|
Körkép 2005 január |
|
|
Téma: Kárpát-medencei panoráma
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 22:33 | Sorszám: 43
|
*
http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/K%E9t_%E9vtizedet_%E9lt_K%F6pecen/945/
Köpeczi
Sebestyén József két évtizedet élt Köpecen
Köpeczi
Sebestyén József az utolsó kiemelkedõ magyar heraldikusként él a
személyiségét, munkásságát, nevét ismerõ szakemberek és a
családtörténet, a címertan iránt érdeklõdõk emlékezetében.
Kétméteres,
horihorgas alakjával, jellegzetes testtartásával, egyéni
beszédstílusával, sajátos életvitelével több, mint két évtizeden át
egyik szeretetreméltó színfoltja volt Háromszéknek is.
1878.
november 12-én született Széken. A középiskolát Besztercén végezte,
festészetet a budapesti Országos Mintarajziskolában, majd Párizsban és
Münchenben tanult.
Külhonból
Besztercére tért vissza, ahol nemcsak festészettel foglalkozott, hanem
kardvívást is tanított. Bizonyára az általa látogatott országokban
sajátította el a kardforgatás fortélyait.
A századfordulón Erdély szellemi központjába,
Kolozsvárra
költözött, ahol Sándor Imre saját kiadásában megjelenõ Genealogiai
Füzetek címû családtörténeti folyóiratnál lett szerkesztõ és munkatárs
egészen 1914-ig. Ekkor felköltözött a székesfõvárosba, ahol a Magyar
Nemzeti Múzeumban, majd a Magyar Országos Levéltárban alkalmazták, mint
címerfestõt. Rajzkészsége és címertani szaktudása elismeréseképpen
felkérték az összetett magyar birodalmi, ún. középcímer megtervezésére,
amelynek végeredménye mûvészi és szakmai hozzáértését hirdette.
Túlélte, mert magas volt
A
magyar összeomlás idején hadnagyként katonai szolgálatot teljesített a
Székely Hadosztályban. Amikor hadifogságba esett, több száz bajtársával
együtt Brassóba, a fellegvári fogolytáborba szállították. Együtt
raboskodott Márton Áronnal, aki akkor fõhadnagyi rangban tábori lelkész
volt.
A
legenda szerint Köpeczi azért kerülhette el a kivégzést, mert — magas
ember lévén — nem tudták felakasztani a rendelkezésre álló akasztófára.
Kiszabadulása után — elõneve miatt — a háromszéki Köpecre internálták,
ahol egyébként soha nem járt. Életének leghosszabb idõszaka ehhez a
helységhez kötõdik, ahol több mint húsz éven keresztül élt.
1921-ben
I. Ferdinánd román király felkérte, alkossa meg az új ország
államcímerét. A szó szerint az eke szarvától Bukarestbe hívott magyar
heraldikus teljesítette megbízatását, és címertanilag kifogástalan
megjelenítést biztosított Romániának. Ion Ghicã, Havasalföld
miniszterelnöke is hasonlóképpen járt el, amikor 1859 decemberében
Szathmáry Pap Károlyt kérte fel, hogy készítse el Alexandru Ioan Cuza
elsõ fejedelmi címerét.
A
továbbiakban a köpeci református templom fényét emelte mûvészi értékû
karzat- és menynyezetkazettáinak kifestésével. Csutak Vilmos
igazgatósága alatt szoros kapcsolatot alakított ki a sepsiszentgyörgyi
Székely Nemzeti Múzeummal. A mûemlékvédelmi tevékenységbe Háromszéken
is bekapcsolódott, részt vett a gelencei mûemléktemplom (1932) és a
vargyasi Dániel-kastély (1937) restaurálási, helyreállítási
munkálataiban.
Lépteit
késõbb Honterus városa, Brassó felé irányította, ott kamatoztatta
szakmai és nyelvtudását. A Barcasági Szász Múzeumnak dolgozott, részt
vett a méltán nevezetes Fekete templom restaurálásában és a
Brasovia-vár feltárásában. 1938 után, amikor már Herepei János lett a
Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, elkészítette a székelység és a
múzeum címerét.
1942-ben
családjával együtt felköltözött Kolozsvárra. Kelemen Lajos ajánlására
az Egyetemi Könyvtár tisztviselõjeként alkalmazták.
Mûemlékvédõ hozzáértését példázza, hogy 1946-ban Entz Géza õt kérte fel segítségül a széki református templom helyreállítására.
Az
életét lezáró esztendõben szinte teljesen magára maradt, egykori
munkatársai, barátai — köztük 1963-ban Kelemen Lajos — mind-mind
kiköltöztek a dimbes-dombos Házsongárdra.
Nem
sokkal halála elõtt Jakó Zsigmond látogatta meg Monostori úti
otthonában. Jóféle gyulafehérvári borocskával kedveskedett a
nagybetegnek, aki azért annyira mégsem volt nagy beteg, hogy szokásához
híven ne minõsítse azt.
1964.
december 27-én, 86 éves korában távozott az élõk sorából. A Házsongárdi
temetõben nyugszik, Kelemen Lajos sírjának közeli szomszédságában.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 22:16 | Sorszám: 42
|
KÁRPÁTI IGAZ SZÓ 2004. december 30.
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/
Magyar Igazolvány: túl a 120 ezren
A
kimutatások szerint a kezdettől, azaz 2002. január 1-től 2004. december
27-ig Ukrajnában a Magyar Igazolvány iránti kérelmek száma 120 ezer 337
– tájékoztatta lapunkat Dupka György, a Központi Információs Iroda
vezetője.
A legutóbbi népszámlálás szerint mintegy 151 ezer magyar
él az országban. Azaz az igénylők száma már jóval meghaladja a 80%-ot,
ami messze a legmagasabb mutató a határon túli területeken.
Mindez
azt bizonyítja, hogy a kárpátaljai, ukrajnai magyarokban egyre erősebb
az egyetemes magyarsághoz való tartozás érzése. Viszont azt is hozzá
kell tenni – mondja a Központi Információs Iroda vezetője –, hogy a
kárpátaljai magyarság a legrászorultabb, gazdaságilag legrosszabb
helyzetben lévő határon túli közösség. Emellett nem szabad
megfeledkezni arról sem, hogy az emberek félnek a schengeni vízum
2007-es bevezetésétől. S mivel a kiszivárogtatott hírek szerint a
Magyar Igazolvány fogja az alapját képezni a külhoni magyar útlevélnek,
nem véletlen, hogy a kettős állampolgárság kérdésének napirendre
kerülésével növekedni kezdett a Magyar Igazolványt igénylők száma.
Mivel
növekszik az érdeklődés a Magyar Igazolvány iránt, egyre több begyűjtőt
alkalmazunk. Ennek köszönhetően a kérelmezőknek a lakóhelyükhöz egyre
közelebb lesz módjuk a kérelem benyújtására. S örömmel mondhatom, hogy
növekszik a diák-, pedagógus- és oktatói kártyák iránti kérelmek száma
is. Az idén több mint kétezren éltek ezekkel a lehetőségekkel. Nem
véletlenül, hiszen a könyvvásárlási támogatás óriási népszerűségnek
örvend a pedagógusok körében.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 21:29 | Sorszám: 41
|
*
HÁROMSZÉK 2004. december 30.
Világvége Háromszéken?
Vészjelzéseket ad le a Kovászna megyei románság két, a választás
győzteseihez tartozó pártszervezete is, süllyed a hajó — állítják —,
mintha végveszélybe kerültek volna. Az embernek már-már az az érzése, a
népcsoport élete és megmaradása forog kockán. Vajon így van-e?
Egy magyar prefektus a megye élén tényleg a létében fenyegetné a
románságot? A 25 százaléknyi, mintegy ötven valahány ezer lelket
számláló közösség, mely felerészben saját román önkormányzati
vezetőinek oltalmát élvezi (a Bodza-vidéken), felerészben pedig a helyi
hatóságokban, tanácsokban arányszámának megfelelően képviselve van,
mely különben, mint köztudott, Bukarestben külön reprezentánssal
rendelkezik a kormány mellett, s melyet egy főleg többségiekből álló,
azok által parancsnokolt hírszerzőszolgálat, rendőrség, csendőrség stb.
védene meg bármitől, ha szüksége lenne rá?
A megyei igazgatóságok, a sokat emlegetett 42, vidékünkre kihelyezett
kormány- és minisztériumi szerv vezetői és alkalmazottai egy részének
elrománosítása a csausiszta diktatúra idején folyt le, s kimondottan a
nemzetiségi elnyomás egyik legfontosabb eszköze és eredménye volt. Ez
lévén fő funkciója, a fordulat után mindjárt az elsők között kellett
volna felszámolni, mint a diktatúra átkos, lélekmérgező és
antidemokratikus örökségét.
Nem ez történt. A román, ún. direktokrácia uralma máig fennáll —
szégyeneképpen az országnak, mely demokratizálódásában képtelen volt
eme elemi kérdést megoldani. Diverziók egész sorát szervezték meg
okkult erők — lásd az ún. Har—Kov-jelentések parlamenti vitáit, az
éveken keresztül szított politikai hisztériát, a magyar érdekvédelem
megbénítását stb. —, hogy a természetellenes állapotokhoz nehogy a
változtatás szándékával bárki is nyúlni merjen. Az a pár száz ember,
aki bár szakértelmére hivatkozik, de mégis főleg abból él, hogy
többségi és úgymond nemzetmentő feladatot lát el immár két évtizede,
mindmáig érvényesíteni tudta akaratát, és ki tudta sajátítani azokat a
vezető és hivatali állásokat — melyeket minden demokratikus államban
más kritériumok szerint töltenek be. Kiszorultak viszont a hivatalokból
a magyar szakemberek, kiszorultak a magyar közösségek, ki a térség
leghasználatosabb nyelve, s azok, akik az őshonos lakosság értékrendjét
tartva szem előtt, működtek volna együtt mindenkivel, aki a közjó
előmozdítását tekinti fő céljának és nem mást, teszem azt a többségi
etnokrata uralom fenntartását és természetellenes meghosszabítását egy
magát jogállamnak deklaráló államban.
Súlyos diszkriminációt számolna fel tehát egy, a magyarság bizalmát
élvező prefektus kinevezése, és legfeljebb a direktokraták maroknyi
csapatának karrierálmaira nézve jelentene kedvezőtlen fordulatot,
semmiképpen sem a megye román lakossága méltányos képviseletére
vonatkozóan, melyet csöppet sem veszélyeztetne. Mikor áldoz már le a
bajkeverő ,,honffyak és honleányok” napja?
B. Kovács András
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 17:38 | Sorszám: 40
|
*
INDEX, Beteg-e a magyar nemzet?
Dextra válasz | megnéz 2004.12.29 21:17:32 (464)
Kedves sadowcruiser!
Úgy
látom az írásom lényegét nem igazán értetted meg. Alapvetően én nem a
lumpenproletárokról írtam, azokról is ugyan, de ez most mellékes. Hanem
sokkal inkább a jelenkori Magyarország közállapotait próbáltam
kihangsúlyozni.
Azt,
hogy miféle szolgáltatást kapunk a pénzünkért mi adófizetők a
közintézményekben, a boltokban, a kórházakban vagy akárhol. Arról
írtam, hogy miféle lumpenproli színvonalat nyújt nekünk a
közszolgáltatás, és kihagytam, de most megemlíteném a sajtót, a
televíziót vagy akár a reklámokat is.
Mert
az alapállás mindezek részéről az: hogy minden állampolgárt egy ótvaros
prolinak néznek, és aszerint is viselkednek és járnak el vele szemben.
Föl sem tételezik az állampolgárról a magasabb színvonalat, a
kultúráltabb létet, eleve úgy "szolgálják ki", mint prolit, aki örüljön
ha nem csapják be, nem károsítják meg, vagy nem köpik szemközt csak úgy.
Azok,
akik valóban a lumpenproletár réteget képviselik, (ide tartozik az
összes MSZP/SZDSZ szavazó), persze nem is igényelnek mást. Nekik éppen
az a harsány alpáriság és primitívség kell, ami mindenünnen elárasztja
az embereket. Akár az utcán, akár a reklámokban vagy a TV műsorokban.
Ők egész egyszerűen ezt igénylik. De hogy az ország fele ennél többet
igényelne, az a kutyát se érdekli.
Annak
ellenére hogy a társadalom másik fele akár politikai megygyőződésének
kinyilvánításával, vagy igényeinek felvállalásával mára már kellőképpen
elkülönült ettől a lumpen csürhétől, ugyanazt a primitívséget és
bornírtságot kénytelen mindig mindenütt elszenvedni, ami voltaképpen a
lumpen 50% igényeit van hivatva kielégíteni.
A
kultúrember is ugyanazt a kiszolgálást kapja mint a proli, ugyanazokat
a gagyi TV csatornákat kénytelen nézni mert nincs más, ugyanazokat a
bunkókat kell elszenvednie az élete minden mozzanatában, ha vesz egy
újságot ugyanazokba a hányadék reklámhirdetésekbe kell ütköznie, és
hiába magasabbak az igényei, mert itt minden kizárólag a
proliigényekhez alkalmazkodik.
Holott
ma már pont fordítva kellene ennek működnie. Az igaz hogy bunkóból
mindig több van mint értelmes intelligens emberből, de attól
függetlenül mégse úgy kéne működnie a világnak, hogy mindig mindenben a
bunkók kívánalmai érvényesüljenek.
Én
már több fórumon elmondtam, hogy azért az nem éppen a legjobb dolog,
hogy a demokrácia nevében mindenki rendelkezik szavazati joggal, mert
ezáltal kétséges a demokrácia megvédése a tömegeffektus dememógiára
hajlamos egyéneinek milliói miatt.
Na
ez az amivel tökéletesen egyetértek. Ezért rühellem ezt a mocsok
demokráciát. Mint említettem, sokkal több a primitív, buta és
erkölcstelen ember, mint a tanult intelligens és becsületes. Mégis,
ahelyett hogy csak az utóbbiak kaphatnának szavazati jogot, az előbbiek
voksa ugyanannyit ér.
Ez
persze jó a jelenlegi kormányzópártoknak, mert ha a primitív prolik nem
szavazhatnának, soha nem lenne esélyük a parlamentbe még csak bekerülni
sem, nemhogy kormányozni az országot. Jellemző, hogy ezek mindig a
lumpen rétegekre számítanak, hiszen azok tartják őket életben, nekik
köszönhetik a pozícióikat. A magam részéről nem adnék szavazati jogot
annak, aki nem végzett el legalább egy középiskolát, nem fizet
rendszeresen adót, és nem rendelkezik egy meghatározott egzisztenciával.
Mert
ugyan milyen jogon szavaz pl. olyan ember, aki sajátmaga nem járul
hozzá az állam anyagi létfenntartásához? Persze tudom, ezzel még nem
zárnék ki minden lumpent, elvégre közöttük is vannak képzettek, magasan
iskolázottak, akik még kellőképpen gazdagok is (anyagi értelemben),
mert a proliság nem pénz és még csak nem is iskolai végzettség
függvénye.
Mert
vannak akik azt hiszik, hogy elég sok pénzt adni a prolinak, meg kellő
iskolázottságot, és akkor már nem lesz proli. Holott a fenét nem. Attól
még az marad, ha az volt előtte is. De ezt meg is fordíthatjuk. Egy
kellően jó családból származó, több generáción keresztül
"kitermelődött" és úrnak nevelt kultúrember csontszegényen és igen,
akár különösebb iskolai végzettség nélkül is kultúrember és úriember
marad. És ezek az ismérvek belülről fakadó dolgok.
Egy
prolinak pedig legfeljebb a dédunokája lehet majd kultúrember, de az is
csak akkor, ha valamiféle kifinomulás és kikupálódás, valami belső
kristályosodás megindul a korábbi generációkban.
Végezetül
szólva tehát az a társadalom működik normálisan, ahol nem a többi
embernek kell alkalmazkodnia a lumpenekhez, még akkor sem, ha a
lumpenek vannak határozott többségben.
Legyen
a lumpen arra kényszerítve, hogy választékos beszédstílust halljon a
tévében, és ne a kultúrembernek kelljen ugyanott jassznyelvet hallania.
Ne a kultúrembernek kelljen szenvednie a beszédhibás bemondóktól, a
sajtóban az otromba nyelvtani-helyesírási hibákól, a modortalan
jegypénztárosoktól, vagy az ízléstelen reklámhirdetésektől.
Szenvedjen
a lumpen. Szenvedjen attól hogy ízléses és nem az ő igényeihez mért
városképpel, környezettel, beszéddel, viselkedéssel szembesüljön, hogy
a rádióban normális zene szóljon a szemét helyett, hogy a TV-ben
értelmes műsorok menjenek a saját fajtájukat sztároló Mónika és Balázs
show-k helyett...stb.
Legyen kényszerítve egy magasabbszintű életstílusra, ha másként nem megy.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 17:29 | Sorszám: 39
|
*
Nemzet-nemzetiség: Kell-e(tt) nekünk kettős állampolgárság?!
Amióta
velem ijesztgetik Magyarországon a gyerekeket: -ha nem eszik meg a
tarhonyát, akkor jövök én, és megeszem előlük, azóta valahogy már nem
is kívánom olyan nagyon a kettős állampolgárságot.
Hol
23 millió munkavállaló, hol 800 ezer potenciális bevándorló, hol két és
fél millió kolduló magyar álorcájába bújva akarok Magyaroszágra törni.
Én végül is megértem őket. Mert, ha netán mégis megszavaznák, akkor én
ezután megszületendő unokáimat rögtön Magyarországra adnám hetes
bölcsődébe. Csak hét végére hoznám haza. Ha iskoláskorúak lennének,
naponta oda ingáznának akkor iskolába. A lányom, aki egyetemet végzett,
már most elfoglalta legalább tíz magyar munkahelyét. Én készülök
itthagyni házamat, és felköltözhetnék Pestre. Mondjuk, a Margit híd
alá. És elehetném az ingyenebédet a hajléktalanok elől, felehetném a
gyógyszert a nyugdíjasok elől. Társadalmi segélyt kérhetnék, s ezáltal
romba dönteném a költségvetést. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de én
mégis szeretném a kettős állampolgárságot. Pedig néha még egy is sok.
Ne
legyek-e inkább állampolgárság-nélküli, hontalan? Ennek valószínű
mindenki jobban örülne. Nem kellene megtanulnom az államnyelvet, sőt,
anyanyelvemet sem. S így, ha akarnék, sem tudnék követelőzni. De én
továbbra is jó román állampolgár és jó magyar akarok maradni.
Mikor
a ’70-es évek végén el-elengedtek (egy darabig) kétévente külföldre,
kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy mi ugyan román állampolgárok, de
tulajdonképpen magyarok vagyunk. Azok meg csak bámultak ránk, s nem
értették. De mi azért milyen büszkék voltunk rá. Valahogy úgy, mint egy
hazánkfia, aki azt mondta: mennyire szeretik az oroszok a magyarokat.
Kirándulni volt a Szovjetunióban. Ők is akkor mindenért fegyelmezetten
sorba áltak. Ő, -mesélte-, a sort megkerülve előre akart menni.
Rászóltak, hogy: Kákájá nácijá?! (Milyen nemzetiség?!). Vengerszkij!
(magyar!) -mondta ő. Ezen mosolyogtak, és előreengedték. De hiszen,
mondta egy oroszul jobban tudó ismerőse, az nem azt jelenti, milyen
nemzetiség, hanem azt, hogy micsoda népség!!!
Hogy
bizonyítsam: mégiscsak magyar lennék, kiváltottam a magyar igazolványt.
Arról is van igazolványom, hogy a kutyámat beoltottam veszettség ellen.
Mit számít, egy igazolvánnyal több vagy kevesebb.
De
azért csak fogom kérni a kettős állampolgárságot is, bár a magyar
állampolgárságtól egy kicsit félek, nem jár-e vele valami büntetés.
Mert például, aki két feleséget tart, annak a büntetése két anyós. Ha
kettős állampolgár leszek, akkor könnyebb lesz utazni a világban.
De
nagyapámat osztrák-magyar állampolgársága alapján vitték el: az első
világháborúban Galíciától Doberdóig. Aztán a második világháborúban,
-mint magyar állampolgárok-, rokonaim közül volt, aki Szibériában járt,
de volt, aki csak Földvárig jutott. És volt, aki úgy elment, hogy haza
sem tért. Ezekhez az utazásokhoz még útlevél sem kellett.
De nézzük a dolgok jó oldalát.
Nemegyszer
láttuk amerikai filmeken, amint idegen országban elrabolnak egy
amerikai állampolgárt. És az elnök felhívja az illető ország elnökét,
majd mivel nem sikerül a dolog, kommandósokat küld, és kiszabadítják az
elraboltat. Lelki szemeim előtt látom, hogy ha engem így elrabolnának,
és kettős állampolgár lennék, akkor Iliescu elnök és Gyurcsány azon
vitatkozna, hogy melyikük lépjen közbe kiszabadításom érdekében. Mivel
megegyezni nem tudnának, egymás nyakába borulva eldöntenék, hogy közös
román-magyar kommandós csoportot küldenek kiszabadításomra.
Ugye, mégiscsak jó lesz a kettős állampolgárság?
Kuti János
Forrás: http://www.3szek.ro/index.php?lap=1&dir=041117#13
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 13:28 | Sorszám: 37
|
Az eredeti feljelentés pontosabban taglalja a magyar nemzet egésze ellen elkövetett bűncselekmény részleteit.
Javaslom, hogy ne rövidítsük a szövegét, mert az elkövető magatartásának fontos részletei maradnának rejtve.
Legegyszerübb az alábbiakat kinyomtatni és aláírva címünkkel ellátva levélben elküldeni az ügyészségnek.
Faxon is beküldhető: 36/1/354 5645; illetve belföldről: 06 1 354 5645
***
Legfőbb Ügyészség
Marótiné dr. Beszteri Piroska ügyész
1372 Budapest
Postafiók 438.
Tisztelt Legfőbb Ügyészség!
Tárgy: Feljelentés ismeretlen tettes ellen.
Alapos
gyanú merült föl bennem és más magyar emberek sokaságában, hogy
ellenünk a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban
Ismeretlen Tettes súlyos bűncselekményeket követett el, föltehetően
bűnszövetségben.
„A
népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948.
december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja,
hogy „A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények
bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport, mint
olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való
elkövetését érti.” Az említett fejezet b./ pontja tiltja: „a csoport
tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az
említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A
Btk. 156. § kimondja, hogy „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy
vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy
lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Ismeretlen
Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról
szóló és a Btk. 177/B. paragrafusába foglalt rendelkezéseket is, ezért
ellene följelentést teszek.
Egy
nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az
együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk
trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép”
propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és az azt követő véres
megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista
rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás
szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a
külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását
(44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben)
– „automatikusan megoldja.”
Az
utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt
kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan
építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a
magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi
magyarnak.
A
maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország
lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is –
és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi
kisebbségi polgártársunk zöme is.
A
kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. dec. 5-én lezajlott
népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a
magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági
együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák
betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság
intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi
állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb.
Ismeretlen
Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette
a Btk. 177/B §.-t, mely kimondja, hogy „(1) Aki a közérdekű adatok
nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével
a) tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget,
b) közérdekű adatot hozzáférhetetlenné tesz, vagy meghamisít,
c) hamis vagy hamisított közérdekű adatot hozzáférhetővé vagy közzétesz,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”
Ismeretlen
Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy
rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy
eredményes referendum esetén veszélybe kerül az itthoniak munkahelye,
szociális ellátása, nyugdíja stb.
–
Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás
után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyar igazolvánnyal
rendelkező áttelepülhet Magyaroroszágra, holott a referendum nem a
kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén
– csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az
Országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok,
esetleg évek múlva készült volna el;
–
azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800 000, esetleges
áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai
és szlovéniai magyarságot, ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem
költözött át, noha megtehette volna;
–
azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő
asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás
várományosának;
–
azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők
kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem
javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem
hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják;
–
azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a különféle
szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő
állampolgárokat;
–
azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos
állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek;
–
azt a közérdekű adatot hamisította, hogy Magyarország és Románia között
a kettős állampolgárság tilos, s ennek kapcsán egy rég fölmondott
egyezményt dobott a köztudatba;
–
elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van –
elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is
lehetnek román állampolgárok;
–
elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a
nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol
a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő
Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak
a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők
nyugdíját Szerbia fizeti;
–
alapos okkal föltételezhető, hogy Ismeretlen Tettes jelentős hasznot
húzott a propagandaanyagok elkészítéséből, ezért esetében valószínűleg
megáll az idézett 177/B. §.
(2) bekezdésében foglalt minősítés: „A
büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1)
bekezdésben meghatározott bűncselekményt jogtalan haszonszerzés végett
követik el.”
Ismeretlen
Tettes a magyar nemzethez tartozó emberek sokaságának súlyos lelki
sérelmet okozott, s ezzel megvalósította a Btk. 156. §-ban foglaltakat:
–
azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta:
aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális
segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját,
ingatlanjaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek;
–
azzal, hogy belföldiekben irigységet szított ellenük, nemzettudatukat
megroppantotta, midőn a nemzeti együvé tartozás megtagadására
szólította föl őket a föntebb leírt koholt adatok alapján;
–
azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot,
a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát
merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos
magyarországi szavazópolgár értékrendjét;
–
Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak
okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb
kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására,
hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének
megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását, és ily módon súlyos,
lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden
ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a
társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az
épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az
alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán
túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé
süllyeszteni;
–
Ismeretlen Tettes azzal okozta a legsúlyosabb lelki sérelmet a magyarok
közösségének, hogy magával az általa megtévesztett népességgel mondatta
ki a nemzet szétszabdaltságát.
A
magyar „nemzeti csoporthoz tartozók súlyos lelki sérelmét” tanúsítja 1
521 143 igen szavazó, számos újságcikk, a határon túli magyar emberek
tömege, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” táblák Erdélyben,
a magyar rendszámú autók szabadkai megrongálása, magyarigazolványok
visszaküldése, a gyergyószentmiklósi búcsúsok fekete szalagos nemzeti
zászlaja, a Himnusz nem éneklése stb., stb.
Amennyiben
Ismeretlen Tettes kilétére a T. Legfőbb Ügyészségnek sikerül fényt
derítenie, kérjük az illető előzetes letartóztatásba helyezését, hogy
ne legyen módja bűnismétlésre, esetleges tettestársaival való
összebeszélésre, a felelősségre vonás elől való szökésre.
.............., 2004(5). .................hó .....
Tisztelettel:
.............................
<aláírás>
<cím>
***
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 09:13 | Sorszám: 35
|
Kárpáti Igaz Szó
2004.
december 28., kedd Országos közéleti lap 194. (16 891.) szám
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo
Csattanós meglepetés
Én
már karácsony előtt két nappal ajándékot kaptam. Úgy is mondhatnám,
hogy megkaptam (a magamét)... Nem volt sztaniol papírba csomagolva, nem
volt szépen átkötözve, hiszen akiktől érkezett, nyilván meglepetésnek
szánták. Az is volt, csattanós meglepetés – mégpedig szó szerint!
Történt ugyanis, hogy délután fél hat tájban irtózatos robajjal egy jó
útburkoló kő törte át a szobánk utcára nyíló ablakának két üvegét, majd
ledöntve és összetörve még egy virágcserepet is, az asztal alatt, a
szoba közepén landolt. Jómagam és feleségem éppen a konyhában
tartózkodtunk, ahová csupán néhány üvegcserép repült be a nyitott ajtón
keresztül, így a rémületen kívül más bántódásunk nem esett. Viszont nem
szeretnék jóslatokba bocsátkozni, mi van akkor, ha történetesen a
szobában vagyok, s az "ajándék" netalán eltalálja a fejemet, akkor most
már nem e sorokat rónám, hanem valószínűleg a Túlvilági Hírek c. lapba
írnék tudósítást a távoli vadászmezőkön...
Sajnos,
mindez nem a fantázia szüleménye, nem is egy szilveszter előtti
újságszámba készült humoreszk. Napjaink nyers valósága. Egy ember
meghalhat odabent a saját szobájában, anélkül, hogy keresné a veszélyt.
Mondom ezt annál is jogosabban, mert a dolog immár nem első ízben
fordul elő életemben. Éppen másfél évtizede csaknem kísérteties
hasonlósággal ugyanez történt. Igaz, akkor éppen augusztus volt, Szent
István napja előtt "tiszteltek" meg egy ilyen kockakővel az ismeretlen
jóakarók.
Mi
tagadás, nem tudnám nevesíteni őket. Mindkét esetben bámulatosan
gyorsan elillantak a tett színhelyéről. Vajon kik lehettek?
Szomszédaink, ismerőseink körében nincsenek haragosaink. Megtudtam
azonban, hogy nekik is vannak hasonló szomorú tapasztalataik. Az
egyikük ablakát féltéglával vették célba, ám – szerencsére – rosszul
céloztak, így az ablakkeretet találták telibe. Egy másik utcabeli
ismerősöm ablakát egy kisebb kővel zúzták be, így az csak a külső
üvegen hatolt át.
A
karácsonyi ünnepek alatt, miután nagynehezen sikerült beüvegeztetnünk
az ablakokat, és a szél nem süvít be rajtuk, volt időm azért egy kicsit
eltöprengeni a történteken. Végül is kik és miért tehették ezt? Csak
sejtéseim vannak erre vonatkozólag. A környékünkön néha esténként már
találkoztam réveteg tekintetű, kábán tántorgó suhancokkal. Lehet, hogy
unaloműzésből ők csináltak egy kis balhét? Lehet. De nem biztos. Bárki
is tette, végtelenül szomorú, hogy a harmadik évezred elején néha még
eltűnik az a bizonyos határvonal az ember és az állat között.
Szomorú
és felháborító dolog ez. A sértetteket talán bosszúra is indíthatná. De
mégse! Ne hagyjuk magunkat befolyásolni az indulatoktól. Ahogy az írva
vagyon: Ha megdobnak kővel...
Barát Mihály
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 08:55 | Sorszám: 34
|
Kárpáti Igaz Szó http://www.hhrf.org/karpatiigazszo
Népszavazás utáni hangulatjelentés itthonról
Az összetartozást erősítette volna
Megoszlanak
a vélemények a vasárnapi, a kettős állampolgárságról is kiírt
magyarországi népszavazás kimeneteléről. Vannak, akik egyértelműen a
határon túli magyarság arculcsapásaként értékelik az eseményeket, míg
mások bíznak benne, hogy a népszavazás végeredményétől függetlenül a
magyar kormány és az országgyűlés rendezni fogja a kérdést.
"Meg kell emészteni a döntést"
–
Mint magánember mondom, teljesen függetlenül a beosztásomtól, hogy meg
kell emészteni a döntést – válaszolta megkeresésünkre Bihari András, a
Beregszászi Járási Állami Közigazgatás elnöke. – Úgy vélem, nem lett
volna szabad a kettős állampolgárság ügyét népszavazásra bocsátani. El
volt hamarkodva...
Ezen a véleményen van Ambrus Pál, a Técsői Járási Állami Közigazgatás elnökhelyettese is.
–
Az alacsony részvételi arány miatt nem volt érvényes a népszavazás, de
legalább az anyaországi választópolgárok meghagyták annak a
lehetőségét, hogy magyarnak érezhessük magunkat, ugyanis az urnákhoz
járulók többsége azért igennel szavazott. Bár így is rossz szájízünk
van a voksolás után. Hogy is mondta Orbán Viktor: bár sokan vagyunk, de
nem elegen. Nos, vasárnap ez volt a helyzet. Azt is kifogásolni lehet,
hogy a kérdőíven úgy volt megfogalmazva a kérdés, hogy sokan azt sem
tudták, mit jelent az igen, és mit a nem...
Számtalan
kárpátaljai magyart ért már olyan fogadtatás Magyarországon, hogy: na,
itt vannak "az ukránok". A népszavazás végeredménye alapján viszont a
résztvevők többsége elismerte, hogy itt is magyarok élnek. S úgy vélem,
ezzel jelentős terhet róttak a magyar kormányra és a parlamentre. A
többségi "igen" ugyanis meglátásom szerint arra kötelezi az említett
két intézményt, hogy rendezze a kérdést, s bízom benne, hogy rendezni
is fogja. Ugyanis itt arról van szó, hogy a határon túli magyarok
elsősorban magyar útlevelet akarnak. Nem pedig TB-kártyát vagy családi
pótlékot stb. A népszavazás kapcsán még azt sajnálom, hogy egyes
magyarországi politikusok majdani szavazatok és szimpatizánsok
gyűjtésére használták fel a népszavazást, s ezzel a határon túli
magyarságot.
A
végeredménytől függetlenül úgy vélem, hogy a magyar kormány sem butább,
mint a román, amely már a fél Moldovát ellátta román útlevéllel. Azaz:
amíg élünk, remélünk!
"Nem kellünk az anyaországnak"
Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony polgármesterét is.
–
Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki,
hogy minket kirekesztenek a nemzettestből. S kétséges, hogyan is fogjuk
majd átlépni az ukrán–magyar határt a schengeni vízum 2007-es
bevezetése után. De hát ez van, ezt kell szeretni...
Szinte
mindenki várta azt a segítséget, amit a magyar útlevél jelentett volna
a kárpátaljai magyarságnak. Az emberek remélték, hogy nem feledkeznek
meg a határon túli magyarokról. Csalódott mindenki. Ám az élet nem áll
meg.
–
Enyhén el vagyok keseredve – válaszolta lapunknak a népszavazás után
Ember Balázs, Kisdobrony polgármestere. – Szerintem ez egy nagyon
elhamarkodott döntés volt, amely nem volt kellően előkészítve. Nem
hiszem, hogy az egyszerű magyarországi választópolgár tudta, hogy mire
is szavaz.
A
népszavazás számomra azt igazolja, hogy igenis kellünk az
anyaországiaknak, hiszen az urnákhoz járulók többsége igennel
szavazott. S ezzel azt nyilvánította ki, hogy egy nemzetnek ismer el
minket. Az volt a probléma, hogy kevesen mentek el szavazni. Az
előkészítetlenségben pedig minden magyar parlamenti párt hibás! Nem is
szólva arról, hogy olyan visszajelzéseket kaptam, miszerint sok
anyaországi választópolgár még azt sem tudta, hogy népszavazás lesz! S
tudatosan vagy véletlenül, de a szavazólapokon olyan kacifántosan
voltak megfogalmazva a kérdések, hogy még a magyar kormány és a határon
túli magyarságszervezetek képviselőinek tévévitájában is kétszer
kellett felolvasni, mit is jelent az igen, és mit a nem! Az egyszerű
ember talán így sem értette meg.
Mindenesetre
a népszavazás végeredményét jelzésértékűnek tekintem, s bízom benne,
hogy a magyar kormány és a parlament valamilyen formában pozitívan
rendezi a kérdést. Mert az ügy már olyan stádiumba jutott, hogy nem
lehet csak úgy lesöpörni az asztalról! Az anyaországi és a határon túli
magyar politikusoknak a legközelebbi Máérten meg kellene állapodniuk az
ügyben.
"Ez fáj!"
Ahogyan
sok politikus, úgy a magyarországi lakosság sem tartotta szívügyének
ezt a kérdést – mondta Ljáh Erzsébet, az Ungvári Gyermekpoliklinika
vezetője. – Pedig jó lett volna "hivatalosan" is magyarnak érezni
magunkat itthon és az anyaországban egyaránt. Nem vált valóra az álom,
a gyermekeim, az unokáim továbbra is csak ukrán magyarok lehetnek. Ez
fáj!
Én
már megettem a kenyerem javát. Nemzetiségemet, magyarságomat féltve
őrzött kincsként vigyáztam, s erre neveltem gyermekeimet és most
unokáimat is. Ez nem könnyű feladat egy olyan közegben, ahol más
nyelven folyik a világ. Magyarországon könnyű magyarnak lenni. Csak az
tudja átérezni a hovatartozást, aki nem élheti meg, hogy övé is az
anyaország. Tehát mi, a most immár kitaszítottak, a kisebbségben élők.
Azt szeretném üzenni a magyarországi magyaroknak: nem mástól fosztottak
meg, csak annak tudatától, hogy mi itt, Kárpátalján ugyanolyan magyarok
vagyunk.
Mintha leprásak lennénk
Hidi
Endre nagydobronyi keramikus, Ukrajna érdemes népművészeti mestere, a
Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának
tagja.
–
Már tisztesség ne essék szólván, de az anyaországiak úgy tesznek,
mintha a határon túli nemzettársaik leprásak lennének. Pedig igencsak
tévednek: még az adományt sem szívesen fogadják el, szeretnének megélni
a saját lábukon.
A
kettős állampolgárság bevezetése inkább csak egy jelképes gesztus lett
volna, amely erősíti a magyarság összetartozását. Ez pedig ebből a
szempontból igencsak értékes, hiszen akinek nincs igazán hazája,
otthona, akinek kisebbségi lét adatott meg, annak különösen fontos,
hogy támasza legyen. Ha a szavazás pozitívan dől el, a határon túli
magyar emberben tudatosodott volna, hogy igenis tartozik valahová. Hát
ennyi és nem több. Szó sincs arról, hogy bárki elől elennénk a
kenyeret...
Elsietettnek tűnt...
Kulcsár Zoltán ungvári mérnök:
–
Először is szomorú, hogy alacsony volt a részvétel. Benyomásom szerint
hiányzott a szavazás kellő előkészítése, úgy tűnt, hogy egy kicsit
elhamarkodottra sikeredett. Az emberek egy része még nem igazán ismerte
fel – a politikai körítésnek köszönhetően –, nem tudatosította magában
a kérdés fontosságát, súlyát az egész nemzet szempontjából. Kár, hogy a
kettős állampolgárságról, nehezen értelmezhető módon a
kórházprivatizációról együtt kiírt referendum kimenetele pártpolitikai
érdekek áldozatául esett. Ami valamelyest vigasztaló lehet: mégis
többen voksoltak az igen mellett. S reméljük, hogy idővel a magyar
társadalom végül is pozitívan rendezni fogja ezt a kérdést.
Barát Mihály, Magyar Tímea, Tóth Viktor
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 08:48 | Sorszám: 33
|
* http://politika.transindex.ro
Iliescu hírhedt aranyköpései
[21.12.2004]
Történelmi
butaság az erdővisszaadás, a szovjetekkel jobban lehetett dolgozni, a
kommunizmus " kegyetlen, népileg jobboldali rendszer volt – példatár
arról, mi mindent volt képes összehordani a volt Iasi megyei párttitkár.
Pénz- és vagyonkérdés
"Az
utóbbi 150 év alatt" a korrupció jelensége hatással volt Romániára –
jelentette ki február 11-én Iliescu, mivel annak ellenére, hogy Románia
gazdasági növekedése az európai átlag fölött volt, a vagyonok
törvénytelen utakon folytak el.
Az
exelnök megemlítette, hogy a román irodalom "tele van úrfikkal, akik
bőségben, szórakozva töltötték idejüket Párizsban és Bécsben. Ehhez
hasonló vesztesek most is vannak közöttünk, és nem szabad megengedjük a
tisztségviselőink között effajta mentalitás meghúzódását."
Hosszabbítsák
meg az államosított lakásokban élő bérlők kilakoltatásának határidejét,
és építsenek számukra szociális lakásokat – ezt az ötletet támogatta
február 27-én, egy televíziós műsorban Iliescu. Hozzátette, a legfőbb
gond lakások biztosítása a jelenlegi bérlőknek, "mivel a tulajdonosok
olyan béreket határoznak meg, amelyek meghaladják az emberek
jövedelmét".
Március
15-én Iliescu abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy Rodica Stănoiu
képes elnöki tanácsadói minőségében a nemzetbiztonság kérdésével
foglalkozni. Stănoiut Condoleezza Rice-szal, az amerikai elnök volt
nemzetbiztonsági tanácsadójával hasonlította össze, aki jelenleg
miniszter.
"Miért,
az ért hozzá? Szóval Condoleezza Rice lehet az amerikai elnök
tanácsadója nemzetbiztonsági kérdésekben és Rodica Stănoiu Romániában,
egy nő Romániában nem lehet? Honnan ez az előítélet?" – kérdezte az
elnök az újságíróktól.
"Jobboldali" kommunizmus
Az
Egy rövid évszázad végének nagy sokkja. Ion Iliescuval Vladimir
Tismăneanu beszélget című könyvet március 30-án mutatták be. Az
eseményen az elnök új elmélettel rukkolt elő: a kommunizmus
szélsőségesen jobboldali volt. Az elnök szerint a "20. század nagyon
kemény volt – két világháború és eddig nem látott mértékű kegyetlenség,
valamint fanatikus mozgalmak a fasizmus és kommunizmus nyomta rá
bélyegét".
Az
elnök szerint mindkét rendszer szélsőségesen jobboldali volt. A
kommunizmusra utalva, az elnök kifejtette, egy kegyetlenségen alapuló
rendszert nem nevezhetünk baloldalinak, mivel az egy népi rendszer.
Az
államfő április 16-i nyilatkozata szerint jobb lenne, ha a "gyalogos
újságírók csapata" (az eredetiben obstea gazetaresca) összeforrottabb
lenne, és megszűnne a "sajtóbárók" és a "sajtó dolgozó plebejusai"
közötti elkülönülés.
A
piacgazdaságnak számos "erénye" van, de ugyanakkor "ádáz
individualizmust táplál" amitől "az emberek vadállatokká válnak" –
magyarázta április 30-án.
Június
másodikán Iliescu azt állította, hogy a kommunizmus alatt a politikai
üldözöttek gyermekei is nyugodtan folytathatták tanulmányaikat. Az
államfő a Szociáldemokrata Klub szervezte találkozón nyilatkozta, hogy
"harcos szellemű kommunista" vasutascsaládban született, politikai
nézetei miatt apját bezárták.
"Történelmi
butaságnak" minősítette az erdők visszaszolgáltatását augusztus 25-én
Iliescu, úgy becsülve, a törvényt módosítani kell, másféleképp kell
szabályozni a kitermelést. Emellett büntetésekre is szükség van –
egészen a visszaállamosításig visszamenően, ha az új tulajdonosok nem
tartják be a jogszabályokat.
Két
nappal később, az Új Idők gyárban tett látogatásán kijelentette, hogy a
"magánosítás sokak számára felszámolást is jelentett, a szó szoros és
átvitt értelmében is, nem csak gazdaságilag, hanem szó szerint is."
Szeptember
másodikán Iliescu azt nyilatkozta, hogy "természetesen tart össze"
Oroszország Ukrajnával a Bâstroe csatorna építését illetően, "habár a
szovjetekkel ezelőtt jobban lehetett dolgozni", de senkinek sincs
igaza, aki illemszabályok áthágását támogatja.
forrás: BBC
fordította Zágoni Bálint
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 08:34 | Sorszám: 32
|
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 29.
http://www.hhrf.org/szabadsag/
Történelmi helyzet
15
éve váltakozó szerencsével politizálunk. Volt már ilyen is, olyan is a
mi életünk. S ha meg kellett magyarázni, úgy akadt mindig, aki
megmagyarázza, miért sikerült felemásra a mi próbálkozásunk.
Kísérleteztünk folyvást, még okosnak is hittük mindazt, amit
cselekedtünk, és nem értettük, miért nem sikerül semmi olyanra,
amilyenre mi szeretnénk. Mások, mindig mások voltak a hibásak... Vajon
mi sohasem tévedtünk?
Ritka
politikai helyzet ez a mostani. Szinte hihetetlen, hogy ez így alakult.
Hiszen a választások elôtt nagy volt a félelem — és ha nem sikerül? A
fellegek eltûntek, mi szinte elfeledtük azt, ami volt. Pedig jó lenne
emlékezni!
Történelmi
pillanatokat élünk. Többszörösen történelmi ez a helyzet. Mert nagy a
tétje és mert mirólunk, a mi sorsunkról van szó.
Olyan
pártszövetség alakított kormányt, amely elôtt felrémlett a lehetôség:
folytatni lehet, sôt kell, a rendszerváltást. Véget kell vetni az
álszent hazudozásnak, le kell már léptetni a polgárnak, vállalkozónak
álcázott egykori nomenklatúrásokat, akik csak hazudták nekünk a
rendszerváltást, de csak azért, hogy észre ne vegyük közpénzzel
teletömködött zsebeiket. Igen, hazudtak mint a vízfolyás és ez a
hazudozás a választásokra már folyammá dagadt, akárcsak az ígéretek
végtelen sora. Hogy négy év alatt mit kellett volna tenniük és mit nem
tettek, arról nem beszéltek. Az ország még viszonylag ép, jövôt látni
képes erôi megpróbálták a lehetetlent. És sikerült megnyerniük —
részben — a választást. Igen, egy rendkívül erôsen, évtizedek óta
meggyökerezett struktúrával szemben sikerült, talán még egyszer
utoljára, gyôznie a reménynek, az építô szándéknak. Ha nem is
egyértelmûen, de kihallatszott a választási kampány hangzavarából a
rendszerváltó szándék, az egykori bukaresti Egyetem-tér
hangulata/szándéka, azé, amelyet bányászok és nem-bányászok vertek
szét. Ma Romániának, de nekünk is ez az egyik esélyünk: a tényleges
rendszerváltás, az egykori pártstruktúrák végleges leléptetése és velük
együtt a rájuk jellemzô módszereknek a sutba dobása. Enélkül Romániának
nincs jövôje és nekünk sincs jövônk.
És
mégis, történelmi helyzet van. Ez a kormány talán hitelesebben fogja
bevinni Romániát az Európai Unióba. Érzi a tétet, és talán azt is
tudja, mi a teendô most, a tizenkettedik órában. Ezért történelmi a
helyzet Romániában: igen, most vagy soha. A belépés elôtt bizonyságot
kell tenni, hogy itt minden rendben vagy majdnem rendben van, minden
nagyon szép, minden olyan, amilyennek lennie kell. 2005 áprilisa ez a
határidô. Addigra itt mindent rendbe kell szedni, minden meg kell hogy
feleljen az elôírásoknak. Románia bebocsátást kell hogy nyerjen. Igen,
az ország vezetô garnitúrája fut az egykori keleti szomszéd elôl, pedig
alulfejlettség, hagyományok, nomenklatúra és még sok más minden
visszahúzza, arrafelé. Sikerül-e jó bizonyítványt szerezni? Sikerül-e
eltakarni, esetleg pótolni a hiányosságokat? Elválik. 2005 áprilisáig
minden az EU-elvárásoknak megfelelôen kell hogy kinézzen. Nem kell
legyenek megoldatlan, gondot okozó problémák, még kisebbségiek sem,
magyarkérdés sem. A belépés után senkit nem érdekel majd, hogy
Romániában mi a helyzet, például velünk. A EU-tagság legfeljebb az
utazási lehetôséget könnyíti meg. "Magyar-kérdés", azaz az erdélyi
magyarságot érintô megoldatlan kérdések csak áprilisig
lesznek/lehetnek. Ha csak...
Tehát
ezért is nagy a tét. Nekünk is "most vagy soha" a jelenlegi helyzet. Ez
a mostani részvételünk a kormányban ezért oly felelôsségteljes.
Egy
nyugati barátom azt mondta, mindaddig, amíg részt veszünk a kormányban
vagy hallgatólagosan támogatjuk, nem panaszkodhatunk senkinek, hiszen a
hatalom részesei vagyunk. Ha viszont ez így van, ebbôl a pozícióból
kell tényleges eredményt elérni a magyarság számára. Ezért történelmi
ez a mostani helyzet. Súlyunk nagy és ezért is tényleges, mondhatnánk
végleges — sorsunkat hosszú távon pozitívan befolyásoló — eredményt
kellene elérnünk.
Az
RMDSZ soha még nem volt ilyen politikai helyzetben. Ez most
licithelyzet. Tényleges politikai ízlésünknek inkább megfelelô
társaságban tudunk-e élni ezzel a helyzet adta lehetôséggel? Tizenöt év
után sikerül-e VALAMIT elérnünk? Vagy kifizetnek megint aprópénzzel,
mert aprók vagyunk a történelmi helyzethez képest. A kormányzati
tisztségeken túl, mit várhat a magyarság ettôl a részvételtôl a
kormányban? Mert hogy egyeseknek ez jó, arról meg vagyunk gyôzôdve, de
mitôl lesz ez jó a magyarság egésze számára?
Történelmi
pillanatokat élünk. A tárgyalók és a rövidesen magas állami tisztségek
"viselôi" mindezt kell hogy tudják. Ôk tudják, mert kell tudják, hogy
ilyenkor nem csak elôre szokás menekülni, hanem mindennek, még a
politikai támogatásnak is meg kell kérni az árát. Mi valóban akarjuk az
EU-tagságot, tenni is akarunk érte. De le kell szögeznünk, európai
polgárokként is ragaszkodunk identitásunkhoz, mindazon jogokhoz,
amelyek identitásunkat és tényleges egyenlôségünket biztosítják. Tehát
nem mindegy, hogy a tisztségeken túl még mit érünk el.
A
mi magyar igényeink mellett ma egyértelmûbben kellene kiállni. Mert ha
mi nem, ugyan kik? Beérjük a kolozsvári egyetemen a karokkal?
Kettôvel-hárommal, mi, a "mérleg nyelve"? És nem kérünk egyetemet
politikai támogatásunk fejében? Erdély szórványosodó nyugati fele mit
nyer a kormányzati szereplésbôl? Hát Kolozsvár? Hát az egész erdélyi
magyarság? Jogaink, státusunk miként alakul?
Történelmi helyzet van, és ilyenkor kérni, és fôleg, bizonyítani kell, folyamatosan, minden fronton.
15
év után és ilyen történelmi helyzetben nem általános válaszokat várunk,
hanem konkrét, pontokba szedett ígéreteket és garanciákat. Ha az RMDSZ
a mérleg nyelve, úgy ez meg kell hogy látsszon az általa elért
eredményeken is.
És
még egy gondolat. Vissza kellene térnünk egykori haladó, rendszerváltó
hagyományainkhoz, és abból az alapállásból kellene megfogalmaznunk mai
magunkat. Hitet kellene tennünk újra a tényleges és személyi
következményeket is maga után vonó teljes rendszerváltás mellett,
szakítanunk kellene eddigi rossz reflexeinkkel, dörgölôzésünkkel, és a
haladó törekvések, nem pedig a retrográd irányzatok mellett kellene
kiállnunk. (Így például miközben az egykori ellenzék és európai
intézmények is kritizálják a hazai antidemokratikus választási
törvényt, csúcsképviselônk megelégedését fejezte ki az említett
törvénnyel kapcsolatban. Igen, egy olyan reakciós törvénnyel
kapcsolatban, amelyik kizár a jogokból egyeseket, többek között minket,
magyarokat is. Mintha kicsit sok lett volna az a négy évi együtt(?)
kormányzás).
Az új kormánynak és képviselôinknek ezeknek a gondolatoknak a jegyében szurkolunk és kívánunk sok sikert!
Vekov Károly
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 29. 08:29 | Sorszám: 31
|
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója 1989-ről (3)
Ahogy
kivezettek az utcára, úgy véresen, ahogy voltam, feleségemnek nem
engedték, hogy vizet igyon, hogy gyógyszert vegyen magához. Ahogy a két
autó és kísérő autók elindultak ebben a hajnali 4-5 órai időpontban,
élesen belém villant a németországi kristályéjszaka hangulata. Érdekes
módon maximális világítás fogadott az utcán, ami nem volt jellemző
Ceausescu korszakára. Elhajtottak a rendőrségre, a rendőrség és a
szekuritáté udvarára, ott már rengeteg ember jajveszékelt csoportokban
összegyűjtve. Letakart hullákat is láttunk, már csak a lepel volt
rajtuk. Ekkor már úgy éreztem magam, mint Pilátus udvarában. Nagy
lótás-futás, nagy nyüzsgés, autók jöttek-mentek, felfokozott mozgás
jellemezte ezt az udvart. Olyan volt, mint egy rémálom, nem túlzok,
hogy azt hittük, az utolsó utunkra kísérnek.
Egyszer csak egy fél
órai várakozás után, lehet, hogy egy óra is volt, elindult egymás után
a két autó, amelyben magam és a feleségem voltunk, mindkettőnk melett
egy-egy testőr, kétoldalt karonfogtak, külön-külön autóba ültettek. A
gépkocsi sor hajnal idején nekivágott az országútnak.
Egy ideig azt
gondoltuk, hogy a határra visznek, hogy lelőjenek. A fantáziánk
működött, mert tudtuk, milyen módszereik vannak. Nekieresztik a
határnak az embert, aztán lelövik. Teljes bizonytalanságban voltunk. Én
a passzív rezisztencia magatartását tanúsítottam, természetes
magasságban megkeményítettem a fejem, a nyakam, a tekintetem, és végig
úgy utaztam, nem néztem se jobbra, se balra, legfeljebb a
rendelkezésemre álló távoli szögekben tekintetemmel követtem a határt,
illetve a terepet. Mikor már kivilágosodott, felismertük, hogy merre
tartunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy célpont a Szilágyság,
Zilah. Ekkor már megnyugodtunk, mert eszünkbe jutott, hogy engem a
püspök Szilágyságba helyezett. Megérkeztünk a Szilágyság határára, ez
nagy megnyugvással töltött el. Rendőrségi kísérettel, a szilágysági
kísérettel érkeztünk Menyőbe, ahol a parókiára vittek. Éppen a
templomból jöttek ki a kora délutáni istentiszteletről. Utolért egy
teherautó, amelybe még Temesváron bedobigálták némi használati
holminkat. A hívek előtt nagyon gyászos látvány nyújthattunk.
Bepakolták a holmikat a férfiak a lakásba, ahol már évek óta nem volt
lelkipásztor, és tulajdonképpen házi őrizetbe helyeztek. Nem volt
senkinek szabad bejönnie hozzánk, bár kijelentették, hogy még
prédikálni is fogok. Az emberek a tekintetükkel biztattak, nagyon
együttérző volt a hangulat. Utóbb megtudtuk, már egy nappal előbb
előkészítették a falut a fogadásunkra, végigjárták a szekusok a
környező házakat. Egy teknőszerű mélyedésben van a parókia és a
templom, körbejárták mindazokat, akik ráláttak a parókiára, a
szomszédokat. Később megtaláltuk a lehallgató készülékeket és
eltávolítottuk.
Mielőtt Menyőbe érkeztünk volna, Szilágyszegen, a
község központjában állt meg a konvoj. Megrendüléssel emlékeznek vissza
a szilágyszegi néptanács és rendőrség körül élő emberek arra a
látványra, ahogyan kiszálltunk az autóból, ahogyan bekísértek a
rendőrségre, véres arccal. A néptanácsnál azért álltunk meg, hogy
átadjanak a helyi rendőrségnek. Mint kiderült, a rendőrség és a
községháza lett a következő napokban a szekuritáté általi
kihallgatásaink színtere. A rendőrségre azért is vittek be, hogy
megmossanak, ne lássák véres arcomat a falubeliek, ezután mentünk
Menyőbe.
Prédikálni csak hétfő reggel volt alkalmam a hétkezdő
istentiszteleten, ebből nem engedtek; úgy látszik, tartani akarták
magukat ahhoz a forgatókönyvhöz, én egy engedetlen lelkész vagyok, akit
a püspök büntetésből egy messzi gyülekezetbe helyezett. Tehát mintha
nem lenne másról szó, csak arról, hogy egy lelkipásztort áthelyeztek,
és a falu hallgassa áhítattal a prédikátor szavait, habár egy rebellis
prédikátor, de így járnak, akik hasonlóan viselkednek, tehát kellő
félelemmel tekintsenek rám. De azért az ő papjuk most már Tőkés László.
Ez
a külföld felé mutatott kép volt hosszú ideig, amíg nem kezdődött a
terror, különösképpen amíg októberben nem indult be a legvadabb
erőszak, szeptemberben Újvárosi halálával, addig ezt az arculatot
ápolták kifelé, minthogyha nem lenne itt semmi politika. Azért vállalt
olyan nagy részt Pap László az eseményekből, a püspök, mert ezt az
egyházi látszatot kellett ápolni, mint ahogy közismert, hogy Ceausescu
büszkén kérkedett azzal, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok.
Minden politikai esetet polgári vagy köztörvényes bűnözői esetnek
álcáztak. Ennek a csenevész változata volt ez a játék, de nem sokáig
tartott. Amint megtudtuk, állandó kapcsolatban voltak Temesvárral, az
ottani kihallgatásokkal együtt folytatták a mi kihallgatásunkat, és itt
már rátérek az utolsó hét eseményeire. Hétfőn még bizonytalanság honolt
a házunk táján. Hoztak a falusiak, a híveink ételt, még meleg ételt is
hoztak egyszer. Mint hogyha egy békés parókián élnénk, gond nélkül,
olyan hangulat uralkodott az első, hétfői napon.
Délután nagy
megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ez a csend megtévesztő, a prédikálás
lehetősége csak látszat, mert autókkal egy egész villanyszerelő brigád
vonult ki, és órák alatt reflektorokat szereltek fel a parókia körül.
Este, amikor kigyúltak, rettenetes volt látni, nem tudtuk, hogy mit
akarnak, hogy mi folyik itt. A megmagyarázhatatlantól való félelem és
iszonyat fogott el bennünket. Közben a rendőrök kutyákat is hoztak, a
polgárőrséget felállították a parókia körül, csupa idegen arc. Ekkor
döbbentünk rá, hogy a szökés ellenében gondoskodtak ilyen nagyfokú
kivilágításról, valóságos lágerhangulatot árasztott ez a
felreflektorozott tenyérnyi udvar, és a maga hangulatában nagyon
vészjóslóan hatott. Előérzetünk helytállónak bizonyult, mert attól a
keddtől fogva, minden nap reggeltől estig, kedd, szerda, csütörtök,
tehát három nap tulajdonképpen reggeltől estig kihallgatásokra
hurcoltak, még kora hajnali sötétben, hogy ne lássa a falu, és
külön-külön hallgattak ki engem és a feleségem szakképzett profi
szekusok, nem tudom, az ország mely részéről összeszedve. Állítólag az
én szakusom Jassi volt, egy olyan művelt embernek ható, magas rangú
szekus tiszt. Editet a községházán vallatták, szintén ismeretlen
személyek. Egyet ismertünk közülük, a Szilágy megyei szekuritáté
főnökét.
Nos, ezek a napok nem kevésbé voltak idegőrlők és
félelmetesek, mert nem tudtuk, hogy mi lesz az országban. Ceausescu még
Iránban tartózkodott, valószínű azért is bántak csínján velünk, mivel
még semmilyen irányba nem dőlt el a helyzet, ezért bizonyos fokú
bizonytalanság és visszafogottság jellemezte őreinket. A szokásos
szekus fenyegetéseket a pszichológiai vallatási módszereket, trükköket
leszámítva elviselhető volt a helyzet. Én nem tudom, lehet, hogy 100,
de 50 oldalt biztos összeírtam. Egész nap diktálták, hogy mi történt az
utóbbi hónapokban, különösképpen mi az utolsó napokban. Ha ez megvan,
ez az anyag, akkor abból rekonstruálni tudják a Temesváron történteket,
óráról-órára 15-16-án. Akkor valóban leírtam mindent, nem volt miért
titkolóznom, mert mi akkor már nyílt sisakkal harcoltunk, tehát ott
híven rögzítve van, egyes részleteket leszámítva, amikor az ember nem
akarja kiadni társait, minden mozzanat. A kihallgatások szokványos
helyzetkivizsgálásnak is tekinthetők.
Szerencsénkre, csodák csodája,
egy rádió is bekerült a teherautón elhozott bútorok, edények közé. Azt
hiszem, ahogy a konyhai felszereléseket felmarkolták, egy táskarádió is
bekerült a csomagba. Nos, azt a rádiót féltve elrejtettük, és amikor
éjszaka, éjfél körül remegve hazakerültünk a feleségemmel, és
találkoztunk, nagy élmény volt találkozni a lélekdidergető maratoni
kihallgatások után, akkor megbeszéltük, amiket kérdeztek, összevetettük
a tapasztalatainkat, következtetni próbáltunk arra, mire kíváncsiak és
mire megy ki a játék, de ugyanakkor a rádiót is meghallgathattuk. Tehát
akkor már újból kicsit kiláttunk a veremből, érzékeltük, hogy mi folyik
a világban. Megtudhattuk, hogy az egész Románia forrong, és Temesvár
20-án szabad város lett. Az első szabad város Romániában! Ez biztatást
jelentett számunkra, éreztük, hogy van esélyünk.
Nem tudnám
elmondani pontosan, mit éreztünk, mert azzal is tisztában voltunk, hogy
az utolsó pillanatban a szekusok azt csinálnak az emberrel, amit
akarnak. Tehát nem föltétlenül lehetett számítanunk a józanságukra.
Utóbb
világosan kiderült, talán azért nem ütlegeltek, nem kínoztak, mert
mindenképpen rá akartak kényszeríteni egy beismerő vallomásra, nem csak
papíron, hanem a teljes nyilvánosság színe előtt, a televízió
képernyőjén. Azt kívánták tőlem, hogy valljam be: külföldi ügynökként,
magyarországi és nyugati megbízatásból cselekszem és hazaáruló vagyok.
Tartsak bűnbánatot! Hát ez is egy klasszikus módszere a hasonló
rezsimeknek. Körömszakadtáig ellenálltam ennek a kísértésnek, pedig
nagyon meggyőzőek voltak a fenyegetések. Ugyanis ekkor már annyira
felsrófolták a feszültséget, hogy csak kínzás következhetett. Amitől
azt hiszem, csak a nyilvánosság és papi védettségem mentett meg a
megelőző években. Ez az a pont, ahol össze lehetett volna roppanni,
nagyon nehéz szavakba önteni ezt az állapotot. Az tette fel a pontot a
félelmeinkre, amikor szerdán este egyszercsak egybe tereltek mindenkit
a rendőrség épületében, amint megtudtam, a feleségemet hazavitték
közben délután 4 órakor. Megjelent minden rendőr, minden civil szekus,
és egyszer csak felszólítottak, hogy álljunk fel; beindították a rádiót
és akkor hangzott el Ceausescu szózata. Hazatérése után ez volt az első
nyilvános szereplése. Azzal kezdte, hogy egy pap miatt Temesváron a
rend felbomlott, akkor az a kijelentés úgy hatott, mint a halálos
ítéletem. Láttam azt a tiszteletet, fegyelemszabta és egy kissé
teátrális megfélemlítő célzatú tiszteletet, amivel glédában állva meg
kellett hallgatni ezt a beszédet. Editnek egy szekus kíséretében otthon
kellett lennie a parókián. Ennek a hatására teljesen egyedül maradtam.
Ebben a magányban és fenyegetettségben pl. éjjel 12-ig kellett
ellenállni az ostromoknak. Hál' Istennek kibírtam, de ez már tényleg
olyan mérvű volt, amit csak a kínzással lehet fokozni. Ám úgy látszik,
azt a lehetőséget vagy nem vették komolyan, vagy még akartak rá aludni
egyet. Ezzel szöges ellentétben másnap, csütörtökön az utolsó
kihallgatási napon, miközben délelőtt szokványos szakmai kihallgatási
munka folyt, délután egyszer csak kezdték nekem diktálni, hogy ismerjem
el, nem bántottak engem, semmi kár nem ért. Kellett írnom vagy három
ilyen értelmű nyilatkozatot. Ők biztosították be magukat; akkor már
sejtették, az már 21-ike volt, a szekuritáté összeesküdött Ceausescu
ellen, sejthették, hogy kétesélyes a mérkőzés. Nem tudtam, hogy ez mi,
hazavittek valamivel korábban, mint a megelőző napokban, hallgattuk a
rádiót, nagy izgatottság és növekvő reménykedés hatott át bennünket.
Kihallgatóink azzal búcsúztak: reggel folytatjuk.
Hajnalban
felkeltünk, mert nem is tudtunk aludni a nagy izgatottságtól, hát csak
nem jöttek, pénteken sem. Egy olyan lelki lazulási állapotba kerültünk,
mint amikor már minden mindegy. Az apátia, a rezignáltság lett úrrá
rajtunk. De jólesett pihenni is. Olyan jólesett ott kettesben ülni,
ezen a szép téli délelőttön, az idő is enyhült. Bizakodás is támadt
bennünk. Egyszer csak autózajt hallunk, kitekintünk az ablakon, egy
fekete Volga közeledik. Rettenetesen megijedtünk, mint akire a halálos
ítélet vár. Hát kiderült, hogy történetesen a feleségem nagybátyjának
egy kiszuperált Volgája volt az a kocsi, és beengedték. Szekust
vártunk, és a nagybácsi érkezett az apósommal. Ők voltak az elsők, akik
a hermetikusan zárt faluba behatoltak, magyar idő szerint 12, a román
szerint 1 órakor, s akkor már a harangszó után bemondták, hogy
Ceausescu menekül. Azt hiszem, amilyen mélypontja volt életemnek az
előző este, éppen az ellenkező véglet volt ez a 22-dikei nap, a déli
híradás.
Akkor megindult a zarándoklat Menyőbe, csak aznap délután
három vagy négy istentiszteletet tartottunk. Mert nem úgy volt, hogy
ötkor tartunk istentiszteletet, ahogy karácsony nagyhetében szokás,
hanem ahányszor összegyűlt a tömeg, akkor mindig azt mondták, tartsunk
istentiszteletet. Megindult a zarándoklat belföldről, külföldről, a
környékről. Egy-két hét igazi hiteles forradalmi időszak volt. A
helybeliek megszervezték a szomszéd falubeliekkel a forradalmi
polgárőrséget, éjjeli ügyelettel. Hát napokig tartott a látogatók
fogadása, az első hullámban a szó szoros értelmében a keresztyén
zarándokok, második hullámban érkezett a sajtó, Chrudinákék, a japán,
amerikai tévé, akit csak el lehet képzelni. Aztán a karácsony megint az
istentiszteletek sűrű, a szabadulás élményének gazdag áldásaival,
szintén annyiszor, ahányszor kívánják az emberek. Azután jött a
diadalút, előbb Szilágyságban, aztán Erdélyben, ahol meg kellett
mutatkozni, hogy íme, az Isten szabadítása valóságos volt, és íme itt
vagyok.
Az újságírók a gyülekezet, a keresztyénség zarándoklata után
még ide kívánkozik a családdal való találkozás, hiszen tulajdonképpen
sokak mellett a család volt ennek a küzdelemnek egyik főszereplője. A
temesvári viszontlátás csodálatos volt. Karácsonyra kijött egész
Kolozsvár, egész Zilah, az egész család és valóban az az élmény hatott
át, mint ahogy a bibliai ige mondja: hogy meghalt és feltámadott,
elveszett és megtaláltatott.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 28. 08:43 | Sorszám: 30
|
*
http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html
Valamit a nemzeti érzésrõl
Nagy
érzés. Lélekemelõ, léleknemesítõ. Akár nagy áldozatokra, nagy tettekre,
"csoda dolgokra" serkentheti az egyént, a nemzetet. Velünk születik,
beépült a génjeinkbe, kapjuk apánktól, anyánktól, az egész
közösségünktõl, õseinktõl. Kapjuk a történelemtõl, népünk múltjából.
Nem mi munkáljuk õt - vagy ha igen, csak kis mértékben -, õ munkál
minket. Visszahat a tetteinkre, a cselekedeteinkre. Nem csak tudatosan,
ösztönösen is.
Segíti
egy nép vezetõit is a közös gondok megoldásában. Mert: nemcsak a
gondok, a célok is közösek. S a közös cél összekovácsolja az egész
nemzetet, felsorakoztatja az egyéneket ama cél megoldásáért küzdõ
"vezér", hadvezér, zászlóvivõ mögé. Eggyé forrik benne a nemzet, eggyé
lesznek a külön-külön egyedek, valami rejtelmes háló köti-szövi egybe
õket.
Amikor
a "vezér" nem a közösség, nem a nemzet céljainak a megtestesítõje, akár
önös céljai vannak, akár idegen érdekeket képvisel szemben a nemzetével
vagy az általa vezetett nemzettel, nem segíti, hanem akadályozza ama
célok megvalósításában a sokak szívében ott lappangó vagy akár
felforrósodó érzés. Ilyenkor "lép fel" a vezér, a vezetõ vagy vezetõ
klikk ama érzés megfékezésére, visszaszorítására, vagy akár kiirtására.
Ez
történt a török hódoltság idején, a Habsburg idõkben. És ez történt
1918 után, amikor Károlyi Mihály majd Kun Béla léptek a történelem
színpadára. El kellett fojtani, ki kellett oltani a lelkek lángját,
hiszen az internacionalizmus eszméje elterjesztésének akadályozója ama
másik, nemzeti eszme.
Így
fegyverezték le a nemzetet, így tévesztették meg az embereket, s így
tették idegen csapatok szabad prédájává az országot, belesodorva azt
Trianon tragédiájába. A két háború között lassan, de eszmélt a
földreterített nemzet. "Magyarok maradtunk!" - mondták a határon kívül
rekedtek, a sorvadásra majd megszûnésre ítéltek. Aztán jött a közel fél
évszázados kommunista rémuralom, jöttek a rákosimátyások, a
kádárjánosok és bûntársaik. Ölték, gyilkolták a nemzetet, gyomlálták
meg nem szûnõ következetességgel a lelkük mélyén elrejtett legszentebb
érzéseiket, a nemzet és a haza mélyen gyökerezõ szeretetét.
"A
múltat végképp eltörölni!" - énekelték az orruknál fogva vezetettek, az
agymosásra, lelkük kilúgozására ítéltek. (S énekelte nemrég az MSZP új
elnökének megválasztása alkalmából összegyûlt kongresszus.) Mert
"veszélyes nemzet" voltunk a kommunista világbirodalomban, minden más
népnél nagyobb nyomás alá kerültünk.
Más
országokban kialakult a "nemzeti kommunizmus" egy-egy változata. Nálunk
nem! Nem szabadott? Vagy olyan vezetés alá kerültünk? A történészek
feladata ennek a kiderítése. Így lett a mi árulásunk, elárulásunk
minden más árulást felülmúlóvá. És a nemzet "tisztult",
"sterilizálódott", az évezredes beidegzõdések sokaknál kioltódtak. Csak
egy kis rétegnél indult el az ellenfolyamat, az érzésben való
megerõsödés.
*
Mi
történt hát december 5-én? - tesszük fel rémült arccal a kérdést.
Felfoghatjuk úgy is: felmérés történt. Számbavétel történt.
Számbavétele annak, hol is tartunk, mint is állunk. Az idegen érdekek
képviseletét ellátó, nemzetükkel szembefordult vezetõk a kilúgozott
agyúakra alapoztak, s eszeveszett kampányt kezdtek a tudatlanok, a
szunnyadó érzésûek félrevezetéséért. Hazugságok tömkelegével "gyõzték,
nyerték meg õket" nemzetellenes céljaikhoz, a magyar nemzet
egyesítésének a megakadályozására. S így sodortak olyanokat is a
kilúgozott agyúak, a "sterilizáltak", magyaroknak már nem számíthatók
táborába, akik esetleg még nincsenek ott, vagy legalábbis nincsenek
meggyõzõdve, hogy ott a helyük, esetleg csak elhitték a hazudozásokat,
vagy nem ismerték fel, hogy mirõl is van tulajdonképpen szó. És így
alakult ki a szörnyû látlelet.
Trianon
eszméje, a nemzet feldarabolása, tovább darabolása a többséget maga alá
temette, elsodorta, félresodorta. S pillanatnyilag: diadalra juttatta a
széthúzást, a közös érdektõl való eltávolodást.
A
NEM-ek egyértelmûen a nemzet ellen szóltak. És ugyancsak nemzetellenes
volt ebben a pillanatban a távolmaradás, a passzivitás. S szomorú, de e
látlelet szerint megpecsételtnek látszik a nemzet sorsa, az ország
sorsa. Mert az országnak is talpköve az összetartó, az állampolgárokat
egybefogó érzés, anélkül hosszú távon kormányozni, emelkedõ pályára
vezetni azt nem lehet. Valahogy úgy, mint ahogy háborút sem lehet vívni
hátország nélkül, vagy a közös cél tudatától megfosztva harcoló
katonákkal. S ha pillanatnyilag úgy tûnik: óriási sikert arattak a
"Nem-esek", a Nem-re, a be nem fogadásra, a testvérkezet nem nyújtásra
buzdítók és szavazóik, nem biztos, hogy hosszú távon is bejön ez nekik.
Inkább pillanatnyi a sikerük. Látszatgyõzelem a gyõzelmük.
Mert
nemcsak a nemzetet, az országot is gyengítették. A kettõ egymás nélkül
nem életképes. Hacsak nem éppen ez a céljuk! Pót-Trianon megvalósítása,
maradék Magyarországnak is a megsemmisítése!
*
Hihetünk-e hát valamiben? Van-e még magyar nemzet, van-e még magyar jövõ?
Az
évszázadok óta tartó folyamat egy nagyon súlyos pillanatához érkeztünk.
A vagy-vagy szembemeredõ kérdéséhez. Vagy sikerül megállítani a
folyamatot, felébreszteni a magyarnak lenni jó, még ha fájdalmas, akkor
is - érzést, s vele a nemzetet, kiragadni árulói markából, vagy tömött
sorokban menetelünk lelki-fizikai koncentrációs táboraink felé. És nem
is feléjük, mert már ott vagyunk, bennük vagyunk, s e táborok
elvégezhetik rajtunk ciángázas munkájukat.
Csak elaludt a nemzet egy része?
Történt
már sokszor az "idõk árján", hogy a hosszú ideig tartó passzivitás,
közöny, belefásultság, érdektelenség egy adott pillanatban megszûnt
vagy csak látszatinak bizonyult. A folyamatok saját ellenfolyamatukba
csaptak át. A magyarság is az általános süllyedés, veszés lejtõjén
magára-magára eszmélt. Ez történt a Rákóczi szabadságharc idején, ez
1848-49-ben, ez 1956-ban. És talán magára eszmélhet most is, e nagy
trauma hatására. S a génjeinkben csak - és mégis - ott szunnyadó érzés
jelentkezése majd felerõsödése átsegíthet ezen a válságos helyzeten.
"Nekünk
Mohács kell" - mondta Ady Endre, a magyar lélek egyik legjobb ismerõje.
Nos: a Mohács itt van! Megtörtént! Megtörtént sorozatosan, ismétlõdõn,
megtörtént december ötödikén. Önmaga érdeke ellen cselekedett az
ország! Rádöbbenhet erre, magába szállhat, feltámadhat, és higgyük: FEL
IS FOG TÁMADNI a nemzet. Ilyenek vagyunk.
Nagyon
mélyre kell jutnunk ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni a felemelkedést. Ha a
percemberkék dáridója véget ér, bomlasztó-züllesztõ korszakukat a
nemzet felemelésén fáradozók, a nemzetet egybefogók korszaka fogja
felváltani. Így kívánja ezt az ország gondja, mely a MAGYARSÁG GONDJÁVÁ
szélesedik.
Gazda József
a HUNSOR Erdélyi munkatársa
a HUNSOR online cikke
[HUNSOR medencefigyelõ - ® HUNSOR -] http://www.geocities.com/hunsor/hunsor.html
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 28. 08:26 | Sorszám: 29
|
Ki vétett? Mi ellen?
írta Csapó Endre
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
2004. december 14., Magyar Élet, HUNSOR.nu
Eredménytelen lett a kettôs állampolgárságról és a kórházprivatizációról szóló népszavazás is.
A
választásra jogosultak 37,46%-a járult december 5-én az urnákhoz,
vagyis 3 004 227 állampolgár adta le szavazatát. Az Országos Választási
Bizottság közlése szerint: a kettôs állampolgárságra 51,5% (1 521 143)
IGEN szavazat, 48,5% (1 428 736) NEM szavazat érkezett. A szavazatok
2,02%-a (60 555) érvénytelen lett. A kórházprivatizáció leállítására
65% (1 922 765 ) IGEN szavazat, 35 % (1 034 578) NEM szavazat érkezett.
A szavazatok 1,77%-a (53 100) érvénytelen volt.
A
kettôs állampolgárság érdekében tett szavazás eredménytelensége két
lényeges következményt hozott létre: 1. A határon túliak súlyos lelki
megrázkódtatását. 2. A nemzetellenes hazai baloldal és a határon túli
magyarellenes irányzat gyôzelmét.
Néhány idézettel érzékeljük a határon túliak lelki megrázkódtatását:
"Elvégeztetett.
Advent második vasárnapján, az Úr 2004. esztendejében Magyarország
megszűnt anyaországnak lenni. S szinte magyarnak is. A magyarországi
magyar nemzetiségű kisebbség a nemzetegyesítési népszavazáson vereséget
szenvedett és végleg kisebbségben maradt. Azon a vasárnapon az
istenadta olyan döntést hozott, hogy nem kíván velünk együvé tartozó
lenni, egységes nemzetté válni, marad magának, olyannak, amilyenné az
ezért felelôsök tették. A szocialista nemzetköziség (amivé válik
holnapra a világ) felkent papjai, a maguk is arcuk- és hitükvesztett
janicsárok, akik alig várják, hogy eltűnhessenek az erôszakosan
globalizáló világ nagy, sötét bendôjében." (Magyar Szó, Délvidék, Orbán
Ferenc.)
"Én
mától csak és kizárólag székely vagyok. Ezennel felbontottnak tekintem
az 1100 évvel ezelôtt megkötött vérszerzôdést. Még egy mostoha
anyaországra nincs szükségem!" (Internet levél).
"Ez
a nap a magyarság szégyennapja volt! A történelemben bizonyára második
Trianonként lesz emlegetve, s ez a Trianon sokkal fájdalmasabb lesz
minden igaz magyar számára, s fôleg a határon túli magyarok számára,
mint az 1920-as, mert akkor idegen hatalmak ítélkeztek felettünk; most
meg a saját véreink. Ilyen gyalázatos dolgot a saját nemzetével, csak
is a magyar művelhet!" (Internet)
"A mai napon a magyar nemzet kést döfött a saját hátába." (Internet)
"Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony (Kárpátalja) polgármesterét is.
Sajnos,
várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy
minket kirekesztenek a nemzettestbôl. S kétséges, hogyan is fogjuk majd
átlépni az ukránmagyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése
után."
Erdélybôl:
"Legyôztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra
bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzbôl,
hogy szomszédaikkal békében élô jó magyar emberek legyenek itthon
Erdélyben. Legyôzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16
évesen és most tanul kanállal enni, mert ahogy ô mondja, még soha nem
evett levest. Legyôzték azt a moldvai csángó falut, melyrôl a román
tanárnô azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ô ott
tanít egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az
emberek. Valóban az egyszerű nép között járva, azt látom, hogy a
kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket határon túli embereket
elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá
válnak, mert jaj a legyôzötteknek. És most megértük, hogy a
dicsôségesen uralkodó magyar kormány is legyôzött bennünket. (Böjte
Csaba szerzetes, aki árvaházat létesített)
"Székelyföldön
egyre több elkeseredett megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. A
gyergyószentmiklósi Szent Miklós napi körmeneten például hiányoztak a
magyar lobogók, a templomban fekete szalagot tűztek a címeres magyar
zászlóra, és elôször történt meg 1990 után ünnepi szentmisén, hogy nem
hangzott el a magyar Himnusz."
Részlet a Gondola elemzésébôl:
Sajnos
a határon túli magyarok megint rosszul jártak. Nékik nem kínál semmit
sem a jövô. Ami a legrosszabb: nem lepôdhetünk meg, ha ezek után
mérhetôen gyorsul majd az asszimiláció, sokkal többen fogják elhagyni
magyarságukat, és állnak be románnak, szerbnek, szlováknak, ukránnak,
mint eddig. Egy idézet, november 18-áról:
Feleljünk csak a fenti kérdésekre:
1. Mit nyerhetünk ezzel a szavazással? Semmit.
2. Mit veszíthetünk ezzel a szavazással? Mindent.
3. Ki hozta ránk ezt a mostani tébolyt? Na ki?
Mutassanak még egy népet a Földön, amelyik ennyi energiát fordít önmaga szétverésére."
Vannak
furcsa lehetôségek a magyarság megrontására. A legsérülékenyebb része a
nemzetnek, a lelke, egyúttal ez adja a legtöbb lehetôséget arra, ha
ellenségei bele akarják hajszolni a magyarokat egy eleve vesztes
cselekvésbe.
A
mi hazafiságunkban túlteng az érzelem, nagyobb baj az, hogy a veszélyre
figyelmeztetô hangok nem mérsékletet váltanak ki, hanem indulatot,
türelmetlenséget azok iránt, akik mérlegelni ajánlják a kockázatot. Az
1948/49-es forradalom és szabadságharc alaposabb tanulmányozása bôven
szolgálhatna tanulságul, de mégsem szolgálhat, mert március 15-e
nemzeti ünnep lett, és abban kizárólag a hazafiasságtöltet
érvényesülhet.
Széchenyi
igazát ugyan elismerjük, de Kossuth és Petôfi lett a nemzeti érzelmek
istene. Annyira, hogy még most is félve írom le ezt a véleményemet,
pedig könyvet lehetne megtölteni olyan esetek feldolgozásával,
amelyekben a hatalom urai mesterségesen gerjesztettek fel egyébként
mindig jogos magyar helytállási indulatokat, azzal a nagyon is reálisan
kiszámított szándékkal, hogy a mindig esélytelen küzdelembe belelendülô
magyar azt követôen leverhetôbb, kifoszthatóbb, engedelmeségre
kényszeríthetôbb legyen.
Ebbe
a gyűjteménybe beleillene a gerjesztett összeesküvések története ha
valaki megírná , ami a Habsburg-idôktôl kezdve elôtárná a bolsevista
korszak magas tökélyre vitt gerjesztéseit, amelyek pereiben
ártalmatlanná tették, kivégezték a nemzet legjobbjait, és lehetetlenné
tettek minden valódi összefogást.
1956
forradalma történetének is megvan a provokációs vetülete, amiben
például Amerika szerepét még nem tisztázta a magyar történetírás, és az
a körülmény, hogy a magyar nemzet egységesen felkelt és leveretett
(Amerika szerepének vizsgálata e téren is elmulasztott feladat),
további bôséges alkalmat adott arra, hogy kivégezzék a nemzet
színejavát, és tehetetlenné tegyék a nemzet lázadni kész rétegét. Újra
fellángoltak az összeseküvési perek 56 után, végülis ezekkel alapozták
meg a tartós közfélelmet a közösségben, és konzerválták a rendszert
elfogadó közönyt.
"Egy
olyan népben, melynek nem szabad igazán kimondani, amit gondol,
csakhamar szokássá válik, hogy ne is gondolkozzék" (Keresztury József).
Követhetô
ez a lelki folyamat a Trianon-tudatban. Horthy uralma idején a magyar
kormányok reálisan mérték fel a revízió esélyeit, külpolitikájukat az
etnikai alapon visszaszerezhetô területekre szabott követelésre
korlátozták, de ez otthon titok volt, mert a nemzet kollektív
ítéletében a "Mindent vissza!" hangulat ellenében megnyilatkozó
belpolitikába belebukott volna bármelyik akkori kormány.
45
után pedig Trianon és annak ma is rontó következményei nagyrészt
kiestek a magyar kollektív tudatból, és annak visszatérését
folyamatosan gátolja a nemzetellenes bolsevista szemlélet kényelmes
túlélése a mai globalizmus nemzetellenes közegében.
Az
emigráció általánosságban nem számol ezzel a gondolkozásból
kibelezettséggel, és elítélôen szól az otthoni nép közönyérôl, azt
hibáztatva, nem pedig a rákényszerített körülményeket. Innét számosan
megfogalmazzák, hogy kellene csak egy elszánt vezetô, és akkor a magyar
nép elsöpörné az ármányt. Ennél bonyolultabb a dolog.
"Az
emberiség legveszedelmesebbjei valószínűleg azok, akiket valamilyen
belsô miszticizmus irányít, akik a Gondviselés kezében érzik magukat és
rossz ítélôképességük van" olvassuk Szalay Gyula filozófiai
tanulmánykötetében (Piros vér hull ôszi sárba, Florida, 1989.) De nem
is az elhivatottsággal van baj, hanem a ítélôképességgel. Valaki
lépett, és mert ez a lépés a magyar lélek neuralgikus kérdésében
történt, magával rántotta azokat is, akik bár egyet értettek a
szándékkal, de más úton látták eljuthatni a megvalósuláshoz. Ebben a
nagyon égetô kérdésben fellángolt a nemzeti érzés, egyszerűnek tűnt a
feladat, népszavazással kötelezni a törvényhozás házát a kettôs
állampolgárság megvalósítására a határon túli magyarság részére. A
dolog roppant egyszerű, a nép akarata ledönti a kínai falat is.
Gyulay
Endre csanádi megyéspüspök rámutatott: "A népszavazás Trianonra adott
válasz lehetett volna, ehelyett terrorisztikus riogatás, méltatlan
pártcsatározások témája lett. Érvényesült az elmúlt negyven év
nyárspolgársága, világpolgársága. Szomorú, hogy mindemellett a polgárok
nem kívántak élni szavazati jogukkal."
Három tényezôre mutatott rá Gyulay püspök:
1. Trianon már nem fáj az országon belüli népnek, csak alig húsz százalékának.
2. A hatalom terrort alkalmazott.
3. A demokrácia eszközei alkalmatlanok a hatalommal szemben.
Mindhárom
tényezô elôre látható és mérlegelhetô lett volna egy elvégzett
hatástanulmányban. További tényezô lett volna, ha megfelelô
elôkészítést kap a választó, és ha nem érzelmi alapra helyezték volna a
kérdést.
Ami
az elôkészítést illeti, a hatalom propagandagépezetével szemben a rövid
távú verseny esélytelen. Az érzelmi alapot pedig elsöpörte a hatalom
riogatása az anyagi terhekkel, ami ugyancsak esélytelen védekezésre
kényszerítette a nemzeti törekvést felvállaló pártokat. Erôpróba lett a
népszavazás a hatalom pártjai és az ellenzék pártjai között aránytalan
esélyekkel.
Elemzôk
rámutattak arra, hogy a hatályos magyar jogszabályok lényegében
védtelenül hagyják az alulról jövô népszavazási kezdeményezéseket,
mivel a választások tisztaságát védô jogi fórumok, a választási
bizottságok és bíróságok sem tudták megvédeni a népszavazást az állami
szervek nyilvánvalóan manipulatív beavatkozásától.
A
választási eljárási szabályok visszássága az is, hogy egy 2003.
augusztusában elindult népszavazási kezdeményezés esetében miután
minden jogorvoslati fórumot megjárattak vele, csupán alig több mint egy
hónap jutott a kampányra a népszavazás 2004. október 28-i kiírását
követôen. Ilyen rövid idô alatt a társadalom optimális mértékben még
akkor sem ismerhette volna a kérdéssel kapcsolatos álláspontokat, ha a
kampány fair módon zajlott volna. Emlékeztetôül: a 2003. április 12-én
megtartott EU csatlakozási népszavazást 2002. december végén minden
jogorvoslati lehetôséget kizáró módon alkotmánymódosítással "írták ki",
tehát akkor a többségében egyszólamú kampányra csaknem öt hónap és az
egyik válasz (IGEN) melletti érvelésre több milliárd forint közpénz
állt rendelkezésre.
Nálunk
a kormányhatalom sajnálom, bármelyik eddigi kormányhatalom is kilóg a
sorból, ami a rábízott ország érdekeinek kellô érvényesítését illeti.
Erre céloz Tunyogi Csapó Gábor, egészen érthetôen: "El tudjuk-e
képzelni, mi történnék azzal a szlovák, román, szerb vagy horvát
kormánnyal, amely meg akarná tagadni a nemzet államhatárokon kívül élô
tagjaitól az állampolgárságot? Magam élénken el tudom képzelni, hogy
egy ilyen kormány tagjait a választópolgárok nyílt színen felkoncolnák."
Ebben
a képes beszédben kifejezôdik a magyarországi politika természetének az
ország környezetétôl eltérô volta, ami éppen környezete miatt feltűnôen
érthetetlen és helytelen, hiszen a környezet a magyar nemzetet
pusztítja oly régóta és olyan egyértelműen, hogy az iránt közönnyel
viseltetni olyan téboly, amire távolabb sincsen példa. Egyenesen
felbátorítja bármire mindazokat, akiknek érdekében áll a magyarok
kiszorítása.
Visszatérünk
tehát oda, hogy 15 év eddigi kormányai rovására írandó, hogy egy erre a
feladatra alkalmatlan és felkészületlen társadalmi szervezetre maradt
végülis beindítani a kudarctól vemhes folyamatot. Az is igaz, hogy
minden más szervezet felett a Magyarok Világszövetsége lehet,
legalábbis elvileg a szervezôje ilyen akciónak, ha sok száz egyéb
szervezettel együtt felkelti a társadalom érdeklôdését, de hol van már
akárcsak az a Világszövetség, amely a kettôs állampolgárság kérdését
fölvetette és magáévá tette tizenkét évvel ezelôtt, amely ennyi idô
alatt gyűjthetett volna elég erôt ehhez a feladathoz. A mai
Világszövetségnek már csak abban lehetett reménye, hogy egyetlen
nagyszerű cselekedet sikerével súlytalansága alá szilárd talapzatot kap
a hálás nemzettôl. Nagy nemzeti cselekedet lett volna.
A
kezdeményezôk bizonyára úgy is ítélték meg a helyzetet, hogy elég
kibontani a harci lobogót és megfújni a kürtöt. Valóban hôsies
küzdelemmel igyekeztek tettre késztetni az ország választó polgárait,
csatlakoztak hozzá a jobboldali politikai pártok és mozgalmak, akkor is
ha látták a küzdelem reménytelenségét, végülis kiderült, hogy a magyar
társadalom nincs olyan állapotban, hogy egybe ötvözze a 86 éve
szétszakított nemzetet.
Ez
a vállalkozás következményekkel járt. A határon túliak lelki
sebesülésérôl szóltunk, a másik súlyos következmény a nemzetellenes
bolsevista szemlélet és követôinek diadala. Errôl még sokat fogunk
hallani.
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 22:42 | Sorszám: 28
|
*
Szőlössy Tibor:
Kárpátaljai Miatyánk (Técső)
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk.
Nem
abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén
egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és
magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket?
Miért
csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet
éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el
Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugtatásunkért, gyónásként hadd
mondjuk:
Atyánk,
a sátán kerített hatalmába minket, elrabolta mindenünket, egyik
kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink
fölé - ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára
kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket - megsemmisülünk.
Szenteltessék
meg a Te neved, mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel
tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod
eljöttét.
Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a Földön is.
A
mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk,
hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé.
Mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat
anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.
Adj
biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek
kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes
lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg
vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Mi,
akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek
vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek,
nemzeteknek, évtizedeknek.
És
ne vígy minket a kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magunkkal, ne
engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú
bódulatába zárkózva kárörvendjünk.
Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.
Bízva
és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg
szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed
tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség
most és mindörökké.
Ámen.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 21:34 | Sorszám: 27
|
*
Tisztelt Honfitársaim!
Karácsony másnapján a GONDOLA fórumán egy új szemlét nyitottam KÁRPÁT-MEDENCEI PANORÁMA cimmel.
Számítok
támogató figyelmükre, írásaikra és javaslataikra. Segítsenek gyűjteni
és továbbadni nemzeti értékeinket és gondolatainkat!
Egyeztettem
a moderátorral e speciális topik fokozott védelméről. Kérem hogy a mai,
valós magyar "körkép" építésén,(ne a lerombolásán!) munkálkodjunk.
Ezt az ajánlót juttassuk el a magyar közösségek honlapjaira és fórumaira.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005749
Keressünk ERDŐVIDÉK honlapjához hasonló értékeket az interneten! http://www.erdovidek.home.ro/index.htm
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 19:42 | Sorszám: 26
|
*
A
mai kárpát-medencei magyar tájképbe Szabó G. Zoltán országgyűlési
képviselő, MSZP-prominens, Budapest VII. kerületi Polgármester Úr
humora is beletartozik.
Büszke lehet rá a magyarság!
INDEX FÓRUMA
Szabó G. Zoltán válasz | megnéz | könyvjelző 2004.12.27 18:32:41 (108)
Naná.
Az
eredmény csak az igennel szavazó, meg a határon túli fajmagyarok alhasi
vérbőségére van káros hatással, a mocskos liberálbolsevik
kozmopolitáknak viszont kifejezetten szexuális gerjedelmet okoz.
Ezért aztán ők bagzanak, mint a nyulak.
Az
eredmény: genetikailag elkorcsosult, nemzetidegen csecsemők árasztják
el egy év múlva a szittyák földjét és a maroknyi mélymagyar még tovább
porlik, mint a szikla.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 19:16 | Sorszám: 25
|
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6 http://www.argus.hu/index.html
"Temesvár volt a gyújtópónt, ezt nem lehet elvitatni"
Neumann Ernő temesvári rabbi visszaemlékezése
Örömmel
látom itt nálam önöket, hogy közösen felelevenítsük a temesvári
forradalom eseményeit. Bár az ilyesmi egyre nehezebb, ahogy telnek az
esztendők. Tudniillik az úgynevezett decemberi, 1989-es forradalom
történései - melynek lassan-lassan tizedik évfordulóját fogjuk megülni
- mindenképpen óriási fordulópontot jelentettek az ország népe életében.
Mi
történt akkor, és miért mondjuk azt, hogy fordulópontot jelentettek
ezek az események? Nevezetesen azért, mert hasonlóan a Szovjetunió
megszállta országokhoz, Romániában is a kommunizmus hatalmasodott el,
mindazzal a rosszal, igazságtalansággal, embertelenséggel, mely
jellemezte ezeket a rezsimeket és a kommunista eszmét, mint olyat. A
nép egyre inkább elégedetlenné vált. A mindennapi életben egyre több
lemondást követeltek a hatóságok. Mind jobban nőtt az elkeseredettség.
Rövid az emberi élet, de azt is sötétségben tölteni, még akkor is,
amikor beáll az est, hidegben, mikor ránk köszönt a tél, ezt nem lehet
sokáig elviselni. Nem nagyon segített az, amit Ceausescu tanácsolt: ha
fázunk otthonunkban, akkor öltözzünk melegebben. Tehát megvoltak azok
az okok, melyek megérlelték azt, hogy ez az elégedetlenség, mint egy
vulkán, kitörjön, és megpróbálkozzék a nép azzal, hogy új életet
honosítson meg.
Természetesen
forradalom lezárása után különböző verziók keletkeztek, különbözőképpen
magyarázták a történteket. Én magam úgy ismertetem azokat, ahogy akkor
megéltem és láttam. Nem hagyom magam befolyásoltatni mindattól, ami
később magyarázatként elterjedt ezzel kapcsolatosan. Nem tudom
függetleníteni a forradalom kezdetét az itteni református egyház
lelkészének személyétől.
Miért? Ez egy külön történet.
Tőkés
László egyrészt nem volt kedveltje a református egyházkerület
püspökének, a Váradon székelő Papp Lászlónak, és ugyancsak nem volt
kedveltje a kommunista rezsimnek, mert nem szűnt meg bírálni
politikáját. És több módon, főként a papság és a hívek körében
kifejezést adott elégedetlenségének. Különösképpen az úgynevezett
falurombolással kapcsolatban.
A
református püspök el akarta mozdítani helyéről. Bár, mint lelkész, egy
felvilágosult korszakot honosított meg az itteni hívek életében. A
püspök úr eljárását egyeztetve a hatóságokkal még a lakásukból is ki
akarta tetetni a Tőkés családot. Tőkés azonban egy erős akaratú ember,
és minden rizikót vállalva ellenállt mind az egyházi, mind a világi
hatóságoknak.
Magatartásával
azt példázva, hogy lehet ellenállni. Különböző bírósági tárgyalásokat
folytattak ellene, amelyeken vagy megjelent, vagy nem jelent meg, tény
az, hogy egyre inkább köztudottá vált, főképpen a református hívek
között, hogy íme van valaki, aki nem szolgálja ki és nem veti magát alá
a felső fórumok igazságtalan döntéseinek. A dolgok ebben a mederben
folytak, míg végül a hatóságok elhatározták, hogy nincs más megoldás,
mint az, hogy őt eltávolítsák helyéről. Erről értesültek a hívek is. Jó
néhány nappal már az úgynevezett forradalom előtt a ház körül, ahol a
templom is van, össze-összegyűltek az emberek.
Kvázi egy védőfalat formáltak körülötte a várható támadások ellen.
Végül
eljött az a bizonyos december 16-dika, szombat, amikor a hatóságok
érvényt akartak szerezni döntésüknek. Ezt megtudták a közelben lévő
baptista felekezet hívei is és a két egyház hívei egyre nagyobb számban
gyülekeztek a parókia körül. Amikor azt mondom, hogy egyre nagyobb
számban, ne gondoljunk itt csillagászati számokra.
Szerintem
kétszázan lehettek azok, akik azon a bizonyos szombat estén megjelentek
a környéken. És Tőkés megtalálta a módját annak, hogy biztassa őket, ne
essenek kétségbe, végül minden jóra fog fordulni. Azonban nem egészen
így történt, mert Tőkés Lászlót másnap kivonszolták lakásából,
föltették egy kocsira és ismeretlen helyre hurcolták.
Senki
sem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Nem kevésen gondoltuk azt, hogy
bizonyára - nem ez lett volna az egyetlen Románia történetében -
végeznek vele. De a döntés nem ez volt, hanem elkerült egy kis
községbe, Menyőbe, egy nagyon kis létszámú református gyülekezet élére.
A védelmére felsorakozók ekkor elégedetlenségüknek adva kifejezést, a
központban és a Józsefvárosban tüntettek, betörték az ablakokat és nagy
volt a felháborodás. Felfordult város képét mutatta akkor Temesvár,
illetve annak egy bizonyos része.
Erről
én már vasárnap reggel hallottam. S utána, vasárnap délben láttam azt a
tömeget, szintén kis létszámról van szó, mely a diákotthonok körzetén
keresztül vonult, arra számítva, hogy a diákok csatlakoznak hozzájuk.
De azok éppen vakáción voltak. Akkor a megyei néptanács elé vonultak.
Milyen jelszóval, milyen követelésekkel?
Egyrészt
felháborodásukat fejezték ki Tőkés elhurcolása miatt, másrészt azt
követelték, hogy kenyeret, megélhetési lehetőséget biztosítsanak
számukra, hogy legyen meleg és világosság az otthonokban. Tehát az
elemi szükségleteket ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek.
Ezek
voltak a kezdeti követelések. A hatóságok nagyon brutálisan reagáltak,
természetesen felső utasításra. Már vasárnap estefelé lehetett hallani
lövéseket és hamarosan megláttuk az első áldozatokat. Válogatás nélkül
rálőttek az emberekre. Kik? A végén talán kiderült, bár még mindig
nagyon sok titok veszi körül ezt a megmozdulást. A hadsereg tagjai
voltak azok, akik a tüntetőkre lőttek, ám mint mikor elindul egy
hógolyó, és nem tudod, mi lesz belőle, a vérengzés egyre nagyobb
ellenállást váltott ki. Mind többen csatlakoztak az egyre aktívabb
tüntetőkhöz, és ahogy teltek az órák, a követelések már nem csak a
megélhetésről szóltak, hanem a kommunista rendszer eltörléséről és a
demokrácia megteremtéséről is.
Mindezen
idő alatt az országban néma csend uralkodott. Napok teltek el, a
temesvári elégedetlenséghez egyre többen csatlakoztak, főképp a Fő
téren, a katedrális és a színház körül állandóan forrongott a tömeg, az
idő is kedvezett, mert nem volt sem hideg, sem eső, és akadtak olyanok,
akik gondoskodtak arról, hogy meleg teához és valamilyen élelemhez
jussanak a tüntetők. És az emberek ott álltak éjjel és nappal, a tér
egyetlen pillanatra sem ürült ki.
Bukarest
erre úgy reagált, miután egyre több volt az áldozat, hogy ezeket
nyomtalanul kell eltüntetni. És akkor a negyven valahány áldozat
holttestét a fővárosba szállították és elhamvasztották a
krematóriumban. Így aztán mondhatták, hogy nincs, eltűntek, semmi nyom
nem maradt utánuk.
Ceausescu
ebben az időben Iránban tartózkodott. Az döntéseket tulajdonképpen
felesége, Elena hozta. Amikor a diktátor hazatért Iránból, akkor
megfenyegette Temesvár városát, ha nem lesz vége a megmozdulásoknak,
akkor Temesvár eltűnik Románia térképéről. Próbálkozott azzal is, hogy
miután még mindig csak Temesvárra korlátozódtak a lázadás jelei, egy
következő szónoklatában különböző ígéreteket tett: fizetésemelésről,
hozzájárulásról az ünnepekhez, abban bízva, hogy mint addig, el tudja
kábítani a népet. Hát kiderült, hogy ebben az esetben súlyosan
tévedett, és a megnyugtató beszéd nem hozott sikert számára. Sőt,
elterjedt a híre annak, mi történt Temesváron, és a városban pedig az
lett a jelszó azokban a napokban, hogy ma Temesváron, holnap az egész
országban...
És
ez a jelszó mind jobban megfogant, az ország többi városában is hasonló
jelek mutatkoztak. Ekkor Ceausescu egy másnapi találkozót akart
megszervezni az elégedetlenek vezetőivel, de tudomására jutott, hogy ez
kudarcra van ítélve. Nincs más megoldás, mint szökni az országból. Erre
a felismerésre azonban későn jött rá, mert megakadályozták szökési
kísérletét, elfogták, és mint tudjuk, kivégezték. Ha ez a radikális
lépés nem történik meg, ki tudja, milyen fordulatot vesznek az
események. Hiszen a forradalom 16-án estefelé indult el Temesváron, és
napokon keresztül csak itt zajlott. Tehát megvolt az esély arra, hogy
leverik a felkelőket.
Ebben
a helyzetben hihetetlen hősies magatartást tanúsított a város
polgársága, mert élete kockáztatásával kiállt a forradalom mellett,
arról is értesülve, milyen fenyegető lépéseket helyezett kilátásba a
diktátor.
A kérdés az, mik voltak azok az indítékok, amelyek az
1989-es decemberi forradalom elindulásához vezettek, és mely forradalom
- ezt általában ma nem igen hangsúlyozzák ki, szeretnék, ha ez nem így
lenne, szeretnék, ha feledésbe merülne - tulajdonképpen Temesvárról
indult el. Tudjuk, hogy a környező országokban ebben az időben a
rendszerváltás eseményei különböző szinten folytak.
Később,
hetek, hónapok múlva valószínűleg itt is kitört volna valahol a
forradalom, de a történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy Temesvár
volt a gyújtópont, és ezt nem lehet elvitatni tőle.
Utána
természetesen nagyon sok illúziónk volt minden vonatkozásban. Ezek
többsége az is maradt, úgy látszik, az átalakulás egyik társadalmi
rendből a másikba túl sok áldozatot, túl sok lemondást követel, és
miután mindenkinek csak egy élete van, ez a mostani generáció sínyli
meg legjobban a történteket.
Ha
belegondolok abba, hogy volt egy II. világháború, előtte egy
prefasiszta éra a két világháború között, hogy volt egy legionista
Antoniescu-diktatúra Romániában, s utána következett az a sötét
korszak, melyet a kommunista rendszer jelentett ebben az országban,
akkor mérleget készítve elmondhatom, nem túl sok örömöt jelentett az a
több, mint 58 év, amit Temesváron töltöttem.
Láttam
sok reményt és a remények szertefoszlását. De mi, a zsidó nép gyermekei
- akiket főként többek között az jellemez, hogy a mindenkori üldözés és
megpróbáltatás célpontjai és szenvedői vagyunk, nem tudom, miért, talán
azért, mert mi adtunk először az emberiségnek erkölcsi normákat,
eszményeket, prófétai víziókat, melyek mind a mai napig csak
elképzelések és ábrándok, és egyáltalán nem valósultak meg - ennek
ellenére soha nem adtuk föl a reményt, és bíztunk abban, hogy eljön az
az idő, amikor az emberek ráébrednek igaz rendeltetésükre.
E tekintetben Temesvár már ennek a példája.
Éspedig
azért, mert sehol másutt az országban nem olyan erős az ökumenikus
mozgalom, a nemzetiségek közti közeledés, mint nálunk. Ebben a
mozgalomban, addig, amíg itt volt, szervesen részt vett a református
egyház lelkésze, a mai püspök, Tőkés László is.
Ez
az ökumenikus együttműködés különböző formában történik. Közös
istentiszteleteket tartunk, több felekezet képviselői ugyanabban az
imaházban, ugyanabban a templomban, egybegyűlve a hívekkel, kórusokkal
és mindenki a maga nyelvén és persze román nyelven ugyanannak a
gondolatnak, elkötelezettségnek ad hangot.
Ebben az országban ma
nehéz időket élünk. Azt reméljük, hogy a jövő - hiszen vannak bizonyos
lépések ebbe az irányba, pl. soha Romániában a magyar nemzetiség nem
volt a kormánynak részese, nem élvezte azokat a lehetőségeket és
jogokat, amelyeket ma élvez - biztató lesz.
Természetesen
mindig lehet jobbat várni, de ez a kezdet jónak mondható. Legalább is a
múlthoz viszonyítva, hiszen minden relatív. Visszatérve a forradalom
10. évfordulójára, azt kell mondanunk, hogy nem volt hiábavaló az
áldozat. Én nem mondom, hogy a fellegek mind eltűntek és egy teljesen
kitisztult ég áll fölöttünk, és zavartalan, kielégítő, boldog életet
élhetnek országunk polgárai, de erősen bízunk abban, hogy a nehéz
korszak véget ért és új életet köszönthetünk az ezredforduló után.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 18:58 | Sorszám: 24
|
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója 1989-ről (2)
Látnivaló
volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a
hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre
nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük
a forradalmi hangulatot.
Megrendítő
volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a
lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket.
Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az
egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian
és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak
garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba
visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy
természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem
hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor
elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás
ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a
provokátor.
Valószínű,
ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a
kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és
hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére
hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni.
Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg
élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy
menjek ki, álljak az élükre és induljunk el.
Most
már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista
áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére
és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az
volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a
magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a
forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel
szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar
betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem
cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy
füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron
megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló
sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi
is románok vagyunk".
Ekkor
hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi
bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt,
hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s
miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások
kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan
provokáltak engem, hogy álljak a nép élére.
Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés.
Egy
bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és
gyökerezett meg a tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba,
lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már
irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis
az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva,
ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A
felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi
csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a
szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék
nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk.
Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget.
Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik
tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor
már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor
mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és
bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik,
amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be
vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a
kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az
önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár
erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon
bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen,
valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra
irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre
kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón
kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező
tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt
ellenséggel találtuk szemben magunkat.
Most
könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor
pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett
visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek
kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a
néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni
egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott
az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen
okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet,
mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már
verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy
provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús
autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton
mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság
állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint,
ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem,
küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó
hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett
indulatokat.
Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az
ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a
házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is
mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy
amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok
kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek
az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két
idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és
keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még
az ágyak alá is.
Feltűnő
volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni.
A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről,
hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket.
Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás
tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk személyes
motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes
jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak
el a tömegen.
Este,
amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a
helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre
prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és
Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre
inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre
jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé
vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok
hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába
fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon
kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az
események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan
ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó
autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események
árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy
felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely
reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már
talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem
azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők
elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a
tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy
testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a
felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre
készültem, nem is vagyok az a fajta ember.
Nem
tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű,
ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak,
nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi
megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a
legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek.
Ezek után
rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről.
Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át
az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára,
mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca
ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány
fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az
utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze
nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán
rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a
tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek
során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg
seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én
csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a
nagyvilágból.
Egyfelől
megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig
pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar
előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad
az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes
hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni,
bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a
tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett
úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy
bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések
nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések
dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen
célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet,
vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint.
Nem
is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak
azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek,
mi nem arra vállalkoztunk, ami lett, hogy ehhez viszont
gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az
Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli
istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas
dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők
riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az
eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia
ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk
kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az
emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és
végső fokon a templomba menekülünk.
Egy
kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el
tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső
kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az
ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget
jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli,
lélektani védettségre tehetünk szert.
Ez
nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az
emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi
ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de
mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán
kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy
hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be
kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját
vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem
szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden
vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól
sikerült elrejteni.
Ekkor
már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók.
Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel
az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy
az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig
bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még
rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy
felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által
készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a
nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink.
Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember
vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit
ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal
támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került
szabadlábra '89-et követően.
Így
vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a
lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság
államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de
tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje,
Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar,
lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása
kezdődött a temesvári ellenállásnak.
Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban.
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 18:18 | Sorszám: 23
|
*
Hazajárók
A székely Atyha – Két napig falu
[ 2004-12-24 - 00:11:51 ]
Mit
jelent nekünk a karácsony? Hogy hazajönnek a gyerekek és az unokák –
mondja egy idős nő a templomból jövet az erdélyi Atyhán. A Sóvidék
legmagasabban fekvő településén járunk, ez az egyetlen színkatolikus
falu a vidéken. Székelyudvarhely innen harminchat, Marosvásárhely
hetven kilométer.
Réda
sziklás oldalába vájt kacskaringós út Korond mellől indul a Firtos és a
Fiasmál közti nyeregnek. Ahogy kapaszkodunk fel a hegyre, jelentősen
megváltozik a klíma: az első háznál már hóban kaparnak a kerekek, és
lényegesen hidegebb van. A gyönyörű fekvésű, nagy múltú falu a
nyolcvanas évek végén a világ figyelmének középpontjába került, mert
csaknem áldozatául esett Ceausescu faluromboló politikájának.
Hanyatlása azonban évtizedekkel előbb megkezdődött: mivel munkahely
alig akadt a faluban, lakói tömegesen kezdtek elvándorolni a
hatvanas–hetvenes években az ország nagy ipari központjaiba. Az
elköltözés olyan mértékű volt, hogy például Temesváron külön utcát
alapítottak az innen elszármazottak, és hivatalosan is Atyha utcának
hívták a város ezen részét. A település erős kötődéssel bocsátotta
útjukra az embereket: a hajdani szomszédok a távolban is egymás mellé
építkeztek, tartották a komaságot-sógorságot, és ha valaki mondjuk
román vagy szerb lányt vett el feleségül, azt csakhamar úgy
„elmagyarosították”, hogy nyugodtan haza lehetett vinni Atyhába, az
otthoniak nem vették észre, hogy idegen.
Az
1992-es népszámlálás már csak háromszáznegyvenkét embert talált a
faluban (a hatvanas években még ezerhétszázan laktak itt), közülük
kettő vallotta magát románnak.
Igen
érdekes a település eredetmondája is: a legenda szerint Korond
környékének egyetlen ura, aki a Firtos várában lakott, fiaival
körülsétálta hatalmas birtokát, hogy azon megosztozzanak. Először a
legidősebb választhatott, s ő szerényen szólt: „Koromhoz képest kérek
birtokot!” Ő alapította meg Korondot, amely ma a Sóvidék egyik
legnagyobb és kétségkívül leggazdagabb települése. A második fiú sem
követelődzött: „Adj, ha akarsz” – mondta édesapjának, s övé lett Atyha.
A harmadik gyermeknek az apa választott: „E tiéd legyen” – s a határra
mutatott, ahol Etéd keletkezett. „Én is szólok ma” – súgta a
türelmetlen negyedik, s felépíthette Szolokma falut. Ötödik fiához így
szólt az apa: „E kis mód talán megfelel neked” – ott lett Küsmöd. A
legkisebb gyermeknek a vár alja jutott, amelyet ő Firtosváraljának
nevezett el. „Ott én lakom, ahol a mart honos” – mutatott a helyre az
apa, s megalapította Énlakát a szomszédos Firtosmartonossal együtt.
A
faluban sok a romos ház, láthatóan régen elköltöztek vagy meghaltak a
volt tulajdonosok. A még lakott házak többségén parabolaantenna néz az
égre a tornác fölött; érdekes látvány a faragott székely kapuk fölött.
Már alig van fiatal a faluban, mégis működik az óvoda. Az
ellentmondásra egy kacsintás után adják meg az emberek a választ: hogy
ne zárjon be az intézmény, a távolra származottak a tanévkezdés idején
egy-két hétre hazaküldik a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy meglegyen a
csoport indításához szükséges létszám.
Egy
kutató 2000 augusztusától folyamatosan vizsgálja az egykor kilenc falu
központjaként virágzó települést. Biró Zoltán tanulmányában így
fogalmaz: a folyamatos elvándorlás ellenére a lokális identitás –
atyhainak lenni, a faluhoz tartozni – a temesvári diaszpórába és a
különböző városokba való költözés után nem semmisült meg. A lokális
identitás fenntartása ösztönszerű kényszer egy szétszóródott közösség
számára. Atyha esetében az „identitásmegtartás” évente többszöri,
hosszabb-rövidebb visszaköltözésben nyilvánult-nyilvánul meg. Az
általános turisztikai célokkal, cselekedetekkel ellentétben Atyha esete
speciális. Vannak hasonlóságok a szokásos turisztikai jelenségekkel: a
turisták – jelen esetben a hazajárók közössége – kiszakadnak
életkörnyezetükből, mindennapi életterüket felcserélik, bizonyos idő
elteltével élményekkel, emlékekkel megrakodva visszatérnek kiindulási
helyükre. A visszajárók elsődleges célja nem a kirándulás, a
kikapcsolódás, ahogy azt más esetekben tapasztalhatjuk, hanem egy
erőszakkal szétszakított közösséghez való visszatérés. További fontos
eltérés, hogy a hazalátogatók jól ismerik az otthoniakat, gyakran
rokoni szálak fűzik egymáshoz a jelen pillanatban fizikailag elhatárolt
embereket. Jogosan merül fel a kérdés: ezek az emberek hazamennek, vagy
látogatóba érkeznek az atyhaiakhoz?
A
helyi közbirtokosság vezetője, Nagy Dénes invitál szívélyesen az
otthonába, ahol kötelező módon meg kell kóstolni a messze földön híres
atyhai szilvapálinkát. A második pohár után óhatatlanul szomorú
dolgokról kezdünk beszélni, mert az idén is tizenhárom atyhait kísértek
ki a falu fölötti temetőbe, miközben egy gyermek sem született.
Megjelentek a magyarországi házvásárlók is: egy család pár százezer
forintért jó állapotban levő kúriát vásárolt magának a nyaraláshoz.
Munkahely nincs a faluban, nemrég a legutolsó kenyéradó, a fűrésztelep
is megszűnt. Az idén különösen nagy a bánat, mert második éve rossz a
szilvatermés, és a medvék, vaddisznók tönkretették a zabot is. Nincs
ára a tejnek és a húsnak sem, egyre nehezebb a megélhetés. Nagy Dénes
úgy fogalmaz: ha a tehéntartással is leállnak, akkor mindenki kezébe
veheti a vándorbotot.
–
Évente kétszer igazi falu a falu – mondja –: nyáron Mária Magdolna
napjára hazajön mindenki a búcsúra, karácsonykor pedig megjönnek a
gyerekek és az unokák Temesvárról, Magyarból vagy Ausztriából.
Ezért
a két napért éri meg élni. A jobb sorsra érdemes település az
emlékeiből él. Meghalt Kerestély Gyula bácsi is, a népi költő, akinek
verseit az anyaországban is kiadták. Nem él Vinceffy Ilonka néni sem,
akinek varrottasai Budapestet is megjárták. Festőművész fia, ifj.
Vinceffy László messzire költözött. Évek óta nem jár autóbusz ide, az
emberek gyalog vagy személyautóval jutnak le Korondra, ha ügyes-bajos
dolgaikat kell intézniük a községházán. A kis boltban csak a
legszükségesebbet veszik meg az emberek, mert pénzből van a
legkevesebb: a hús, a zsír, a liszt és a zöldség kikerül a háztájiból.
Itt még többnyire az otthoni kemencében sül a kenyér, de mivel négy–öt
órai kemény munka a dagasztástól a kemence hevítésén át a sütésig, az
öregek egyre inkább kénytelenek a boltból megvenni a mindennapit.
Karácsony
előtt azért egy kicsit minden másképp van. December elején elkezdődik a
disznóvágások ideje, hajnalonta hallani a faluban az állatok visítását.
Az egész évben hizlalt malac levágása nagy esemény, hiszen gyakorta
tizenöt–húsz férfi is összejön a vágás-perzselés körüli teendők
végzésére. Ennyi emberre természetesen nem volna szükség, de a társaság
a lényeg – fogy a szilvapálinka, nagyokat mondanak egymásnak, és
nyugtatják a lesipecsenyére váró asszonynépet. Ilyenkor régi
történeteket mesélnek hajdani disznóvágásokról: egyszer például annyira
bepálinkáztak a fogók, hogy nem vették észre, még él a disznó, amikor
elkezdték perzselni. A tűztől váratlanul magához tért állat aztán
berohant a nyitott ajtajú csűrbe, és felgyújtotta a szénát.
Az ünnep
közeledtével a kemencék veszik át a főszerepet. Diós és mákos kalács
készül, a türelmesebbek a „hajtogatós és csapkodós” süteményt, a hájas
rétest is elkészítik. Szenteste általában töltött káposzta kerül az
asztalra, és nem hiányozhat a disznóvágáskor készült gömböc sem, benne
az állat belsőségeivel. A családi vacsora után mindenkinek illik
elmenni az éjféli misére.
Sötétedés
előtt lefelé indulunk Atyháról, nem akarunk kockáztatni a havas
szerpentinen. A parajdi kocsma kistermében többnyire nyugdíjasok
kortyolgatják az olcsó likőrt, amely alig erősebb a bornál.
– Mi már
nem bírjuk a szilvapálinkát – mondják, és óhatatlanul az anyaországi
népszavazásra terelődik a szó. Többen elkeseredésüknek adnak hangot, de
akad olyan is, aki magyarázattal szolgál az eredményre:
– A faluban
is előfordult, hogy az örökösök összevesztek az ősi jusson – mondja. –
A nagyobb testvér kitudta a vagyonból a kisebbet, és még ő haragudott
meg az öccsére. Biztosan azért, mert mérgesen nem kellett odafigyelnie
a lelkiismeretére. Kibírjuk ezt is – legyint az idős székely –, csak az
a fontos, hogy havazzon, mert hó nélkül nem ünnep az ünnep.
Lukács Csaba, Magyar Nemzet Online
közli: http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8002
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 17:23 | Sorszám: 22
|
*
ERDÉLY MA 2004. December 27. Hétfő http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=7963
Kié a zászló és a himnusz?
HARGITA NÉPE [ 2004-12-21 - 11:01:21 ]
Őszintén gratulálok Sarány István Méltóság, vagy bohóckodás című írásához (Hargita Népe, 2004. december 14.).
Bátor,
lényeget mondó írásnak ítélem, amely végre ki merte mondani, ami a
gyergyószentmiklósi zászlólevételről és a nemzet imája helyett
tüntetően szorosra zárt ajkakról olvasva, azóta nagyon sok magyar
emberben, így bennem is, többször megfogalmazódott.
Amikor először olvastam a tudósítást, arra gondoltam: ez nem lehet igaz!
Az én legkedvesebb városomban, ott, ahol Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát és Salamon Ernőt bibliámul választottam?
Azután
akaratlanul is felkiáltott bennem a kérdés: Nem szárad-e le tőből annak
karja, ki térd- és főhajtás helyett egy nemzet – akármelyik nemzet –
szent szimbólumaihoz koszos kézzel, indulattal mer matatni?
Nem ragad-e szájpadlásához a nyelve annak, kinek ajkán elhallgat a nemzet imája?
Mi
fészkelhet az ilyen szívben az indulaton, a haragon és féktelen
gyűlöleten kívül? Azt mondja otthon az Úristennek ezután, hogy Mein
Gott, gyermekének mon enfant?
Reményik szavaival élve, a
„pillangó", a „gyöngy", a „szív" már nem lesz számára az, ami volt?
Gyermekeinek a Toldit olvassa, és azt válaszolják neki: oké… (?)
Következésképpen:
darab papírrá devalválódott volna az én magyar mivoltom? Kettős
állampolgárság, útlevél szükséges ahhoz, hogy én boldog magyar ember
lehessek Erdélyben, Torontóban, Fokvárosban, Csíkszeredában,
Gyergyószentmiklóson vagy Porto Ricóban?
Mire
jó ez a felvonulásos, bohóckodó, zászlófosztó, fekete karszalagos
hisztéria? Valamelyik „nagymenő" pendliző fogja számomra felállítani
becsületes magyar mivoltom kritériumait? Hic Rodos, hic salta! Hogy
megint jót röhögjön rajtunk a világ.
Hisz akinek éppen arra támad
kedve, két év múlva akár hottentottává is válhat. Néhány dolcsiért
fényesre pucolhatja az angol, francia és német cipőket a londoni,
párizsi vagy berlini aluljárókban.
Mr. Kovács vagy Joe Molnár
magyar halottcédulával hajtókáján. Tapoghat napestig a Moszkva téren,
hogy „én, kérem mindent elvállalok!" Trógerolhat a Duna-parti vagy akár
a marseille-i kikötőkben. Vagy csóré görlök csicsergése mellett
vadonatúj jachtján sétahajókázhat a Földközi-tengeren.
Demokrácia
van, nyakig ülünk jogainkban. Senki nem gátol meg senkit abban sem,
hogy hidak alatt vagy palotában éljen, s mindjárt tizenöt éve abban
sem, hogy mindenki olyan állampolgár legyen, amilyen éppen akar. Aki
akart – nagyon sok jó orvos és képzőművész Csíkszeredából –
Magyarországtól a norvég fjordokig, kettős állampolgárként
vigasztalódik, örvend, sír vagy haza vágyik. Jaj, nagyon szomorú ez a
gyászmenet…
A
gyergyószentmiklósi is… Nekem azt mondja: mint búzafejeket a kasza, úgy
pusztította le az erdélyi magyar értelmiségi termést a történelem
vihara. Lehet, szabad, meg tudod akadályozni?
Nem!
Választási
csalétket, akarnoknak pogácsát viszont szabad sütni legszentebb
eszményeinkből. Jön egy-két nagyokos valahonnan az osztrák határtól, és
kitanít, hogy a kis lépések taktikája az autonómiáig eremdéeszes
csalás. Tessék elővenni a kaszákat! Vagyis erővel politizálni. Arra is
megtanítanak minket, hogy milyen is kell legyen egy igazi magyar?
Aztán
hazadöcögnek csodaautóikon. Mi pedig ahelyett, hogy jól fenéken
billentenénk őket, s megkérnénk, hogy saját édesanyukájukat oktassák
hazaszeretetre, bevesszük a maszlagot és... Gyergyószentmiklóson
leszedjük a magyar zászlót a plébánia épületéről…
Ha
valaki végigpróbálta az anyaországi székelymegváltó félistenek hadát,
akkor én aztán igen. Jöttek, heteken át egész kamránkat – az otthonit
és a művésztelepit egyaránt – eléjük pakoltuk. S mikor mi mentünk
hozzájuk? Az esetek többségében fél bögre kávénál már rizgett a láb,
hogy „igyekezni kell, mert nyáridőben zsúfolt a kemping…"
Ilyenkor
letáboroztunk Reichéknél. Itt nem rizgett a láb, s mindig tárt kar
fogadott. Irénke egész kamráját az asztalra rakta. Augusztus huszadikán
Gyuri kitűzte a magyar zászlót. Mondom neki, te zsidó vagy, neked nem
kötelező. Azt válaszolta sértődötten: „én magyar zsidó vagyok, ükapám
is magyarul beszélt, gyermekem magyartanár…"
S
bár ezerszer porig alázták, mégsem vette le házának oromfaláról a
magyar zászlót. Meghajtott fejjel ajkához vitte annak csücskét. A
nyáron, augusztus 19-én Budapesten engem is tisztelt nemzetem imája. A
palotán magyar zászló lengett. Életemben soha nem voltam olyan boldog,
mint akkor, s ma is könnyes a szemem, hogy megérhettem azt a
pillanatot. (Megfigyeltem: nem tudom miért, mindig elhomályosodik a
szemem – de közeli barátaim, asszonyom szeme is –, ha nemzeti imánk
dallamát hallom...)
Aktívan
nem politizálok – jól ismerve a farkasremete vessző és a vesszőnyaláb
példabeszédét –, az erdélyi magyarság többségével együtt az RMDSZ
esernyője alatt szorongok, lélekben a magyar szocialistákkal érzek
együtt, de azt nem tudnám, nem merném mondani, hogy Gyurcsány Ferenc
vagy Orbán Viktor, Markó Béla vagy Tőkés László szereti-e jobban a
hazáját?
Valószínű
mindannyian. A történelem fog válaszolni: melyiküknek sikerül több
erdélyit – kettős állampolgársággal vagy „kimondottan magyaros,
sujtásosan hagyományos" népszavazással – szülőföldjéhez kötni. Többet
tenni azért, hogy történelmi pillanatok alatt ki ne ürüljön a
Székelyföld.
Tudom,
hogy magyar honban, sőt egész Európában tárt karokkal fogadják a
munkaadók a talpraesett, szorgalmas, főleg olcsó székelyt. És még csak
iskoláztatásukra sem kell költeni. Fizetünk mi friss vérünkkel, forró
fejünkkel, többet akarásunkkal éppen eleget…
De
mi köze mindehhez a magyar zászlónak és nemzetünk imájának? Legalább
ennyit meg kellene hagynunk magunknak érintetlenül, makulátlanul,
egymásnak feszülő, önpusztító nagy magyar Mohácsunk korszakában…
Mert
a zászlónak – legyen az magyar, román vagy angol – a templomok,
plébániák ormain, oltárainkon, a magasban – ahol a képzelet szárnyal –,
nemzeti imáinknak pedig ajkunkon, ahol legdrágább kincsünk az anyanyelv
honol, ott a helye!
Zöld Lajos (Hargita Népe)
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 17:10 | Sorszám: 21
|
*
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 24. http://www.hhrf.org/szabadsag/
ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8020
Karácsony van! Örvendezzünk!
Lehet,
hogy a mai embernek a nagy hajszában, az önmagából kifordult világban
megfakult karácsony lényege... Ha valaha is szükségünk volt egy kis
békére a lelkünk mélyén, akkor napjainkban erre igazán rászorulunk.
Minden
ünnep megújító erővel bír, ha képesek vagyunk meghallani üzenetét.
Karácsony a családokat, nemzeteket összekapcsoló ünnep. Mert ez az
emberiség nagy CSALÁDI ünnepe. De, ha csak abban merül ki a szeretet
ünnepére való előkészületünk, hogy sütünk, főzünk, ajándékokat
vásárolunk, fenyőfát díszítünk, akkor csak a fáradtsággal maradunk, és
képtelenek vagyunk az ünnep bensőséges örömét megélni.
A
felnőtt keresztény — ha nyitott szívvel közeledik a Kisdedhez — a szíve
mélyén megérzi, hogy a jászol mögött ott magasodik láthatatlanul a
kereszt, amelyet ez a gyermek 33 éves korában a vállaira vett... Mivel
Ő a legdrágább "ajándék" számunkra, bennünk is fellobban az ajándékozó
szeretet vágya, hogy a másik ember részesüljön lelki és anyagi
javainkból. A hitetlen mindezt megmosolyogja, mert nem tud vagy nem is
akar alázatos hittel a jászol elé borulni. Ezek a szegények
legszegényebbjei, akik dermedt lélekkel állnak karácsony melegében.
"Utolsó napodra annyid marad, amennyit másoknak adtál" — mondja
Benjámin László.
Nincs
az a fájdalom a világon, amely ne kezdene enyhülni, ha irgalmas szívvel
hajolunk le egy szenvedő embertárshoz! Azon az éjszakán Mária és József
nem kapott sehol szállást, csak egy istállóban. Jézus már itt
azonosítja magát minden nyomorgóval, mintegy felvállalja, és
megszenteli a szegénységet. Azt viszont megköveteli tőlünk, hogy ne
zárkózzunk el szívtelenül azoktól, akik a mi segítségünkre szorulnak,
és azt tanítja az Evangéliumban, hogy egykor az irgalmas cselekedeteink
szerint Ő fog ítélkezni az emberiség felett. A fösvénység, az önzés
tönkreteszi földi és örök életünket. Volt alkalmam megismerni olyan
embereket, akiknek mindenük megvolt, de nem fogytak ki a panaszból.
Egyik például nem azt sorolta, hogy "mije van", hanem csak azt, hogy
"még mi kellene"... Aztán súlyos beteg lett, de akkor se jött rá, hogy
a koporsóba rajta kívül semminek a világon nincs helye. Nagyon
megsirattam, mert ő is eljárt ám a jászolhoz és a perselybe is bedobta
a pénzt, de nem tudta felismerni a Kisdeden azt a szegény Krisztust,
akinek "nem volt hely, ahová a fejét lehajtsa". Arra jó a karácsony,
hogy magunkra találjunk, megértsük a "leckét", hogy a másik emberben —
bármilyen nehéz is — magát Jézust kell felfedeznünk. Az anyagiak
sokszor — máskor meg a lelki gyötrelmek — rabláncra vernek, és akkor
már nem látunk az égig, csak földreszegett szemmel nézünk.
Most
történetesen a kettős állampolgárság csúfos kijátszásának ügye, — ami
valóban ocsmány munka volt a magyar kommunisták részéről — olyan
fájdalommal töltött el minket, hogy majdnem elvette tőlünk az Ünnepre
való lelki felkészülést.
A
szenvedés leteperhet, de lecövekelni mellette és megtagadni a
továbblépést is, nem érdemes megtennünk. Mi biztosak vagyunk abban,
hogy Isten minden rosszból a legnagyobb jót tudja kihozni, mert az Ő
útjai kifürkészhetetlenek. Pontosan arra van most szükségünk, hogy
megéljük karácsony misztériumát, vele töltekezzünk, és tudatosítsuk
magunkban és egymásban, hogy Szent István Országát sem a török, sem a
német, sem az orosz nem tudta úgy letiporni, hogy többé talpra ne
állott volna.
Ezért
ezek a kis sakkfigurák, a semmiből felcseperedett "gyurcsányisták" még
azokat a magyarokat sem tudják hitetlenné tenni, sem tökéletesen
elbutítani, akik most a testvértagadásig is elmentek, mert a fejük
helyett a belükkel gondolkoztak, ahogyan Czakó Gábor írta.
Azért
nem fertőzheti meg a mi karácsonyunkat az elkeseredés, mert végső soron
sorsunkat nem ezek a kiskaliberű emberek irányítják. Ezeknek se
Istenük, se nemzetük nincs! Karácsony fényénél tisztán látjuk, hogy a
társadalom egy része még a kommunista posványban lubickol.
Mindszenty
bíboros ezekkel kapcsolatban azt mondotta: "Ne mondd a sötétet fénynek,
a valótlant igazságnak! Amely pillanatban valaki kommunista, abban a
pillanatban megszűnt keresztény lenni". Alkalmunk volt megismerni őket.
Olyanok, mint a kullancs a társadalom testében. Romániában is vígan
élnek, lopnak, csalnak, milliárdosok, vezető állásokban vannak, de
azért mégis az utolsókat verik — remélhetőleg lassan, lassan. Azon a
véres karácsonyon 1989-ben lemészárolták ugyan a diktátort és nejét, de
a kommunizmus tovább virágzik. Ennek köszönhetjük, hogy az ország ott
van, ahol a part szakad...
Ez
év karácsonyára nagy örömet hozott az erdélyi magyarságnak az angyal,
az itt élő magyarság nevében és érdekében egyházaink vezetői kemény
hangvételű követelést tettek le az RMDSZ asztalára.
Ennek
az iratnak minden szavát az égre kellene lángbetűkkel írni! Végre
mindenkinek tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság nem pásztor nélküli
nyáj. Eddig se volt az, de ez a "jogaink követelése" szebbé teszi
számunkra az Ünnepet.
Nekünk
Márton Áronunk van, aki így tanította: "Meggyötört lelkek, az igazság
keresésében kifáradt nagy szellemek és az élet értelmét kereső
nemzedékek Nála (Istennél — szerk. megj.) találták meg nyugtalanító
kérdéseikre a megnyugtató feleletet. Ő a századok halhatatlan Királya."
Ez
a hit tanít minket ünnepelni. Ez a hit elhozza nekünk az egymásra
találás nagy kegyelmét, amelyet sokszor oly botorul elvesztettünk. Ez a
hit elűzi a kishitűséget, a csalódottságot, és zeng a gyönyörű ősi
ének: "Fel nagy örömre, ma született, / Aki után a Föld epedett, /
Jöjjetek hát! Imádjuk együtt a jászolban fekvő Kisdedet!".
Karácsony van! Örvendezzünk!
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 17:04 | Sorszám: 20
|
*
A provokátor
2004. december 21. 5:59
Magyar Nemzet
Apró
Piroska veje, a magyar miniszterelnöki széket - a társadalmi normát
alapul véve - illegitim módon bitorló Gyurcsány Ferenc szocialista
milliárdos úgy véli:
"kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés", hogy a katolikus anyaszentegyház beavatkozik a politikai életbe.
Ezt mondta a timföldesúr tegnap a parlamentben, amikor terítékre került botrányos pápai audienciája."
Gyurcsány
Ferenc most már hetek óta provokálja az ellenzék vezetőjét, Orbán
Viktort, mert az nem óhajt leereszkedni a kádköves színvonalára egy
szócsatára.
Most
éppen azzal próbálja hergelni a Fidesz elnökét, hogy ahelyett, hogy a
parlamentben szólalna fel, a templomokat járja, ott fejti ki politikai
véleményét - amiben Gyurcsány a két világháború közti Magyarország
visszatértének veszélyét vizionálja.
A
tegnapi parlamenti közvetítést végignézve értettem meg, miért
járatódott le hazánkban a parlamenti demokrácia, a politikusok nagy
részének presztízse miért vetekszik immár a kutyakozmetikusokéval.
Kutyakomédia zajlik a Tisztelt Házban a javából...
A
kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő
módon, közpénzből a NEM-re befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett
most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki,
hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják
magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs
hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő
zombigyártó média sem.
-Élünk e hazában olyanok is, akikben sokkal
inkább
ébreszt kételyt, akiket sokkal inkább aggaszt az, hogy Gyurcsány anyósa
támogatásával korábban egy titkos ügynököt ültettek átmeneti időre a
nyakunkba miniszterelnöknek.
-Hogy egy pártállami múmiát küldtünk az unióba biztosnak, -hogy egy három per akárhányas ügynököt küldtünk ki az Europolba,
-hogy
a Nemzetbiztonsági Hivatal élére olyan embert tettünk, aki annak idején
a KGB-t is ugyanilyen elánnal szolgálta ki, mint a most demokráciát
mímelő posztemeszempés hatalmat.
Ha
szembesítik őket a gázáremelésről szajkózott hazugságukkal, akkor a
napot, a csillagot, de még a hidegen fújó szelet is segítségül hívják
újabban
kenetteljesen előadott propagandájukban.
Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel.
És
értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem
hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az
audienciára, amikor a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés
megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó
egyházi oktatási intézményeket.
Ugyanakkor
szögezzük le: -mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman
miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen
országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a
fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a
beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális
szemtelenségével.
....
(Torkos Matild)
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 27. 16:36 | Sorszám: 19
|
*
Reformátusok Fóruma http://www.reformatus.hu/forum/mutat.php?headid=1#hozzaszol
2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza:
Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim!
Megértem
fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam
tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először
szégyelltem, hogy magyar vagyok...
Bevallom,
még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le,
mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor
sem, ha igaz.
Aztán
aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem
változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki
ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes
emberek is, a határ két oldalán.
Higgyétek
el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy
számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul,
emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik
döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a
döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két
lábon járó pénztárgép.
Ebből
a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem
változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy
együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi.
Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás
után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk.
Még
egy jó tanács: Az arra érdemes emberekkel barátkozzunk többet határon
innen és túl. Ezzel is tegyünk azért, hogy Magyarország ne csak a
könyvekben éljen tovább.
|
|
|
|