászlót másnap kivonszolták lakásából, föltették egy kocsira és ismeretlen helyre hurcolták.

Senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Nem kevésen gondoltuk azt, hogy bizonyára - nem ez lett volna az egyetlen Románia történetében - végeznek vele. De a döntés nem ez volt, hanem elkerült egy kis községbe, Menyőbe, egy nagyon kis létszámú református gyülekezet élére. A védelmére felsorakozók ekkor elégedetlenségüknek adva kifejezést, a központban és a Józsefvárosban tüntettek, betörték az ablakokat és nagy volt a felháborodás. Felfordult város képét mutatta akkor Temesvár, illetve annak egy bizonyos része.

Erről én már vasárnap reggel hallottam. S utána, vasárnap délben láttam azt a tömeget, szintén kis létszámról van szó, mely a diákotthonok körzetén keresztül vonult, arra számítva, hogy a diákok csatlakoznak hozzájuk. De azok éppen vakáción voltak. Akkor a megyei néptanács elé vonultak. Milyen jelszóval, milyen követelésekkel?


Egyrészt felháborodásukat fejezték ki Tőkés elhurcolása miatt, másrészt azt követelték, hogy kenyeret, megélhetési lehetőséget biztosítsanak számukra, hogy legyen meleg és világosság az otthonokban. Tehát az elemi szükségleteket ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek.

Ezek voltak a kezdeti követelések. A hatóságok nagyon brutálisan reagáltak, természetesen felső utasításra. Már vasárnap estefelé lehetett hallani lövéseket és hamarosan megláttuk az első áldozatokat. Válogatás nélkül rálőttek az emberekre. Kik? A végén talán kiderült, bár még mindig nagyon sok titok veszi körül ezt a megmozdulást. A hadsereg tagjai voltak azok, akik a tüntetőkre lőttek, ám mint mikor elindul egy hógolyó, és nem tudod, mi lesz belőle, a vérengzés egyre nagyobb ellenállást váltott ki. Mind többen csatlakoztak az egyre aktívabb tüntetőkhöz, és ahogy teltek az órák, a követelések már nem csak a megélhetésről szóltak, hanem a kommunista rendszer eltörléséről és a demokrácia megteremtéséről is.

Mindezen idő alatt az országban néma csend uralkodott. Napok teltek el, a temesvári elégedetlenséghez egyre többen csatlakoztak, főképp a Fő téren, a katedrális és a színház körül állandóan forrongott a tömeg, az idő is kedvezett, mert nem volt sem hideg, sem eső, és akadtak olyanok, akik gondoskodtak arról, hogy meleg teához és valamilyen élelemhez jussanak a tüntetők. És az emberek ott álltak éjjel és nappal, a tér egyetlen pillanatra sem ürült ki.

Bukarest erre úgy reagált, miután egyre több volt az áldozat, hogy ezeket nyomtalanul kell eltüntetni. És akkor a negyven valahány áldozat holttestét a fővárosba szállították és elhamvasztották a krematóriumban. Így aztán mondhatták, hogy nincs, eltűntek, semmi nyom nem maradt utánuk.

Ceausescu ebben az időben Iránban tartózkodott. Az döntéseket tulajdonképpen felesége, Elena hozta. Amikor a diktátor hazatért Iránból, akkor megfenyegette Temesvár városát, ha nem lesz vége a megmozdulásoknak, akkor Temesvár eltűnik Románia térképéről. Próbálkozott azzal is, hogy miután még mindig csak Temesvárra korlátozódtak a lázadás jelei, egy következő szónoklatában különböző ígéreteket tett: fizetésemelésről, hozzájárulásról az ünnepekhez, abban bízva, hogy mint addig, el tudja kábítani a népet. Hát kiderült, hogy ebben az esetben súlyosan tévedett, és a megnyugtató beszéd nem hozott sikert számára. Sőt, elterjedt a híre annak, mi történt Temesváron, és a városban pedig az lett a jelszó azokban a napokban, hogy ma Temesváron, holnap az egész országban...

És ez a jelszó mind jobban megfogant, az ország többi városában is hasonló jelek mutatkoztak. Ekkor Ceausescu egy másnapi találkozót akart megszervezni az elégedetlenek vezetőivel, de tudomására jutott, hogy ez kudarcra van ítélve. Nincs más megoldás, mint szökni az országból. Erre a felismerésre azonban későn jött rá, mert megakadályozták szökési kísérletét, elfogták, és mint tudjuk, kivégezték. Ha ez a radikális lépés nem történik meg, ki tudja, milyen fordulatot vesznek az események. Hiszen a forradalom 16-án estefelé indult el Temesváron, és napokon keresztül csak itt zajlott. Tehát megvolt az esély arra, hogy leverik a felkelőket.

Ebben a helyzetben hihetetlen hősies magatartást tanúsított a város polgársága, mert élete kockáztatásával kiállt a forradalom mellett, arról is értesülve, milyen fenyegető lépéseket helyezett kilátásba a diktátor.
A kérdés az, mik voltak azok az indítékok, amelyek az 1989-es decemberi forradalom elindulásához vezettek, és mely forradalom - ezt általában ma nem igen hangsúlyozzák ki, szeretnék, ha ez nem így lenne, szeretnék, ha feledésbe merülne - tulajdonképpen Temesvárról indult el. Tudjuk, hogy a környező országokban ebben az időben a rendszerváltás eseményei különböző szinten folytak.

Később, hetek, hónapok múlva valószínűleg itt is kitört volna valahol a forradalom, de a történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy Temesvár volt a gyújtópont, és ezt nem lehet elvitatni tőle.

Utána természetesen nagyon sok illúziónk volt minden vonatkozásban. Ezek többsége az is maradt, úgy látszik, az átalakulás egyik társadalmi rendből a másikba túl sok áldozatot, túl sok lemondást követel, és miután mindenkinek csak egy élete van, ez a mostani generáció sínyli meg legjobban a történteket.

Ha belegondolok abba, hogy volt egy II. világháború, előtte egy prefasiszta éra a két világháború között, hogy volt egy legionista Antoniescu-diktatúra Romániában, s utána következett az a sötét korszak, melyet a kommunista rendszer jelentett ebben az országban, akkor mérleget készítve elmondhatom, nem túl sok örömöt jelentett az a több, mint 58 év, amit Temesváron töltöttem.

Láttam sok reményt és a remények szertefoszlását. De mi, a zsidó nép gyermekei - akiket főként többek között az jellemez, hogy a mindenkori üldözés és megpróbáltatás célpontjai és szenvedői vagyunk, nem tudom, miért, talán azért, mert mi adtunk először az emberiségnek erkölcsi normákat, eszményeket, prófétai víziókat, melyek mind a mai napig csak elképzelések és ábrándok, és egyáltalán nem valósultak meg - ennek ellenére soha nem adtuk föl a reményt, és bíztunk abban, hogy eljön az az idő, amikor az emberek ráébrednek igaz rendeltetésükre.

E tekintetben Temesvár már ennek a példája.

Éspedig azért, mert sehol másutt az országban nem olyan erős az ökumenikus mozgalom, a nemzetiségek közti közeledés, mint nálunk. Ebben a mozgalomban, addig, amíg itt volt, szervesen részt vett a református egyház lelkésze, a mai püspök, Tőkés László is.

Ez az ökumenikus együttműködés különböző formában történik. Közös istentiszteleteket tartunk, több felekezet képviselői ugyanabban az imaházban, ugyanabban a templomban, egybegyűlve a hívekkel, kórusokkal és mindenki a maga nyelvén és persze román nyelven ugyanannak a gondolatnak, elkötelezettségnek ad hangot.
Ebben az országban ma nehéz időket élünk. Azt reméljük, hogy a jövő - hiszen vannak bizonyos lépések ebbe az irányba, pl. soha Romániában a magyar nemzetiség nem volt a kormánynak részese, nem élvezte azokat a lehetőségeket és jogokat, amelyeket ma élvez - biztató lesz.

Természetesen mindig lehet jobbat várni, de ez a kezdet jónak mondható. Legalább is a múlthoz viszonyítva, hiszen minden relatív. Visszatérve a forradalom 10. évfordulójára, azt kell mondanunk, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Én nem mondom, hogy a fellegek mind eltűntek és egy teljesen kitisztult ég áll fölöttünk, és zavartalan, kielégítő, boldog életet élhetnek országunk polgárai, de erősen bízunk abban, hogy a nehéz korszak véget ért és új életet köszönthetünk az ezredforduló után.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 18:58 | Sorszám: 24
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6


Tőkés László beszámolója 1989-ről (2)


Látnivaló volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük a forradalmi hangulatot.

Megrendítő volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket. Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a provokátor.

Valószínű, ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni. Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy menjek ki, álljak az élükre és induljunk el.

Most már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi is románok vagyunk".

Ekkor hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt, hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan provokáltak engem, hogy álljak a nép élére.

Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés.
Egy bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és gyökerezett meg a tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba, lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva, ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk. Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget. Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik, amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen, valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt ellenséggel találtuk szemben magunkat.

Most könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet, mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint, ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem, küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett indulatokat.
Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még az ágyak alá is.

Feltűnő volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni. A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről, hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket. Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk személyes motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak el a tömegen.

Este, amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre készültem, nem is vagyok az a fajta ember.

Nem tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű, ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak, nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek.
Ezek után rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről. Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára, mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a nagyvilágból.

Egyfelől megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni, bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint.

Nem is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek, mi nem arra vállalkoztunk, ami lett, hogy ehhez viszont gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és végső fokon a templomba menekülünk.

Egy kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli, lélektani védettségre tehetünk szert.

Ez nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól sikerült elrejteni.

Ekkor már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók. Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink. Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került szabadlábra '89-et követően.

Így vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje, Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar, lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása kezdődött a temesvári ellenállásnak.

Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 18:18 | Sorszám: 23
*

Hazajárók
A székely Atyha – Két napig falu
[ 2004-12-24 - 00:11:51 ]

Mit jelent nekünk a karácsony? Hogy hazajönnek a gyerekek és az unokák – mondja egy idős nő a templomból jövet az erdélyi Atyhán. A Sóvidék legmagasabban fekvő településén járunk, ez az egyetlen színkatolikus falu a vidéken. Székelyudvarhely innen harminchat, Marosvásárhely hetven kilométer.

Réda sziklás oldalába vájt kacskaringós út Korond mellől indul a Firtos és a Fiasmál közti nyeregnek. Ahogy kapaszkodunk fel a hegyre, jelentősen megváltozik a klíma: az első háznál már hóban kaparnak a kerekek, és lényegesen hidegebb van. A gyönyörű fekvésű, nagy múltú falu a nyolcvanas évek végén a világ figyelmének középpontjába került, mert csaknem áldozatául esett Ceausescu faluromboló politikájának. Hanyatlása azonban évtizedekkel előbb megkezdődött: mivel munkahely alig akadt a faluban, lakói tömegesen kezdtek elvándorolni a hatvanas–hetvenes években az ország nagy ipari központjaiba. Az elköltözés olyan mértékű volt, hogy például Temesváron külön utcát alapítottak az innen elszármazottak, és hivatalosan is Atyha utcának hívták a város ezen részét. A település erős kötődéssel bocsátotta útjukra az embereket: a hajdani szomszédok a távolban is egymás mellé építkeztek, tartották a komaságot-sógorságot, és ha valaki mondjuk román vagy szerb lányt vett el feleségül, azt csakhamar úgy „elmagyarosították”, hogy nyugodtan haza lehetett vinni Atyhába, az otthoniak nem vették észre, hogy idegen.

Az 1992-es népszámlálás már csak háromszáznegyvenkét embert talált a faluban (a hatvanas években még ezerhétszázan laktak itt), közülük kettő vallotta magát románnak.

Igen érdekes a település eredetmondája is: a legenda szerint Korond környékének egyetlen ura, aki a Firtos várában lakott, fiaival körülsétálta hatalmas birtokát, hogy azon megosztozzanak. Először a legidősebb választhatott, s ő szerényen szólt: „Koromhoz képest kérek birtokot!” Ő alapította meg Korondot, amely ma a Sóvidék egyik legnagyobb és kétségkívül leggazdagabb települése. A második fiú sem követelődzött: „Adj, ha akarsz” – mondta édesapjának, s övé lett Atyha. A harmadik gyermeknek az apa választott: „E tiéd legyen” – s a határra mutatott, ahol Etéd keletkezett. „Én is szólok ma” – súgta a türelmetlen negyedik, s felépíthette Szolokma falut. Ötödik fiához így szólt az apa: „E kis mód talán megfelel neked” – ott lett Küsmöd. A legkisebb gyermeknek a vár alja jutott, amelyet ő Firtosváraljának nevezett el. „Ott én lakom, ahol a mart honos” – mutatott a helyre az apa, s megalapította Énlakát a szomszédos Firtosmartonossal együtt.

A faluban sok a romos ház, láthatóan régen elköltöztek vagy meghaltak a volt tulajdonosok. A még lakott házak többségén parabolaantenna néz az égre a tornác fölött; érdekes látvány a faragott székely kapuk fölött. Már alig van fiatal a faluban, mégis működik az óvoda. Az ellentmondásra egy kacsintás után adják meg az emberek a választ: hogy ne zárjon be az intézmény, a távolra származottak a tanévkezdés idején egy-két hétre hazaküldik a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy meglegyen a csoport indításához szükséges létszám.

Egy kutató 2000 augusztusától folyamatosan vizsgálja az egykor kilenc falu központjaként virágzó települést. Biró Zoltán tanulmányában így fogalmaz: a folyamatos elvándorlás ellenére a lokális identitás – atyhainak lenni, a faluhoz tartozni – a temesvári diaszpórába és a különböző városokba való költözés után nem semmisült meg. A lokális identitás fenntartása ösztönszerű kényszer egy szétszóródott közösség számára. Atyha esetében az „identitásmegtartás” évente többszöri, hosszabb-rövidebb visszaköltözésben nyilvánult-nyilvánul meg. Az általános turisztikai célokkal, cselekedetekkel ellentétben Atyha esete speciális. Vannak hasonlóságok a szokásos turisztikai jelenségekkel: a turisták – jelen esetben a hazajárók közössége – kiszakadnak életkörnyezetükből, mindennapi életterüket felcserélik, bizonyos idő elteltével élményekkel, emlékekkel megrakodva visszatérnek kiindulási helyükre. A visszajárók elsődleges célja nem a kirándulás, a kikapcsolódás, ahogy azt más esetekben tapasztalhatjuk, hanem egy erőszakkal szétszakított közösséghez való visszatérés. További fontos eltérés, hogy a hazalátogatók jól ismerik az otthoniakat, gyakran rokoni szálak fűzik egymáshoz a jelen pillanatban fizikailag elhatárolt embereket. Jogosan merül fel a kérdés: ezek az emberek hazamennek, vagy látogatóba érkeznek az atyhaiakhoz?

A helyi közbirtokosság vezetője, Nagy Dénes invitál szívélyesen az otthonába, ahol kötelező módon meg kell kóstolni a messze földön híres atyhai szilvapálinkát. A második pohár után óhatatlanul szomorú dolgokról kezdünk beszélni, mert az idén is tizenhárom atyhait kísértek ki a falu fölötti temetőbe, miközben egy gyermek sem született. Megjelentek a magyarországi házvásárlók is: egy család pár százezer forintért jó állapotban levő kúriát vásárolt magának a nyaraláshoz. Munkahely nincs a faluban, nemrég a legutolsó kenyéradó, a fűrésztelep is megszűnt. Az idén különösen nagy a bánat, mert második éve rossz a szilvatermés, és a medvék, vaddisznók tönkretették a zabot is. Nincs ára a tejnek és a húsnak sem, egyre nehezebb a megélhetés. Nagy Dénes úgy fogalmaz: ha a tehéntartással is leállnak, akkor mindenki kezébe veheti a vándorbotot.

– Évente kétszer igazi falu a falu – mondja –: nyáron Mária Magdolna napjára hazajön mindenki a búcsúra, karácsonykor pedig megjönnek a gyerekek és az unokák Temesvárról, Magyarból vagy Ausztriából.

Ezért a két napért éri meg élni. A jobb sorsra érdemes település az emlékeiből él. Meghalt Kerestély Gyula bácsi is, a népi költő, akinek verseit az anyaországban is kiadták. Nem él Vinceffy Ilonka néni sem, akinek varrottasai Budapestet is megjárták. Festőművész fia, ifj. Vinceffy László messzire költözött. Évek óta nem jár autóbusz ide, az emberek gyalog vagy személyautóval jutnak le Korondra, ha ügyes-bajos dolgaikat kell intézniük a községházán. A kis boltban csak a legszükségesebbet veszik meg az emberek, mert pénzből van a legkevesebb: a hús, a zsír, a liszt és a zöldség kikerül a háztájiból. Itt még többnyire az otthoni kemencében sül a kenyér, de mivel négy–öt órai kemény munka a dagasztástól a kemence hevítésén át a sütésig, az öregek egyre inkább kénytelenek a boltból megvenni a mindennapit.

Karácsony előtt azért egy kicsit minden másképp van. December elején elkezdődik a disznóvágások ideje, hajnalonta hallani a faluban az állatok visítását. Az egész évben hizlalt malac levágása nagy esemény, hiszen gyakorta tizenöt–húsz férfi is összejön a vágás-perzselés körüli teendők végzésére. Ennyi emberre természetesen nem volna szükség, de a társaság a lényeg – fogy a szilvapálinka, nagyokat mondanak egymásnak, és nyugtatják a lesipecsenyére váró asszonynépet. Ilyenkor régi történeteket mesélnek hajdani disznóvágásokról: egyszer például annyira bepálinkáztak a fogók, hogy nem vették észre, még él a disznó, amikor elkezdték perzselni. A tűztől váratlanul magához tért állat aztán berohant a nyitott ajtajú csűrbe, és felgyújtotta a szénát.
Az ünnep közeledtével a kemencék veszik át a főszerepet. Diós és mákos kalács készül, a türelmesebbek a „hajtogatós és csapkodós” süteményt, a hájas rétest is elkészítik. Szenteste általában töltött káposzta kerül az asztalra, és nem hiányozhat a disznóvágáskor készült gömböc sem, benne az állat belsőségeivel. A családi vacsora után mindenkinek illik elmenni az éjféli misére.

Sötétedés előtt lefelé indulunk Atyháról, nem akarunk kockáztatni a havas szerpentinen. A parajdi kocsma kistermében többnyire nyugdíjasok kortyolgatják az olcsó likőrt, amely alig erősebb a bornál.
– Mi már nem bírjuk a szilvapálinkát – mondják, és óhatatlanul az anyaországi népszavazásra terelődik a szó. Többen elkeseredésüknek adnak hangot, de akad olyan is, aki magyarázattal szolgál az eredményre:
– A faluban is előfordult, hogy az örökösök összevesztek az ősi jusson – mondja. – A nagyobb testvér kitudta a vagyonból a kisebbet, és még ő haragudott meg az öccsére. Biztosan azért, mert mérgesen nem kellett odafigyelnie a lelkiismeretére. Kibírjuk ezt is – legyint az idős székely –, csak az a fontos, hogy havazzon, mert hó nélkül nem ünnep az ünnep.

Lukács Csaba, Magyar Nemzet Online
közli: http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8002

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:23 | Sorszám: 22
*
ERDÉLY MA 2004. December 27. Hétfő http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=7963


Kié a zászló és a himnusz?
HARGITA NÉPE [ 2004-12-21 - 11:01:21 ]


Őszintén gratulálok Sarány István Méltóság, vagy bohóckodás című írásához (Hargita Népe, 2004. december 14.).
Bátor, lényeget mondó írásnak ítélem, amely végre ki merte mondani, ami a gyergyószentmiklósi zászlólevételről és a nemzet imája helyett tüntetően szorosra zárt ajkakról olvasva, azóta nagyon sok magyar emberben, így bennem is, többször megfogalmazódott.

Amikor először olvastam a tudósítást, arra gondoltam: ez nem lehet igaz!

Az én legkedvesebb városomban, ott, ahol Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát és Salamon Ernőt bibliámul választottam?

Azután akaratlanul is felkiáltott bennem a kérdés: Nem szárad-e le tőből annak karja, ki térd- és főhajtás helyett egy nemzet – akármelyik nemzet – szent szimbólumaihoz koszos kézzel, indulattal mer matatni?

Nem ragad-e szájpadlásához a nyelve annak, kinek ajkán elhallgat a nemzet imája?

Mi fészkelhet az ilyen szívben az indulaton, a haragon és féktelen gyűlöleten kívül? Azt mondja otthon az Úristennek ezután, hogy Mein Gott, gyermekének mon enfant?
Reményik szavaival élve, a „pillangó", a „gyöngy", a „szív" már nem lesz számára az, ami volt? Gyermekeinek a Toldit olvassa, és azt válaszolják neki: oké… (?)

Következésképpen: darab papírrá devalválódott volna az én magyar mivoltom? Kettős állampolgárság, útlevél szükséges ahhoz, hogy én boldog magyar ember lehessek Erdélyben, Torontóban, Fokvárosban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson vagy Porto Ricóban?

Mire jó ez a felvonulásos, bohóckodó, zászlófosztó, fekete karszalagos hisztéria? Valamelyik „nagymenő" pendliző fogja számomra felállítani becsületes magyar mivoltom kritériumait? Hic Rodos, hic salta! Hogy megint jót röhögjön rajtunk a világ.
Hisz akinek éppen arra támad kedve, két év múlva akár hottentottává is válhat. Néhány dolcsiért fényesre pucolhatja az angol, francia és német cipőket a londoni, párizsi vagy berlini aluljárókban.
Mr. Kovács vagy Joe Molnár magyar halottcédulával hajtókáján. Tapoghat napestig a Moszkva téren, hogy „én, kérem mindent elvállalok!" Trógerolhat a Duna-parti vagy akár a marseille-i kikötőkben. Vagy csóré görlök csicsergése mellett vadonatúj jachtján sétahajókázhat a Földközi-tengeren.

Demokrácia van, nyakig ülünk jogainkban. Senki nem gátol meg senkit abban sem, hogy hidak alatt vagy palotában éljen, s mindjárt tizenöt éve abban sem, hogy mindenki olyan állampolgár legyen, amilyen éppen akar. Aki akart – nagyon sok jó orvos és képzőművész Csíkszeredából – Magyarországtól a norvég fjordokig, kettős állampolgárként vigasztalódik, örvend, sír vagy haza vágyik. Jaj, nagyon szomorú ez a gyászmenet…

A gyergyószentmiklósi is… Nekem azt mondja: mint búzafejeket a kasza, úgy pusztította le az erdélyi magyar értelmiségi termést a történelem vihara. Lehet, szabad, meg tudod akadályozni?

Nem!

Választási csalétket, akarnoknak pogácsát viszont szabad sütni legszentebb eszményeinkből. Jön egy-két nagyokos valahonnan az osztrák határtól, és kitanít, hogy a kis lépések taktikája az autonómiáig eremdéeszes csalás. Tessék elővenni a kaszákat! Vagyis erővel politizálni. Arra is megtanítanak minket, hogy milyen is kell legyen egy igazi magyar?

Aztán hazadöcögnek csodaautóikon. Mi pedig ahelyett, hogy jól fenéken billentenénk őket, s megkérnénk, hogy saját édesanyukájukat oktassák hazaszeretetre, bevesszük a maszlagot és... Gyergyószentmiklóson leszedjük a magyar zászlót a plébánia épületéről…

Ha valaki végigpróbálta az anyaországi székelymegváltó félistenek hadát, akkor én aztán igen. Jöttek, heteken át egész kamránkat – az otthonit és a művésztelepit egyaránt – eléjük pakoltuk. S mikor mi mentünk hozzájuk? Az esetek többségében fél bögre kávénál már rizgett a láb, hogy „igyekezni kell, mert nyáridőben zsúfolt a kemping…"

Ilyenkor letáboroztunk Reichéknél. Itt nem rizgett a láb, s mindig tárt kar fogadott. Irénke egész kamráját az asztalra rakta. Augusztus huszadikán Gyuri kitűzte a magyar zászlót. Mondom neki, te zsidó vagy, neked nem kötelező. Azt válaszolta sértődötten: „én magyar zsidó vagyok, ükapám is magyarul beszélt, gyermekem magyartanár…"

S bár ezerszer porig alázták, mégsem vette le házának oromfaláról a magyar zászlót. Meghajtott fejjel ajkához vitte annak csücskét. A nyáron, augusztus 19-én Budapesten engem is tisztelt nemzetem imája. A palotán magyar zászló lengett. Életemben soha nem voltam olyan boldog, mint akkor, s ma is könnyes a szemem, hogy megérhettem azt a pillanatot. (Megfigyeltem: nem tudom miért, mindig elhomályosodik a szemem – de közeli barátaim, asszonyom szeme is –, ha nemzeti imánk dallamát hallom...)

Aktívan nem politizálok – jól ismerve a farkasremete vessző és a vesszőnyaláb példabeszédét –, az erdélyi magyarság többségével együtt az RMDSZ esernyője alatt szorongok, lélekben a magyar szocialistákkal érzek együtt, de azt nem tudnám, nem merném mondani, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, Markó Béla vagy Tőkés László szereti-e jobban a hazáját?

Valószínű mindannyian. A történelem fog válaszolni: melyiküknek sikerül több erdélyit – kettős állampolgársággal vagy „kimondottan magyaros, sujtásosan hagyományos" népszavazással – szülőföldjéhez kötni. Többet tenni azért, hogy történelmi pillanatok alatt ki ne ürüljön a Székelyföld.

Tudom, hogy magyar honban, sőt egész Európában tárt karokkal fogadják a munkaadók a talpraesett, szorgalmas, főleg olcsó székelyt. És még csak iskoláztatásukra sem kell költeni. Fizetünk mi friss vérünkkel, forró fejünkkel, többet akarásunkkal éppen eleget…

De mi köze mindehhez a magyar zászlónak és nemzetünk imájának? Legalább ennyit meg kellene hagynunk magunknak érintetlenül, makulátlanul, egymásnak feszülő, önpusztító nagy magyar Mohácsunk korszakában…

Mert a zászlónak – legyen az magyar, román vagy angol – a templomok, plébániák ormain, oltárainkon, a magasban – ahol a képzelet szárnyal –, nemzeti imáinknak pedig ajkunkon, ahol legdrágább kincsünk az anyanyelv honol, ott a helye!

Zöld Lajos (Hargita Népe)

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:10 | Sorszám: 21
*
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 24. http://www.hhrf.org/szabadsag/

ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8020


Karácsony van! Örvendezzünk!

Lehet, hogy a mai embernek a nagy hajszában, az önmagából kifordult világban megfakult karácsony lényege... Ha valaha is szükségünk volt egy kis békére a lelkünk mélyén, akkor napjainkban erre igazán rászorulunk.

Minden ünnep megújító erővel bír, ha képesek vagyunk meghallani üzenetét. Karácsony a családokat, nemzeteket összekapcsoló ünnep. Mert ez az emberiség nagy CSALÁDI ünnepe. De, ha csak abban merül ki a szeretet ünnepére való előkészületünk, hogy sütünk, főzünk, ajándékokat vásárolunk, fenyőfát díszítünk, akkor csak a fáradtsággal maradunk, és képtelenek vagyunk az ünnep bensőséges örömét megélni.

A felnőtt keresztény — ha nyitott szívvel közeledik a Kisdedhez — a szíve mélyén megérzi, hogy a jászol mögött ott magasodik láthatatlanul a kereszt, amelyet ez a gyermek 33 éves korában a vállaira vett... Mivel Ő a legdrágább "ajándék" számunkra, bennünk is fellobban az ajándékozó szeretet vágya, hogy a másik ember részesüljön lelki és anyagi javainkból. A hitetlen mindezt megmosolyogja, mert nem tud vagy nem is akar alázatos hittel a jászol elé borulni. Ezek a szegények legszegényebbjei, akik dermedt lélekkel állnak karácsony melegében. "Utolsó napodra annyid marad, amennyit másoknak adtál" — mondja Benjámin László.

Nincs az a fájdalom a világon, amely ne kezdene enyhülni, ha irgalmas szívvel hajolunk le egy szenvedő embertárshoz! Azon az éjszakán Mária és József nem kapott sehol szállást, csak egy istállóban. Jézus már itt azonosítja magát minden nyomorgóval, mintegy felvállalja, és megszenteli a szegénységet. Azt viszont megköveteli tőlünk, hogy ne zárkózzunk el szívtelenül azoktól, akik a mi segítségünkre szorulnak, és azt tanítja az Evangéliumban, hogy egykor az irgalmas cselekedeteink szerint Ő fog ítélkezni az emberiség felett. A fösvénység, az önzés tönkreteszi földi és örök életünket. Volt alkalmam megismerni olyan embereket, akiknek mindenük megvolt, de nem fogytak ki a panaszból. Egyik például nem azt sorolta, hogy "mije van", hanem csak azt, hogy "még mi kellene"... Aztán súlyos beteg lett, de akkor se jött rá, hogy a koporsóba rajta kívül semminek a világon nincs helye. Nagyon megsirattam, mert ő is eljárt ám a jászolhoz és a perselybe is bedobta a pénzt, de nem tudta felismerni a Kisdeden azt a szegény Krisztust, akinek "nem volt hely, ahová a fejét lehajtsa". Arra jó a karácsony, hogy magunkra találjunk, megértsük a "leckét", hogy a másik emberben — bármilyen nehéz is — magát Jézust kell felfedeznünk. Az anyagiak sokszor — máskor meg a lelki gyötrelmek — rabláncra vernek, és akkor már nem látunk az égig, csak földreszegett szemmel nézünk.

Most történetesen a kettős állampolgárság csúfos kijátszásának ügye, — ami valóban ocsmány munka volt a magyar kommunisták részéről — olyan fájdalommal töltött el minket, hogy majdnem elvette tőlünk az Ünnepre való lelki felkészülést.

A szenvedés leteperhet, de lecövekelni mellette és megtagadni a továbblépést is, nem érdemes megtennünk. Mi biztosak vagyunk abban, hogy Isten minden rosszból a legnagyobb jót tudja kihozni, mert az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Pontosan arra van most szükségünk, hogy megéljük karácsony misztériumát, vele töltekezzünk, és tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy Szent István Országát sem a török, sem a német, sem az orosz nem tudta úgy letiporni, hogy többé talpra ne állott volna.

Ezért ezek a kis sakkfigurák, a semmiből felcseperedett "gyurcsányisták" még azokat a magyarokat sem tudják hitetlenné tenni, sem tökéletesen elbutítani, akik most a testvértagadásig is elmentek, mert a fejük helyett a belükkel gondolkoztak, ahogyan Czakó Gábor írta.

Azért nem fertőzheti meg a mi karácsonyunkat az elkeseredés, mert végső soron sorsunkat nem ezek a kiskaliberű emberek irányítják. Ezeknek se Istenük, se nemzetük nincs! Karácsony fényénél tisztán látjuk, hogy a társadalom egy része még a kommunista posványban lubickol.

Mindszenty bíboros ezekkel kapcsolatban azt mondotta: "Ne mondd a sötétet fénynek, a valótlant igazságnak! Amely pillanatban valaki kommunista, abban a pillanatban megszűnt keresztény lenni". Alkalmunk volt megismerni őket. Olyanok, mint a kullancs a társadalom testében. Romániában is vígan élnek, lopnak, csalnak, milliárdosok, vezető állásokban vannak, de azért mégis az utolsókat verik — remélhetőleg lassan, lassan. Azon a véres karácsonyon 1989-ben lemészárolták ugyan a diktátort és nejét, de a kommunizmus tovább virágzik. Ennek köszönhetjük, hogy az ország ott van, ahol a part szakad...

Ez év karácsonyára nagy örömet hozott az erdélyi magyarságnak az angyal, az itt élő magyarság nevében és érdekében egyházaink vezetői kemény hangvételű követelést tettek le az RMDSZ asztalára.

Ennek az iratnak minden szavát az égre kellene lángbetűkkel írni! Végre mindenkinek tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság nem pásztor nélküli nyáj. Eddig se volt az, de ez a "jogaink követelése" szebbé teszi számunkra az Ünnepet.

Nekünk Márton Áronunk van, aki így tanította: "Meggyötört lelkek, az igazság keresésében kifáradt nagy szellemek és az élet értelmét kereső nemzedékek Nála (Istennél — szerk. megj.) találták meg nyugtalanító kérdéseikre a megnyugtató feleletet. Ő a századok halhatatlan Királya."

Ez a hit tanít minket ünnepelni. Ez a hit elhozza nekünk az egymásra találás nagy kegyelmét, amelyet sokszor oly botorul elvesztettünk. Ez a hit elűzi a kishitűséget, a csalódottságot, és zeng a gyönyörű ősi ének: "Fel nagy örömre, ma született, / Aki után a Föld epedett, / Jöjjetek hát! Imádjuk együtt a jászolban fekvő Kisdedet!".

Karácsony van! Örvendezzünk!

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:04 | Sorszám: 20
*

A provokátor
2004. december 21. 5:59

Magyar Nemzet

Apró Piroska veje, a magyar miniszterelnöki széket - a társadalmi normát alapul véve - illegitim módon bitorló Gyurcsány Ferenc szocialista milliárdos úgy véli:
"kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés", hogy a katolikus anyaszentegyház beavatkozik a politikai életbe.

Ezt mondta a timföldesúr tegnap a parlamentben, amikor terítékre került botrányos pápai audienciája."


Gyurcsány Ferenc most már hetek óta provokálja az ellenzék vezetőjét, Orbán Viktort, mert az nem óhajt leereszkedni a kádköves színvonalára egy szócsatára.

Most éppen azzal próbálja hergelni a Fidesz elnökét, hogy ahelyett, hogy a parlamentben szólalna fel, a templomokat járja, ott fejti ki politikai véleményét - amiben Gyurcsány a két világháború közti Magyarország
visszatértének veszélyét vizionálja.

A tegnapi parlamenti közvetítést végignézve értettem meg, miért járatódott le hazánkban a parlamenti demokrácia, a politikusok nagy részének presztízse miért vetekszik immár a kutyakozmetikusokéval.
Kutyakomédia zajlik a Tisztelt Házban a javából...

A kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő módon, közpénzből a NEM-re befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki, hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő zombigyártó média sem.

-Élünk e hazában olyanok is, akikben sokkal
inkább ébreszt kételyt, akiket sokkal inkább aggaszt az, hogy Gyurcsány anyósa támogatásával korábban egy titkos ügynököt ültettek átmeneti időre a nyakunkba miniszterelnöknek.

-Hogy egy pártállami múmiát küldtünk az unióba biztosnak, -hogy egy három per akárhányas ügynököt küldtünk ki az Europolba,
-hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal élére olyan embert tettünk, aki annak idején a KGB-t is ugyanilyen elánnal szolgálta ki, mint a most demokráciát mímelő posztemeszempés hatalmat.

Ha szembesítik őket a gázáremelésről szajkózott hazugságukkal, akkor a napot, a csillagot, de még a hidegen fújó szelet is segítségül hívják újabban
kenetteljesen előadott propagandájukban.

Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel.

És értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az audienciára, amikor a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeket.

Ugyanakkor szögezzük le: -mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális szemtelenségével.
....

(Torkos Matild)
*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 16:36 | Sorszám: 19
*
Reformátusok Fóruma http://www.reformatus.hu/forum/mutat.php?headid=1#hozzaszol

2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza:

Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim!

Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok...

Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz.

Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán.

Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két lábon járó pénztárgép.

Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk.

Még egy jó tanács: Az arra érdemes emberekkel barátkozzunk többet határon innen és túl. Ezzel is tegyünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább.

 
< Előző   Következő >