|
2004-2005 fordulóján |
|
|
Téma: Kárpát-medencei panoráma
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 07. 18:48 | Sorszám: 68
|
,,Tenni kell valamit.
Ha nem vigyázunk, egyenként ütnek bennünket agyon.''
(Tamási Áron)
A
kettős állampolgárság körüli viták és az ezzel kapcsolatos népszavazás
felemás eredménye egyértelműen bebizonyították, hogy a trianoni
tragédia óta eltelt nyolc és fél évtized, a szerteszabdalás utáni
időszakban kialakult más és más élethelyzet, az egymástól elszakított
nemzetrészek történelmének eltérő alakulása végzetesen megosztotta a
nemzetet.
Ezt
a megosztottságot a Magyarországon bekövetkezett rendszerváltozás óta
az egymást követő kormányok és országgyűlések ilyen vagy olyan
intenzitással, felelősséggel, erőfeszítéssel, a magyar–magyar párbeszéd
elindításával, a magyar–magyar csúcs, majd a Magyar Állandó Értekezlet
létrehozásával, a kedvezménytörvény megalkotásával igyekeztek orvosolni
-- megszüntetni, gyógyítani azonban nem tudták.
A
határmódosítás nélküli békés nemzetegyesítés mindmáig be nem teljesült
álom maradt. Sőt ez a megosztottság Magyarország, Szlovákia és
Szlovénia európai uniós csatlakozásával, Románia és Horvátország
kimaradásával, s Szerbia és Montenegró meg Ukrajna hosszú távúnak
ígérkező elszigetelődésével még csak fokozódott.
A
legutóbbi történések ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy a határon
túli magyarság még soha nem volt ennyire elszánt és egységes, mint most
a magyar állampolgárság visszaperlése ügyében, valamint arra is, hogy
korábban egyetlen magyar kormány sem feszült szembe ennyire
határozottan, már-már ellenségesen az elcsatolt nemzetrészek
megmaradást szolgáló egységes akaratával, mint ez a mostani. Ehhez
tehetjük még hozzá, hogy a magyar társadalom és a magyarországi
parlamenti pártok között ebben a kérdésben szinte kibékíthetetlen
megosztottság tapasztalható.
A
határon túli magyar szervezetek felelősen gondolkodó vezetői ebben a
helyzetben egyetlen dolgot tehettek: megmaradásunk és a nemzet együtt
tartása érdekében minden halogatás nélkül asztalhoz ültek, mégpedig
Szabadkán, az egyik legszorongatottabb helyzetben levő nemzetrész
szellemi központjában, hogy közösen olyan platformot dolgozzanak ki,
amely szavatolja mindegyik (más-más élethelyzetben levő) nemzettest
magyarként való megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, valamint
a tizenötmilliós magyarság egységes nemzetként való létezését.
A NEMZETPOLITIKA HIÁNYA ÉS ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI
Megállapíthatjuk: a magyarországi politikai elitet súlyos felelősség
terheli, amiért az elmúlt tizennégy esztendőben nem tettek
maradéktalanul eleget alkotmányos kötelezettségüknek, adósak maradtak
egy minden területre kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek más-más
léthelyzetét messzemenően figyelembe vevő NEMZETPOLITIKA
kidolgozásával és érvényesítésével
Egyebek
között elmulasztották a határon túli magyar közösségek megmaradását
szavatoló autonómiatörekvések erőteljesebb és hatékonyabb támogatását,
a szülőföldön való boldogulás jelentősebb eszközökkel, minden régióra
kiterjedő gazdasági beruházásokkal történő elősegítését, s
elmulasztották annak a törvénynek a megalkotását is, amely lehetővé
teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik,
szülőföldjük elhagyása nélkül is rendelkezhessenek biztonságukat és
szabadságukat szavatoló magyar állampolgársággal.
Mindezen
mulasztások következtében az elcsatolt nemzetrészek életében olyan –
nemzeti közösségként való megmaradásukat veszélyeztető, már-már
visszafordíthatatlan – negatív jelenségek következtek be, mint a
határon túli magyar közösségek létszámának drasztikus fogyása,
településeik elnéptelenedése, intézményeik feladása, tagjainak az élet
szinte minden területén peremre szorulása.
Fokozott
aggodalomra ad okot, hogy a reményvesztés erősödése elsősorban a fiatal korosztályok körében
tapasztalható. Az eredménytelenül végződött népszavazás után és a
kormányoldalnak a választási kampányban tanúsított elutasító és szinte
ellenséges magatartása miatt – soha nem tapasztalt megosztottság
keletkezett az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek között, ami
magát a békés nemzeti integrációt, a nemzet egységes működését
veszélyezteti.
CSELEKEDNI KELL!
Minden
halogatás nélkül cselekedni kell tehát, s a határon túli magyar
szervezetek Szabadkán összegyűlt vezetői most ezt teszik. Helyzetükből
adódóan törvényt nem alkothatnak vagy módosíthatnak, költségvetési
átcsoportosításokat nem végezhetnek, gazdasági beruházásokat nem
eszközölhetnek, országgyűlési döntéseket nem hozhatnak, ám felelős
együttgondolkodásuk eredményét odatehetik a Magyar Országgyűlés, a
magyar kormány – az egységes magyar nemzet asztalára.
A
határon túli magyar szervezetek Szabadkán összegyűlt képviselői
maradéktalanul egyetértenek abban, hogy a megváltozott helyzetben,
Magyarországnak, Szlovákiának és Szlovéniának az Európai Unióhoz való
csatlakozását követően a magyar kormánynak, a magyarországi parlamenti
pártoknak a Kárpát-medencei legitim politikai szervezetekkel szorosan
együttműködve haladéktalanul ki kell dolgozniuk egy minden területre
kiterjedő, az elcsatolt nemzetrészek merőben más-más élethelyzetét
messzemenően tekintetbe vevő NEMZETPOLITIKÁT, s ezt meg kell
tölteni valós tartalmakkal. Ebben a határon túli magyar közösségek
megmaradását, a nemzet együtt mozdulását segítő munkában a jelen levő
szervezetek vezetői, szakértői (a Határon Túli Magyar Szervezetek
Fóruma) minden rendelkezésükre álló eszközzel, politikai
tapasztalatukkal és szellemi potenciáljukkal készek részt venni.
Egyetértünk
abban is, hogy a magyar kormány által létrehozott és az Országgyűlés
elé terjesztett SZÜLŐFÖLD-PROGRAM nem lehet a
nemzetpolitikának az egyetlen pillére, nem helyettesítheti az általunk
létfontosságúnak tartott, megmaradásunkat szavatoló egyéb pilléreket.
A SZÜLŐFÖLDÖN VALÓ BOLDOGULÁS HÁROM PILLÉRE
Megítélésünk szerint ennek a nemzetpolitikának három pilléren kell nyugodnia.
Megmaradásunk
és szülőföldön való boldogulásunk legfőbb pillére a MAGYAR AUTONÓMIA,
amelyet a legtöbb nemzeti közösségünk a helyi sajátságokat és
lehetőségeket figyelembe véve idejekorán kidolgozott, kisebb vagy
nagyobb részben mostanra meg is valósított, s amelyért megvívta harcát
a saját utódállamában.
Most
a Magyar Köztársaság kormányán, országgyűlésén és európai parlamenti
képviselőin a sor, hogy ezeket az autonómiatörekvéseket a nemzetközi,
uniós és multilaterális diplomáciában, valamint a kétoldalú
kapcsolatokban az eddigieknél erőteljesebben és hatékonyabban támogassa
és képviselje.
Autonómiánk
építését, életképessé tételét, otthonteremtési törekvéseinket jelentős
mértékben segítheti a másik pillér, a SZÜLŐFÖLD-PROGRAM.
Ám csak abban
az esetben, ha a program nem az eddigi támogatások átcsoportosítását,
más néven nevezését jelenti, hanem jelentősen növeli annak mértékét és
hatékonyságát. A határon túli támogatások kérdésében nagyságrendi
módosítást kell elérni. A szülőföldön való boldogulás, a kivándorlás
mérséklése elsősorban egzisztenciális kérdés, tehát ehhez jelentős
gazdasági beruházásokra, munkahelyteremtésre van szükség, aminek
költségigénye többszöröse a mostani támogatásnak. Olyan programokat
kell közösen kidolgozni, amelyek találkoznak a magyar állam és a
magyarországi vállalkozók érdekeivel. Fontos továbbá, hogy a nemzeti
önazonosság ápolását célzó kulturális, oktatási-nevelési és
tömegtájékoztatási támogatások a megfelelő szinten maradjanak, ne
szenvedjenek mind jobban tapasztalható kormányzati megnyirbálást.
Üdvözöljük az MDF által javasolt ,,harmadik 1%'' bevezetését, a törvény
megfelelő módosítását a határon túli magyarság támogatása érdekében.
Egységesen támogatjuk továbbá az RMDSZ-nek a legutóbbi Máérten
benyújtott előterjesztését, hogy a Magyar Köztársaság költségvetéséből
származó, a határon túli magyarok számára elkülönített támogatás
mértéke az eddigi 01–0275 százalék helyett a 2005. évben a költségvetés
főösszegének 0,3 százaléka legyen, 2006-ban 0,4 százalék, majd 2007-től
kezdődően a mindenkori költségvetés főösszegének 0,5 százaléka.
A
magyar nemzet csak a határon túl született kiemelkedő szellemi értékek
és gazdasági teljesítmények beépülése által lehet teljes, ezek
kirekesztésével a nemzet egésze lesz szegényebb. Ezért a Magyar
Köztársaság az elcsatolt nemzetrészek mostaninál erőteljesebb
támogatásával a saját gyarapodásához járul hozzá.
Egy
határon túli támogatást célzó programcsomag összeállításánál rendkívül
fontos, hogy az egzisztenciateremtő, valamint a nemzeti önazonosság
ápolását segítő kulturális és oktatási-nevelési meg tömegtájékoztatási
támogatások összhangban legyenek, fontos e támogatások arányos
elosztása az egyes régiók között, valamit hogy a kidolgozott
konstrukció lehetővé tegye a programok európai uniós támogatását.
A
Szabadkai Kezdeményezés részvevői azzal a legutóbbi Máérten
előterjesztett délvidéki előterjesztéssel is maradéktalanul
egyetértenek, hogy a korábbi időszakban és jelenleg is hátrányos
megkülönböztetést elszenvedő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő
délvidéki, valamint kárpátaljai magyarság a határon túli támogatást
célzó programcsomag összeállításánál pozitív diszkriminációban
részesüljön.
A nemzetpolitika harmadik – az előző kettőnél semmivel sem
kevésbé fontos – pillére a MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELNYERÉSE A SZÜLŐFÖLD
ELHAGYÁSA NÉLKÜL.
Az
ezzel kapcsolatos népszavazás eredménye, illetve eredménytelensége
megdöbbentette és mélységesen elkeserítette a határon túli magyarságot,
ám az IGEN szavazatok győzelme, meg a határon túli magyar szervezetek
egységes álláspontja erkölcsileg arra kötelezi a Magyar Köztársaság
Országgyűlését és kormányát, hogy minden halogatás nélkül érdemben is
foglalkozzon ezzel a számunkra életbevágó kérdéssel.
Szilárd
meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése nem serkenti
az elvándorlást, sőt az autonómiatörekvés erőteljesebb és hatékonyabb
támogatásával meg a Szülőföld-program következetes megvalósulásával
együtt éppen segíti a szülőföldön maradást. Mert amellett, hogy
erkölcsi jóvátételt jelent a nyolcvanöt esztendeje kisebbségi sorsban
élő nemzeti közösségek számára, biztonságot is nyújt, s lehetővé teszi
az anyaországi és határon túli magyarok egymás közötti zavartalan
kapcsolattartását.
Ebből
kiindulva a Szabadkai Kezdeményezés részvevői ismételten felkérik a
magyar kormányt és parlamenti pártokat, hogy a nemzetközi joggal
összhangban alkossák meg azt a törvénymódosítást, amely lehetővé teszi
a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük
elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.
A
határon túli magyar szervezetek készek arra, hogy a törvénymódosítás
előkészítő munkálataiban tevőlegesen részt vegyenek. Elvárják a magyar
kormánytól, hogy mielőtt megtárgyalná ez irányú javaslatát, annak
tartalmát a korábbi gyakorlattól eltérően egyeztesse a Magyar Állandó
Értekezlet tagszervezeteivel, illetve hívja össze a Máért ülését.
Mindannyiunk közös érdeke, hogy a nemzet jövője ne legyen pártpolitikai
csatározások tárgya, hanem mielőbb közös álláspontot alakítsunk ki e
számunkra létfontosságú nemzetstratégiai kérdésben.
A
Szabadkai Kezdeményezés részvevői -- a Határon Túli Magyar Szervezetek
Fórumának tagjai -- eltökéltségüket fejezik ki, hogy a jövőben minden
olyan alkalommal összejövetelt tartanak, amikor ezt a határon túli
magyar közösségek és a nemzet egészének közös ügye megkívánja, - évente
legalább két alkalommal.
Szabadkán, 2005. január 6-án, 7-én
A Szabadkai Kezdeményezésen jelen levő határon túli magyar szervezetek képviselői
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 05. 18:42 | Sorszám: 67
|
D É L V I D É K
A szakértői bizottság álláspontja változatlan
A
kettős állampolgársággal foglalkozó vajdasági szakértői bizottság is
részt vesz a csütörtökön kezdődő kétnapos szabadkai mini Máért-en. A
dr. Szalma József egyetemi tanár vezette bizottság szerint a magyar
parlamentnek módosítania kellene az 1993. évi Magyar állampolgárságról
szóló LV. törvényt, mely egyéves magyarországi tartózkodási,
megélhetési és lakásfeltételhez köti az állampolgárság megszerzését a
határon túli magyarok számára.
Mgr.
Miavecz Bélát, a vajdasági magyar pártok által felkért szakértői
bizottság alelnökét arról kérdeztük, milyen álláspontot fognak
képviselni a határon túli magyar szervezetek szabadkai találkozóján.
–
A mi álláspontunk ismert, ezt képviseltük mindhárom tárgyalásunkon a
budapesti Külügyminisztériumban, és ezt fogjuk képviselni a szabadkai
mini Máérten is. Meghatároztuk, hogy pontosan hogyan kellene módosítani
a magyar állampolgársági törvényt ahhoz, hogy a határon túli magyarok
is állampolgársághoz juthassanak. Ettől az álláspontunktól nem fogunk
eltérni, és úgy gondolom, hogy a mini Máért sem.
–
Önök 2003 őszén úgy fogalmaztak, nem hívei annak, hogy Magyarország,
valamint Szerbia és Montenegró kétoldalú egyezmény révén szabályozza a
kettős állampolgárság kérdését a vajdasági magyarok és a magyarországi
szerbek ügyében. Változott-e ez az álláspontjuk a népszavazás
eredményének tükrében?
–
Nem. Ez nem államközi kérdés, ez belügy. Minden állam maga dönti el,
hogy miként adja. Ezt a kérdést a környező országok is maguk rendezték,
elvárjuk, hogy az anyaország is ekként cselekedjen.
Minden határon túli magyar szervezet osztja azt az álláspontot, hogy a magyar állampolgárság jár nekünk.
A
szabadkai találkozón tehát nem számítok nagyobb nézeteltérésre,
vitákra. Egységes álláspontot fogalmaz majd meg a határon túli és a
nyugati magyarság. A magyar parlament pedig eldöntheti, hogy így
megadja, vagy így nem adja meg nekünk az állampolgárságot. Nekem
személy szerint nincs mit alkudoznom, sem a vajdasági magyarságnak
nincs oka alkudozásra.
Teljes jogú magyar állampolgárságot akarunk.
* * *

Ágoston András levele a határon túli magyar politikusokhoz
Ágoston
András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke tegnap levelet
intézett a határon túli magyar politikai vezetőkhöz a holnap kezdődő
szabadkai Mini Máért kapcsán.
A
címzettek: Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Bugár
Béla, a Magyar Koalíció Pártja, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar
Kulturális Szövetség, Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség, Jakab
Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és Thomka
György, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke.
Tisztelt Elnök Urak!
Örömmel
látom, hogy a szabadkai Mini Máért összejövetelen újraéledni látszik a
kilencvenes évek elején indult, s valahogy elhalt tanácskozási forma, a
KENF. Néhányan emlékezünk rá, hogy a határon túli magyar vezetőknek
ezen a fórumán nagyon gyorsan felismertük a kisebbségi közösségek közös
fellépésének lehetőségét, s együtt szorgalmaztuk az autonómia
eszméjének támogatását a magyar kormánnyal és a parlamenti pártokkal
tartott konzultációink során.
Most
a kettős állampolgárság az időszerű téma. Annál inkább ránk vár a
konkrét megoldási javaslatok kidolgozása, mert a magyarországi
politikai színtéren a sikertelen népszavazás után a nemzeti ügyek
hangoztatásával nemigen lehet választásokat nyerni. Ebből kifolyólag a
határon túli magyarság ügye az elkövetkező másfél évben bizonyára nem
kaphat olyan helyet a politikai diskurzusban, mint a népszavazás előtt.
Számunkra mind a kettős állampolgárság, mind az autonómia elsődleges kérés, követelés marad.
Tekintettel
arra, hogy a hírek szerint 2005-ben megkezdődik az új magyarországi
alkotmány tervezetének kidolgozása, javaslatom az, hogy a szabadkai
találkozónkon ejtsünk erről is szót.
A
Vajdasági Magyar Demokrata Párt nevében javasolom, hogy a Mini Máért-on
kezdeményezzük közösen, hogy a magyar alkotmányba – megfelelő formában
– kerüljön be a kisebbségi választók névjegyzékére épülő, többpárti,
demokratikus választások útján létrehozható tényleges autonómia, a
kisebbségek számára fenntartott parlamenti helyek intézménye és a
nemzet egységét formálisan is megerősítő kettős állampolgárság.
Az
EU-tag, végre szabad Magyarország legyen új típusú, demokratikus
nemzetállam! Alkotmánya legyen olyan eredménye az EU-n belüli
demokratikus folyamatoknak, amely egyben hivatkozási alapot ad a
határon túli magyar közösségek politikai küzdelmeihez. S amelyet nem
hagyhatna figyelmen kívül sem az utódállamok politikai elitje, de a
nemzetközi közösség sem.
Tisztelt Elnök Urak!
A
VMDP szerint a Mini Máért tétje az, előre tudunk-e lépni a nemzet
felemelkedésének útján, vagy sem. A magyarországi sikertelen
népszavazás után, reméljünk, csak átmenetileg, ránk hárul a nemzet
határmódosítás nélküli politikai integrációs folyamatainak fenntartása
és továbbvitele.
Tegyük méltósággal a dolgunkat.
Abban a reményben, hogy ez nem lehetetlen, tisztelettel:
Ágoston András, a VMDP elnöke
[Ada, 1944. március 4. Politikus. A történelmi VMDK (Vajdasági
Magyarok Demokratikus Közössége) alapítója. Jelenleg a történelmi VMDK
politikai örökösének tartott Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke.
Volt újságíró, szakszervezeti tisztségviselő, a Forum
vezérigazgató-helyettese, szerbiai parlamenti képviselő. A VMDP
elnökeként a perszonális auotonómia modelljének megvalósítását
szorgalmazza. Jogász, Temerinben él.]
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 05. 18:36 | Sorszám: 66
|
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ
2005. január 5., szerda
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/01/05/
Autonómiát és kettős állampolgárságot!
Ezt a két fő nemzetstratégiai célt javasolja a VMSZ a holnap kezdődő Szabadkai Kezdeményezés részvevőinek.
A
határain túli jelentősebb magyar politikai szervezetek vezetői holnap
és holnapután találkoznak Szabadkán, hogy december 5-e után első ízben
mondjanak és alakítsanak ki közös véleményt és álláspontot a tavalyi
népszavazásról, és még inkább az azt követő közös politizálás
irányvonaláról.
A
két legszámottevőbb határon túli magyar közösség, az erdélyi és a
felvidéki magyarság politikai vezetői már előre jelezték részvételüket,
a találkozó házigazdája pedig a vajdasági magyarság legerősebb
politikai szervezete, a VMSZ, így annyira előre is megjósolható,
bármilyen is legyen a Szabadkán elfogadott közös álláspont, határon
túli magyar vonatkozásban azt mértékadónak lehet és kell tekinteni.
A
házigazda szervezet elképzelése és javaslata szerint a Szabadkai
Kezdeményezés részvevői első aktusként már holnap létrehoznák (állandó
jelleggel) a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát. Ennek alapító
tagjai, illetve megfigyelői maguk a holnap kezdődő találkozó részvevői
lennének, a további új tagok pedig azok a parlamenti képviselettel
rendelkező magyar politikai szervezetek lehetnek, amelyeket az alapító
tagok konszenzussal elfogadnak. A javaslat szerint a szervezet szintén
konszenzussal hozza majd meg határozatait, és évente legalább két
alkalommal tart összejövetelt.

Szabadkán a két legnagyobb határon túli magyar közösség politikai vezetői: Bugár Béla és Markó Béla
Amennyiben
tehát a részvevők elfogadják ezt a javaslatot, úgy ez az új szervezet
fogja képezni azt az intézményes keretet, amely foglalkozni hivatott
magával a tartalommal. A tartalomra vonatkozóan, a kezdeményező, azaz a
VMSZ kiindulópontként szintén felkínál (illetve már előre eljuttatott a
részvevőknek, valamint a sajtónak is) egy dokumentumot. Ez a Szabadkai
Kezdeményezés Platformja, amely rövid helyzetértékelés után három fő
pontban fogalmazza meg a szülőföldön való boldogulás feltételeit, ezek
pedig a magyar autonómia, a Szülőföld-program és a magyar
állampolgárság elnyerése a szülőföld elhagyása nélkül.
A
tanácskozás holnap 15 órakor kezdődik a szabadkai Középiskolai
Diákotthonban, és a tervek szerint pénteken 13 órakor ér véget,
sajtótájékoztatóval. A program szerint egyébként a tanácskozás érdemi
része zárt lesz, a sajtó képviselői csupán a csütörtöki megnyitón,
illetve a pénteki zárónyilatkozat elfogadásán és az azt követő
sajtótájékoztatón lehetnek jelen, illetve a szünetekben nyilatkozatokat
kérhetnek a részvevőktől.
A
tanácskozáson jelen lesz az a vajdasági magyar szakértői bizottság is,
amely Magyarországon több ízben is egyeztető tárgyalásokat folytatott a
kettős állampolgárság ügyében.
A határon túliak felszólítják Budapestet
Az MKP konkrét javaslattal érkezik Szabadkára
Bugár Béla nyilatkozata a Magyar Szónak
Bugár
Béla, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke szerint december 5-e után a
magyar kormány nem tud vagy nem akar reagálni a december 5-e után
kialakult helyzetre. Ezért a határon túli magyar szervezetek fel fogják
szólítani arra, hogy tegyen valamit.
Az
MKP konkrét nyilatkozattervezettel érkezik Szabadkára, de ezt elsőként
a tanácskozás résztvevőivel szeretnék megtárgyalni, így nyilatkozni
majd csak utána fognak róla.
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 05. 08:10 | Sorszám: 65
|
RMDSZ: lehetséges a kettős állampolgárság ügyének megoldása
2005. 01. 04.
Markó
Béla RMDSZ elnök is részt vesz a szabadkai magyar-magyar értekezleten,
amelyre Kasza József, a Magyarországon túl élő közösségek számos
szervezetét meghívta.
Az
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és vezetője, Tőkés László nem kapott
meghívót Szabadkára. Az RMDSZ három tagú küldöttséggel utazik
Délvidékre.
Van
lehetőség a kettős állampolgárság ügyének megoldására a népszavazás
eredménytelenségétől függetlenül - nyilatkozta a Magyar Rádiónak Takács
Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki csütörtökön Varga Attila
parlamenti képviselő jogásszal, a magyar szervezet állampolgársági
kérdésekben jártas szakértőjével ott lesz Szabadkán. Az értekezlet
második napján, pénteken Markó Béla elnök is jelen lesz. A
csütörtöki bukaresti kormányülés után utazik oda. A zsúfolt
belpolitikai program ellenére a legmagasabb szinten képviselteti magát
az RMDSZ, mert a téma nagyon időszerű, fontos - mondta Takács Csaba,
aki arra emlékeztetett, hogy az állandó értekezletnek van egy szabálya.
Az, hogy Magyarországnak a határon túli magyarokat érintő kérdésekben
konzultálnia kell az érintett szervezetekkel.
A
magyarországi parlamenti pártok feladata: törvényt alkotni a kettős
állampolgárság ügyében. A határon túli magyar szervezetek elvárják, hogy
bevonják őket az előkészítés folyamatába - jelentette ki az
RMDSZ-ügyezető elnöke, Takács Csaba. Markó Béla elnök szerint a
szabadkai értekezlet várhatóan egy állásfoglalással zárul. Ebben
benne lesznek azok az elvek, amelyeket a határon túliak érvényesíteni
szeretnének, de szükség lesz arra, hogy a magyarországi parlamenti
pártok is egyeztessenek a kettős állampolgárságot illetően. Hiszen ha
ez nem történik meg, a végeredmény épp olyan siralmas lesz a határon
túli magyar közösségek számára, mint amilyen az eredménytelen
népszavazás volt - nyilatkozta az RMDSZ elnöke.
Magyar Rádió Online
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 05. 08:04 | Sorszám: 64
|
ERDÉLY MA
2005. január 05.
Miközben szatmárnémeti egyik legnagyobb általános iskolájának, a 10-es
számmal jelölt tanintézetnek a névadási ügye három évi próbálkozás után sem
jutott előre és a tanárok többségének szavazata és akarata ellenére sem
vehette fel Szilágyi Domokos nevét, a kis avasi magyar falu,
Kőszegremete iskolájának homokzatára felkerülhet gróf Széchenyi István
neve.
Miután a községi tanács még a múlt év elején jóváhagyta a helybeliek
kérését, az óév utolsó napjaiban a tanfelügyelőség is aláírta. A közben
eltelt hónapokban a híres hazai bürokrácia és a mások értékei iránt
való gyanakvás is kiélhette magát.
Ám fontos, hogy immár nemcsak
emlékoszlopa és utcája, de iskolája is van Széchenyinek Remetén. Nem
akármi, hogy miközben Magyarországon legalább 30 iskola viseli a nagy
reformer nevét, nálunk egy olyan település harcolta ki ezt elsőként,
ahol gróf Széchenyi nem is járt, (megelőzve a székelyföldi városokat, ahol járt!), de
az iránta való tisztelet talán nagyobb, mint máshol.
Romániai Magyar Szó
http://www.erdely.ma/hirek.php?id=8143
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 03. 22:35 | Sorszám: 62
|
HÁROMSZÉK 2005. január 4. kedd
Máról holnapra: Új év, új remények
Visszatekintve
az elmúlt év sűrű politikai eseményeire — elnökválasztás volt a világcsendőrt játszó, egyre inkább birodalommá váló Egyesült Államokban,
de a világ második legnépesebb országában, Indiában is!, s egy
természeti katasztrófával kell kezdenünk. A délkelet-ázsiai térségben
pusztító — a történelem második legnagyobb földrengéseként számon
tartott — természeti katasztrófa és a nyomában fellépő, az
Indiai-óceánon szakértők szerint még nem tapasztalt szökőár iszonyú
pusztításokat végzett, s ez a katasztrófa — mikor e sorokat írom,
január 3-án már százötvenezerre becsülik az áldozatok számát, de
még mindig rengeteg az eltűnt személy — és a nyomában fellépő
járványveszélyek néhány napra a médiában vezető hírré váltak, de az
ENSZ és az Egyesült Államok között fellépő viták a segélyakciók
mibenlétéről mutatják, hogy az a szakadék, ami a világszervezet s a
legnagyobb — egyetlen — nagyhatalom között jelenleg fennáll,
folyamatosan tovább mélyül.
Jellegzetes volt az unió magatartása, a politikai ellentétek nagyon sokszor fatális hatásúak az eseményekre, hiszen lassítják az uniós zntéshozatal amúgy is körülményes és bürokratikus mechanizmusát.
Nem szüneteltek tavaly sem
a terroristaakciók, sem a Közel-Keleten, sem a demokratikus
választásokra készülő Irakban, sem Afganisztánban. A két országot az
amerikai hadsereg rekordidő alatt foglalta el, de azóta sem sikerült
rendet teremteni…
Visszatérve Romániára: a választások elhozták a régen óhajtott
változásokat. Most a Tăriceanu-kormányon múlik, hogy hogyan
sáfárkodik a bizalommal, képes lesz-e megvalósítani
populista ígéretekben nem szűkölködő programjának legalább egyik részét?
Képes lesz-e gátat vetni az elharapózó
korrupciónak? Képes lesz-e visszaszorítani a politikai hatalomból ugyan
most kiszoruló, de nagy gazdasági hatalommal rendelkező ,,vörös
bárókat”? A folyamatban — ha elkezdik, és eredményeket is felmutatnak,
nemcsak beszélnek róla, mint a Năstase-kormány idején — segítségükre lehet a média és a
törvényhozás, ha képes lesz a kormány végre ténylegesen is elválasztani
egymástól a hatalmi ágazatokat, és biztosítani a rendőrség, az
ügyészség és a bíróság függetlenségét. Ahhoz, hogy végre rend legyen
Romániában, ez döntő feltétel, mint ahogy az alkotmánybíróság és az
állami számvevőszék tényleges függetlenségének, a mindenkori hatalmi
befolyás alól való kivonásának a biztosítása. Mindez az ország
működőképességéhez is szükséges, ráadásul ezt várja el az az Európai
Unió is, amely felé Románia rendületlenül törekszik. Véget kell vetni a
befolyással való üzérkedésnek, a hatalmi klánok véd- és
érdekszövetségeinek.
Nagy feladatok ezek, de nem megoldhatatlanok. Más országoknak is sikerült már.
Közérzetünket
alaposan beárnyékolta a kettős állampolgárságról tartott magyarországi népszavazás
,,eredménye”, s a kérdés körül kialakuló kampány, amelyet most hadd ne
minősítsünk. A Trianon óta elszakított magyarság most újult erővel
jöhetett rá, hogy vezetőire se, csak önmagára számíthat!
Bogdán László
http://www.3szek.ro/index.php?lap=0&dir=050104
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 03. 22:12 | Sorszám: 61
|
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ
2005. január 4., kedd
Mini Máért Szabadkán
A
kettős állampolgárságról tárgyalnak a határon túli szervezetek
képviselői
A kétnapos megbeszélést követően pénteken
zárónyilatkozatban foglalják össze követeléseiket.
A romániai RMDSZ
képviseletében többen érkeznek a mini Máértre. Markó Béla elnököt
több alkalommal is hívtuk telefonon, de nem sikerült tőle nyilatkozatot
kérni. Kárpátaljáról Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyarok
Kulturális Szövetségének elnöke érkezik a megbeszélésre, Gajdos
Istvánt, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnökét is
várták, de mint nem hivatalosan megtudtuk, Gajdos úr nem kapott
beutazási vízumot Szerbiába. Horvátországból Jakab Sándor, a HMDSZ ügyvezető elnöke utazik Szabadkára.
-
Nagy várakozással tekintek a szabadkai találkozó elé, reménykedem, hogy
ezzel a határon túli magyar szervezetek határozottabb együttműködése
kezdődik majd meg - nyilatkozta Bugár Béla.
A horvátországi magyarság nem mond le a kettős
állampolgárság igényléséről. A horvát állampolgársági törvényre
hivatkozva készítettük el javaslatunkat, és ezt terjesztjük majd be
Szabadkán. Nagyon fontosnak tartom, hogy a határon kívüli magyarság
kialakítsa közös álláspontját, mégpedig úgy, ahogyan azt mi jónak
tartjuk, nem pedig mások bábáskodása mellett - mondta a HMDSZ elnöke.
Szlovéniából
Thomka György, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség
elnöke, és Pozsonyec Mária parlamenti képviselő érkezik a megbeszélésre.
Jóllehet
elsősorban a Kárpát-medencei magyarságot érinti a kettős állampolgárság
kérdése, a szabadkai összejövetelre meghívást kaptak a nyugati
magyarság képviselői is. A szervezők jelezték ezzel, hogy a határon
kívüli magyarság szerves részeinek tekinti a VMSZ mindazon
szervezeteket, amelyek székhelye az anyaországon kívül van, ám ezek a
képviselők csak megfigyelőként vesznek részt a szabadkai mini Máérten.
Mészáros László a nyugati magyarság képviseletében vesz részt a
megbeszélésen, Deák Ernő, a Nyugat-Európai Magyar Szervezetek
Szövetségének elnöke Bécsből érkezik, Komlósi József, az Európa Tanács
Közép Európai Nemzeti Kisbbségek Védelméért Társaság elnöke pedig
Svájcból utazik erre az alkalomra Vajdaságba. Kunckelné Fényes Ildikó,
a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnökeként
képviseli a magyarságot, Nagy Sándor pedig Washingtonból érkezik a
megbeszélésre.
A hazai szervezetek közül a Máért tagjai, a VMSZ és a VMDP politikusai lesznek ott a szabadkai ülésen. A tervek szerint a tanácskozás csütörtökön és pénteken folyik. A megbeszélés második napján zárónyilatkozat készül.
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/01/04/
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 02. 18:03 | Sorszám: 60
|
Ébredj magyar!
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák és muszka
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
Wass Albert(1995)
http://hungaria.org/hal/hungary/index.php?halid=14&menuid=246&dbcategoryid=27&dbid=74
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 02. 01:01 | Sorszám: 58
|
Hét Nap, vajdasági magyar hetilap, Szabadka
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?no=13
Anyám Magyarország
Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.
Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?
Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
A mostoha sorsba belekeseredtem.
Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.
Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
Ki segít, ha nem Te a sok elesetten?
Akik felnéztek rád mint édesanyára,
Megvert magyar népünk ölelésed várja!
Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!
Törökkanizsa, 2004. dec. 6-án
Bogdán József
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 23:12 | Sorszám: 57
|
Büszke magyarok év végi számvetése
Esztendőforduló Székelyföldön
Büszke
és tiszta lélekkel várjuk az esztendőfordulót itt Erdélyben,
Székelyföldön. Tamásitól örökölt székely egyszerűséggel, és karácsony
utáni belső békességgel. Hiszen egész évben zaklatott lelkünk egyszer
csak megpihen így decemberben, amikor a szeretet ünnepe kicsit
megváltoztatja szürke életünket, kicsit jobbá tesz bennünket.
Esztendőfordulón
számvetést készítünk az éppen elmúló évről. Kinek mit hozott, kinek
milyen vágya teljesült, kit milyen bánat avagy öröm ért. Szerelem,
siker, bukás, gyermekáldás, elmúlás, megbocsátás, újrakezdés. Az óév
végi számadás szól a nyelvünkről is, amit nem hagytunk elveszni ebben
az esztendőben sem, szól az iskolánkról, amelyet idén is
benépesítettünk, szól a templomunkról, amelyet feldíszítettünk
ünnepeinken, szól az imádságunkról, amely vasárnaponként elhagyta
ajkunkat.
Ám
a számvetés szól a számkivetettségünkről is, szól az ebben az
esztendőben szerzett sebeinkről. Tudjuk, vannak hegek, vannak be nem
gyógyuló sebek ezen a tájon. De nehogy valaki azt higgye, hogy siratjuk
erdélyi magyarságunkat. Nem, annál erősebb és büszkébb nép a székely,
mintsem fejét az ár százegyedikszer is elborítsa. Élete árán is, mint a
sas a fiókáit védelmezi azt, amit őseitől örökölt: nyelvét,
szülőföldjét, imádságát. És addig nem lehet baj, amíg felemelt fejjel,
Kosztolányival együtt ki tudja mondani: Még büszkén vallom, hogy magyar
vagyok.
Élünk
sokan magyarok szétszórtan a nagyvilágban, mindahányunknak meg kell
legyen az örömünk is ilyenkor. Mert így, esztendőfordulón, mi magyarok,
Kölcseynek is köszönhetően, kicsit együtt vagyunk himnuszunkban,
fohászunkban, gondolatainkban, nyelvünkben, nemzetünkben, érjen az
újesztendő akár Erdélyben, akár Budapesten, vagy akár Torontóban.
Mi,
székely-magyarok például tudjuk, hogy a hargitai fenyveserdő, a Maros
mente fűzes partja, Háromszék harangjai, a csíksomlyói Szűz Mária
mind-mind a miénk, azoké, akik itt születtünk Erdélyben. Őseinktől
örökölt jussunk, bárhol éljünk a világon, bárhol forduljon át életünk
és az esztendő kereke a 2005-ös számra.
A
számvetés órájában minden magyar és nem-magyar tudja meg, hogy Erdélyben éjfél után egy órával van az
igazi esztendőforduló, amikor valamennyi magyar ajkú családban, minden
falusi székely portán belül, valahány csángó-magyar lélekben büszke
egyszerűséggel, és a nemzeti összetartozásba vetett töretlen hittel
felcsendül:
Isten, áldd meg a magyart!
Nagy Zsuzsanna
http://www.geocities.com/gobevilag/
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 23:02 | Sorszám: 56
|
Magyar vagyok
Közeleg
az új év, költészetünk újjászületésnapja -
Petőfit olvasgatok.
Vannak ennél szociálliberálisan korrektebb
időtöltések is, például konzervbeszélgetéseket bámulni kérészéletű
politikusokkal és más nyilvános személyekkel az elnemzetlenített képernyőkön, - de
az ember ússzon néha szemben az árral. Képzeljük magunkat egy elvhű NEM-mel szavazó kormánypárti politikus
bőrébe. Vegyük például a mi internáci, pánszláv (szerb és szlovák) Petőfink önvallomását 1847 februárjából. Büszke baloldali
alapállásból már a vers címe is maga az égetnivaló sovinizmus.
"Magyar
vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén.”Mi ez
a kultúrgőg, ez a szűklátókörűség?
Mit tudhatott ez a kis Petrovics fiú
az öt kontinens szépségeiből, ha még a tengert sem igen látta?
„Egy kis
világ maga. Nincs annyi szám, / Ahány a szépség gazdag kebelén.”
Nacionalizmus, bezárkózás. Extra Hungariam non est vita. Pfuj, pfuj.
„Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl,
/ És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze
nyúl."
No, hát azóta a róna egyrésze maradt, a bérc ugrott. Merjünk kicsik
lenni! Vagy „adjátok vissza a hegyeimet”? Burkolt irredentizmus, mi?
„Magyar
vagyok. Természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai; / Ajkamra
fel-felröppen a mosoly, / De nevetésem ritkán hallani.”
Már megint ez
az önfényezés! Sírva vigadás, búsmagyarkodás. Komolyan: nekünk Mohács
kell?
„Ha az öröm legjobban festi képem: / Magas kedvemben sírva
fakadok; / De arcom víg a bánat idejében, / Mert nem akarom, hogy
sajnáljatok.”
Szóval elbagatellizáljuk a problémákat, mi? Remek kis
országimázs: taknyunk-nyálunk egybefolyik…
„Magyar
vagyok. Büszkén tekintek át / A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe
nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem."
Arról volt
szó, hogy a büszkeség baloldali erény, nem? Ez meg terméketlen múltba
révedés, hamis történelmi tudattal.
„Európa színpadán mi is
játszottunk, / S mienk nem volt a legkisebb szerep; / Úgy rettegé a
föld kirántott kardunk, / Mint a villámot éjjel a gyerek.”
Szép, szép.
A nacionalizmus mint a családon belüli erőszak lelki kivetülése. Dicső
múlt, középhatalmi álmok, fegyvermánia: szerencsére a sorhonvédséget
már eltöröltük.
„Magyar
vagyok. Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kísértete; /
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / Ha vert az óra, odva mélyibe.”
Már
megint ez a múltba fordulás…
„Hogy hallgatunk! A második szomszédig /
Alighogy küldjük életünk neszét, / S saját testvérink, kik reánk
készítik / A gyász s gyalázat fekete mezét.”
Tessék mondani: európai
tempó a szektorsemleges lírába csempészni a kettős állampolgárság
népszavazási propagandáját?
„Magyar
vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar
vagyok!”
Nagyon helyes. Hogy mást ne mondjunk: holokauszt.
„Itt
minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.”
Na jó, a globalizmus áldásaira a periférián még várni kell türelemmel.
„De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én
szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is
nemzetemet!”
No,
ebből az előző két sor a Szülőföldprogram propagandájában jól
felhasználható; a záró sorok érzelgős kifakadását meg felejtsük el,
mert árt a nyugodt kormányzati munkának.
Egyáltalán: - belefér ez az
avíttas Petőfi a bolognai folyamatba? Nem kéne elsumákolni, lecserélni a mi haladó, modern Spirónkra
az újmagyar érettségire való átálláskor?
Csontos János
Magyar Nemzet
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 15:44 | Sorszám: 55
|

SZABADKA 2004.12.29.
http://www.hetnap.co.yu/uj/index.php?zg=998&no=15
Gödörből gödörbe
Hát már csak így múlik el az életünk: kisebb gödörből nagyobb gödörbe, nagyobból kisebbe; aztán minden kezdődik elölről...
1989-90-ben,
aztán 2000-ben azt hittük, másképp is lehet. Nem lett másképp, s most
már azt is tudjuk: egyhamar nem is lesz másképp... Egyedül az
vigasztalhat bennünket, hogy ha él az ember, hát gödörben is lehet
élni, álmodni, szeretni, családot alapítani, gyermeket nemzeni,
felnevelni, tervezni, teremteni... Kishazát teremteni magunknak, ha már
minekünk igazi nem jutott...
A
magyarorországi rendszerváltozás egybeesett a mi önszerveződésünk
kezdeteivel, magunkra találásunkkal itt a déli végeken - s nem volt ez
máshogyan Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján sem. Antall József
áldott emlékű miniszterelnökünk örökbecsű szavaiból a
megszámlálhatatlan sebtől vérző, szerteszabdalt tizenötmilliós nemzet
egésze merített erőt.
Az
együvé tartozás felülmúlhatatlan érzésének megismerése csodát tett
velünk. Elkezdtünk kikapaszkodni a gödörből. Odaát, az anyaországban
is, meg itt a határokon túl is. Soha nem lehet már elfelejteni 1991.
április 21-ét, második kongresszusunkat a szabadkai sportcsarnokban,
ahol mintegy ötezer délvidéki magyar énekelte könnyes szemmel a
Himnuszt, s hallgatta lélegzetvisszafojtva a rendszerváltók, Tőkés
László, Pozsgay Imre, Kálmán Attila, Duray Miklós meg az itthoniak szavait. A mi
számunkra ez volt a felszabadulás.
Mindebből
erőt merítve számtalan nagy dolgot elterveztünk, amiből mostanra nem
keveset sikerült is megvalósítanunk. Hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen feszülve,
egymást visszahúzva, egymásra vicsorogva. A legmélyebb gödörből való
kikecmergésünk egészében véve reménykeltő volt...
Hasonlókat
mondhatunk a 2000. október 5-én bekövetkezett szerbiai változásokról
is, amelyek pillanatnyi lélegzethez juttattak bennünket. Amelyek
lendítettek egyet a gödörből való kikapaszkodásunkon. Amelyeket akkor
még igazi és tartós fordulatnak hittünk...
Volt
egy pillanat, amikor koronával ékesített magyarigazolvánnyal a szívünk
felett, itthon is szabadabban lélegezve már-már azt hittük, hogy már
nem is vagyunk a gödörben. Keservesen kellett csalódnunk. Odaát is,
itthon is megtörtént a visszarendeződés, s minket visszalöktek a
nagygödörbe.
Odaát
az unióba való készülődés nagy elfoglaltságában, a ,,saját'' gondok és
bajok, önzések és kicsinyességek terhe alatt szinte teljesen
megfeledkeztek rólunk. ,,Idehaza'' pedig, miután az élet szinte minden
területén a peremre szorítottak minket, meggyalázták templomainkat,
temetőinket, fenyegető kockabetűikkel telefirkálták az életünket, még
verni is kezdtek bennünket. Jöttmentek a saját ősi szülőföldünkön. Még
jó, hogy nem taszítottak a szó szoros értelmében is a gödörbe, mint
ahogy hatvan esztendővel ezelőtt apáinkkal, nagyapáinkkal tették...
Mindezek
betetőzéseként jött a december ötödikei népszavazás a kettős
állampolgárságról, amelyen gonosz mostohává vedlett anyaországunk
nemkívánatosnak nyilvánított bennünket: megtagadott és eltaszított.
Vagyis hát visszalökött a nagygödör fenekére...
Itt
vagyunk most 2004 szent karácsonyán, itt íródik e kusza, keserű levél.
Nem tudni, eljut-e egyszer a fentiekhez. Ha igen, akkor szelíd
megbocsátással a hangomban jelentem nekik, hogy még élünk. S megint
elkezdtünk fölkapaszkodni. Ha tudnak, ha akarnak, segítsenek. Mi
pedig eltaszítottak és kirekesztettek 2005 első napjaiban találkozunk
itt Szabadkán, Kosztolányi Dezső városában. Vagyis hát annak helyén, a
gödörben.
Hogy a Magyarországon rekedt nemzettársainknak innen a
gödör mélyéről példát mutassunk együvé tartozásból, szolidaritásból,
élni akarásból - s nem utolsósorban magyarságból!
Boldog új évet határon innen és túl.
DUDÁS Károly
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 15:35 | Sorszám: 54
|
ERDÉLY MA fóruma
http://www.erdely.ma/forum.php?topic_id=35
Radványi Kálmán: Azt kérded, kis fiam...
Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem?
Hogy a karácsony méze sem vidít fel,
A muzsikáló angyalok zenéje,
Égből szívekbe áradó malaszt.
Isten békéje emberek között,
A karácsonyfa ragyogó csodája,
A boldog fény, a víg szent csillogás.
A gyermekvágyak termő csodafája,
A megvalósult álmok boldog estje
Nem gyújtja föl bús szívem mosolyát.
Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem...
Szemem a sötét messzeségbe fúrom,
Átnézek rajtad s boldogságodon
S meglátok minden bánatot, nyomort.
És hallom a magyar hegyek nyögését,
A magyar égnek omló roskadását,
És sír bennem a magyar árvaság.
Látó szemem ma vándorútra kel,
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam,
Az égő könnyet, mely fejedre hull,
S a sötét felhőt a homlokomon.
Fájó szívemnek néma zokogását,
Lelkem megosztott fájó csonkaságát
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam.
A székely hegyek puha hópalástján
Árva kis házak négy fala között
Rab lélek gunnyaszt. Szárnyait kitépték,
Öröme félénk és bátortalan.
Erdély fölött egy nagy korbács suhog,
Magyar vér serked minden vad ütésén,
S én érzem a korbácsnak szégyenét.
Bárhová sujt le ólmos ostora
Engem talál s a lelkem megvonaglik.
Fáj bennem minden megfojtott magyar szó.
Holt gondolatok a vágyak temetőjén
Zokogva járok s nem tudok örülni.
Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem...
Kárpátok gyásza, Garam csobogása,
A Tátra fáj és Kassa ékessége,
A multat néző néma várromok,
S a jelen romja - csonka életünk.
Idegen lábak gőgös dobbanása,
Idegen ajkak vidámsága fáj...
És fáj bennem ma minden szenvedés:
A kenyértelen asztalok keserve,
Az anyák könnye, apák küzködése,
Sírásra görbült édes gyermekajk,
Odvakban gubbasztó karácsonyok...
Minden magyar gond nyomja lelkemet...
Édes fiam, ez fáj nekem, Ezért
Ül könny szememben szent karácsony estén.
|
|
· |
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 13:40 | Sorszám: 52
|
Építő, egységes nemzetpolitikát!
Kiábrándultan
figyelem a piaci ricsajt, mely nemzeti gondjaink fölött évek óta minden
anyaországi fórumon az égre tajtékzik. Szent belső ügyekről van szó,
amelyeket a piacra visznek, hogy a közéleti kofák, kufárok,
pénzváltók, vámszedők, farizeusok és szadduceusok megszentségtelenítsék
őket.
Kétszáz
éves sorskérdésekről, életről és halálról van szó, s az utóbbi másfél
évtized nyíltszíni perpatvarai mutatták meg, hogy mennyire
öszszefüggnek egymással. Közös tanulságuk, hogy a magyar politikának
hagyományosan nincs hosszú távú, alapos, részletes elemzésekre,
történelmi prognózisokra és alternatívákra épített nemzetépítő
stratégiája, hiányzik belőle az a központi erő, amely a pártokat és a
hatalmi ágakat a nemzeti alapfeladatok megoldására tömörítené.
Érett
fejjel nemzetünk szent ügyét, az 1848/49-es forradalmat és
szabadságharcot is másként ítélem meg, mint lelkesült ifjú koromban.
Fejet hajtok a hősök emléke előtt, - de kár volt több tízezer embert
halálba vezényelni, s nem számolni a Szent Szövetség hatalmas
ellenforradalmi erejével.
Hat
évtized múlva belevitték hazánkat az első világháborúba, - a magyar
veszteség 531 ezer halott férfi, - és maga az ezeréves történelmi
Magyarország!
Az
osztrák nagyhatalmi igát fölváltó német nagyhatalom 320 000 magyar
zsidót vitt a halálba, a II. világháború pedig 600 000 magyar életét
oltotta ki.
A
harmadik, Orosz Nagyhatalom sok millió magyar ember sorsát
rontotta el, 800 ezer magyart hurcolt a Gulágokra, s 1956 őszén 200 000
magyart késztetett menekülésre.
A
kivándorlások kétmillió magyarországi lakost, ebből 650 000 magyart vittek
az óceánon túlra, s ez együtt, -a többi, szinte kimutathatatlan vér- és
vagyonvesztést, az erkölcsi, kulturális és jóvátételi terheket nem
számítva,- 2 300 000 magyar halott,
illetve eltávozott személy. Mindez hatvan esztendő leforgása
alatt, a XX. század első felében.
Borzasztó
szám, akkora pazarlás, amekkorát egy nálunknál sokkal nagyobb nemzet
sem engedhet meg magának, de erre jött a szörnyűségek szörnyűsége: a
művi terhesség-megszakítások liberalizálása, akadálytalanná tétele
azzal az érvvel, hogy a nő szabadon rendelkezhet a
testével, hétmillió magzat, hétmillió virtuális magyar nő és férfi –
munkás, gazda, orvos, mérnök, tanár, tudós, Nobel-díjas, lelkész,
politikus, feltaláló, író, muzsikus, festőművész és szobrász, színész
és más kiváló ember vált egy-egy műtét áldozatává.
Ezt
pedig már nem a külső és belső ellenség, hanem egy
romlott és cinikus hatalmi csoport és kiszolgáló gépezete művelte
anyaországunk népességével. Sarkig tárta a jog kapuit a bűn előtt,
hiszen a magzat nem az anya teste, csak vendég a szíve alatt, akinek
saját szíve, agya, génállománya és génjei által kijelölt életútja van,
s akit ezért megölni bűn,
a nemzet pedig kábultan tolongott a kapuk
felé.
Ezzel nemzetünk XX. századi vérvesztesége megközelíti a 9 milliót. Önpusztításunk nem szünetel: - 2050-re a demográfiai előrejelzések szerint anyaországunk népessége 7 és fél
millióra fog zsugorodni.
Mi
folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, - az élet vagy a
halál népe, - az önépítés vagy az önpusztítás, - a leépülés vagy a
növekedés, - az Isten művébe simuló Teremtés, vagy a Sátánéba szerződött Rombolás nemzete?
Miként tekintsünk anyaországunkra
odakintről, szintén fogyatkozó, szétszivárgó és beolvadó, sokféle módon
megpróbált, utódállamokba csatolt magyarok, akik erős tartóoszlopot
szeretnénk látni benne, mely a nemzet fölé boruló sátortetőt szilárdan
megtartja. Ehelyett rémülten kell tapasztalnunk, hogy az oszlop,
amelyet gránitnak hittünk, csak silány homokkő vagy revesedő, férges és
szuvas puhafa, mely a teher alatt magába roskad.
A
vészharangot Kodolányiék kezdték kongatni, de az ország vezetői semmit nem tettek. Sokan emlékszünk még a
Fekete Gyula által kiváltott népesedésügyi vitára, amely a magyar
sajtóban hónapokig kavargott, eredmény nélkül. A manipulált
magyar demográfiakutatás és statisztika letagadta az össznemzeti szokássá
lett egykézés várható tragikus végkifejletét és az ország vezetői újra tétlenek maradtak.
Politikusaink
az egymást követő nagyhatalmi nyomások alatt leszoktak az önálló
cselekvésről, a nemzet érdekeinek érvényesítéséről. A
világ minden nemzetének van nemzeti célja,
- nekünk nincs! A bukott kommunista rendszer hontalan vezetői, leszármazottaik és a liberális magyargyűlölő nemzettelenek minden fórumon, a parlamentben, a
sajtóban, az iskolákban elhallgatják a trianoni és párizsi békediktátumokat és következményeit, tudatosan meghamisítják történelmünket.
Magyarország bemutatása az EU-ban
Két és fél hete egy budapesti riporter azt kérdezte tőlem, hogy a határon túli magyarok „felvállalják-e” a magyarságukat?
Kétségbe ejt: - miként bízhatja magát egy
nemzet ostoba, koncepciótlan, tájékozatlan, előítéletes, nemzetellenes, az
embereket rosszul tájékoztató vagy tudatosan félrevezető emberekre, vezetőkre és
intézményekre, sajtóra?
Édesapám
és édesanyám már a mai Magyarország területén született, két nagyanyám is
ott porlad, édesanyám sírja a budapesti Farkasréten, anyai nagyapámé
Ungvárott van, nővérem sárospataki nyugdíjas tanítónő, vőm
szerbiai születésű magyar műépítész, rokonaim Magyarországon élnek, a többi Szlovákiában, Kárpátalján és Szerbiában, de
mind magyar anyanyelvűek, műveltségűek, öntudatúak. Mindezt a
legfenyegetőbb időkben, a nyelv- és vagyonfosztások, a deportálások, a
háborús-népirtások, a gulág és a legmélyebb nyomor
évtizedeiben is vállalták. Tömbökben éltek, amely valamennyire védett, amíg
a magyar szigeteket telepítésekkel és szívós beolvasztással ki nem csipkézték
és föl nem darabolták.
A Trianon előtti Magyarországot az antant fegyverezte le, pusztította el, Horthy-Magyarországot a muszka megszállók és kommunista kollaboránsaik, - a mostanival a nemzetpusztító kormányzat teszi ugyanazt.
Az anyaországi magyarok kiszámítható iramban menetelnek a szakadék felé. Az üres
Duna–Tisza köze, a kiürülő peremvidéki falvak, a meg sem fogant
gyermekek, az elpusztított magzatok, az alkohol, a
dohányzás, a kábítószerek, az AIDS, az ötvenezerre becsült anyaországi
prostituált, a válások áldozatai, az elmagányosult, rablógyilkosoknak
kiszolgáltatott öregek, a növekvő bűnözés, a több pénzért
nyugatra távozók, a nyelvünket, történelmünket felejtők mind egy-egy lépés a
nemzethalál felé.
Antall még ki merte
mondani, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke óhajt lenni! Utána
kell nézni, hogy kintől vagy belülről kapta-e ezért a
pusztítóbb pergőtüzet, gyalázkodást. Minden szlovák, román, ukrán, szerb,
horvát, izraeli, francia, német, orosz és más
politikus, aki tisztességes, nemzete minden bel- és külföldi tagját a
magáénak tekinti, - próbálna ellenük kormányozni, nemzete kiátkozná.
Ha életet kívánunk nemzetünknek, kényszerítsük
vezetőinket, politikusainkat építő, felelős, okos, a nemzetért való cselekvésre, ne tűrjük önző harácsolásukat. Ne azt hírdessék, hogy "tanuljunk meg kicsik lenni",
- hanem gyarapítsák, erősítsék a nemzetet.
Koncsol László
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 12:33 | Sorszám: 51
|
Magyar Szó, 2004. december 24.
Az elnök mosolya
Mondta
és mosolygott. Tizenöt éven át. Másfél évtizednyit boldogította az
istenadtát, nagygyűléseken, a parlamentben, a tévében -- mondta és
mosolygott.
Az
elnöknek teknősbéka mosolya volt -- elnézést a teknősbékáktól --,
olyan, amely az egyik fültől a másikig ér. (Tovább is érne, ha a fülek
nem akadályoznák.)
Először
akkor láthatta az istenadta az elnöki mosolyt, amikor a hazafiak élén
betört az elnök a televízióba, amely direktben közvetítette a
forradalmasdit. Amit akkor, nyolcvankilenc decemberében játszottak a
nagyfiúk. Akik azt hitték, hogy igazi, de nem volt az, csak később
derült ki róla. Hogy nem igazi. A forradalom. De akkor nagyon hatásos
volt, amikor az elnök elmosolyodott, és azt mondta: "Elvtársak!" Erre a
fiúk hurrogni kezdtek, hogy ők nem elvtársak, meg a nép sem az,
mindnyájuknak elegük volt az elvtársozásból meg az elvtársakból is,
most már urak akarnak lenni, a maguk urai. Az elnök erre szemrebbenés
nélkül így szólt: "Polgártársak!" És neki lett igaza. És tovább
mosolygott, erre kinevezték elnöknek.
Államelnöknek.
Iliescu polgártársat. Aki nyomban esküt tett a Bibliára, hogy hűséggel
szolgálja a népet, satöbbi, és hányta magára a keresztet, mint a
záporeső, és amikor megkérdezték tőle, hogy istenfélő-e, akkor azt
mondta, inkább szabad gondolkodó. Mondta és mosolygott.
És
erre másodszor is megválasztották, hátha elmegy a jókedve. De annyira
nem ment el neki, hogy harmadszor is jelöltette magát. Az alkotmány
ellenére. Amelyben az vagyon írva, hogy egy halandó legfeljebb kétszer
lehet államelnök. De nem ő -- mondta, és mosolygott. Erre fel
harmadszor is megválasztották, mert ilyen a nép, mindig beveszi, ha
mosolyognak neki. Egy ilyen rosszul választós -- na, mindegy.
Ezután
az elnök bányászokkal verette szét az ellenzékieket, úgy egyáltalán a
bukarestieket, elsősorban azokat, akik szemüveget viseltek, mert azok
lehetnek -- uram bocsá' -- értelmiségiek is, és azokat nagyon nem
szerette.
És a magyarokat sem szerette az elnök, s amikor ezek gyertyás-fáklyás,
néma tüntetésen visszakövetelték a Bolyai líceumot, akkor őket is
megverette. Nem a bányászokkal, hanem a Görgény völgyéből való botos,
fejszenyeles legényekkel, akiket előzőleg gondosan leitattak.
És
akkor az elnök -- a magyarveszély miatt -- újra aktivizálta a
Securitate nevű bűnszövetkezetet, amely ezentúl minden rémséget elkövet
a bányászok és a Görgény völgyiek és más verőlegények helyett. És az
elnök nevében, aki mosolyog és magyaráz.
Megmagyaráz.
Azt is megmagyarázza, hogy nem volt Romániában zsidóüldözés, amikor
pedig Carp is megírta, hogy volt. És a nagyromán kis führerrel, Vadim
Tudorral együtt ünnepli a bölcs, zsidómentő Antonescu marsallt, akit a
történelmi igazságtétel eltévedt golyója fejbe talált, háborús
bűnösként. Amikor a Nagytesó leszólt, hogy álljon meg a
gyászmenet (lehet, hogy nem pont így), akkor az elnök elmosolyodik, és
alakít egy holokausztot kivizsgáló bizottságot élén Elie Wiesel
Nobel-díjas íróval, aki nem érte meg, hogy Ceausescu elárverezze,
ahogyan tette több tízezer zsidóval, hanem a háború után haza se jött a
szelídgesztenyét termő máramarosi tájakra.
Mondom,
az elnök mosolygott még akkor is, amikor végleg el kellett búcsúznia a
Cotroceni Palotától, ahol öreg éveit tengette. De még egy utolsó
gesztusként a legnagyobb román állami kitüntetésben részesítette Elie
Wieselt. És Vadim Tudort ugyancsak, aki időközben meggondolta magát, és
nem gyalázza a zsidókat, csak a magyarokat. Zsidóbarát lett Vadim, ez
az elnöknek megér egy kitüntetést, sőt a legnagyobbat. A Nobel-díjas
író természetesen visszautasította a díjat, Vadim természetesen nem
utasította vissza, az elnök pedig mosolyog.
És
még egyszer, utoljára elnöki rendelettel megkegyelmez több bűnözőnek (a
tűzparancsot adó temesvári rendőrparancsnok-helyettesnek, a korrupt
bírónőnek stb.), hogy végül leróhassa háláját Miron Cozma bányászvezér
főlumpennek és banditának, aki elvégezte neki a piszkos munkát: a
proletariátus nevében háromszor is rendet vert Bukarestben.
Igaz,
hogy az országos felháborodás miatt egy nappal később vissza kellett
vonni a kegyelmi rendeletet, de ettől az elnök még szélesebben
mosolyog. Mert Cozma is láthatja, hogy ő megtett mindent, de hát --
hálátlanok a népek... Mondja az elnök és mosolyog. Egyre szélesebben.
Hiszen vár rá a pártelnöki bársonyszék, amit rövidesen elfoglal, és a szenátori bársonyszék is, és
ő, mint a mesében, boldogan (túl)él és mosolyog, míg meg nem halunk.
ORBÁN Ferenc
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. január 01. 12:04 | Sorszám: 50
|
Magyar Szó, 2004. december 31.
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/31/
Az MNT nyilatkozata az 1944/45-ös délvidéki megtorlásokról
A
Magyar Nemzeti Tanács a 2004. december 29-én Újvidéken megtartott
ülésén, a hatvan évvel ezelőtt lezajlott véres események évfordulója
kapcsán elfogadta a következő Nyilatkozatot az 1944/45-ben, a katonai
közigazgatás idején végrehajtott magyarellenes megtorlások hatvanadik
évfordulójának emlékére.
A vajdaági magyar közösség ezekben a
hónapokban fájdalommal emlékezik az 1944/45-ben ártatlanul megkínzott,
elhurcolt és kivégzett bácskai, bánáti és szerémségi magyar és más
nemzetiségű áldozatokra.
A
Magyar Nemzeti Tanács az elkövetett bűntettek tudományos feltárását, az
áldozatokról való szabad megemlékezés jogát és történelmi igazságtételt
követelve, egyszersmind síkraszáll az egymás ellen 1941--1945. között
elkövetett atrociátsokról szóló szerb--magyar párbeszédért. A testület
a tényfeltáró tevékenységet rendkívül fontosnak tartja, ugyanis a
vajdasági magyarság történelmének legfájóbb és legtragikusabb korszaka
csak a pontos adatok megállapításával válhat majd lezárhatóvá.
INDOKLÁS
Az
1941/42-ben elkövetett Sajkás vidéki és újvidéki razziáért, továbbá az
1941 áprilisa és 1944 szeptembere közötti időszakért a kommunista
rezsim a vajdasági magyarságot kollektíve tette felelőssé.
A
Josip Broz Tito utaítására 1944. október 17-én bevezetett katonai
közigazgatás ideje alatt a kommunista rezsim hírhedt biztonsági
szolgálata, az OZNA, a partizán osztagok és csoportok, valamint az
újonnan alakult népfelszabadító bizottságok mértéktelen és fékevesztett
bosszúállást hajtottak végre.
A
rendelkezésre álló, e korántsem teljes adatok alapján közel 40.000 magyar férfit, nőt és kiskorú gyermeket tartóztattak le és
végeztek ki bírósági tárgyalás nélkül Vajdaság-szerte. Az áldozatok
között volt a hívei mellett élete utolsó pillanatáig kitartó 27
katolikus és református pap is.
A kényszermunkára elhurcoltak száma jóval meghaladja a kivégzettek és a lágerbe hurcoltakét.
Csúrog,
Zsablya és Mozsor magyar lakosságának különösen kegyetlen megtorlást
kellett elszenvednie. A három falu teljes lakosságát kollektíve
bűnösnek nyilvánították, részben kivégezték, részben a járeki
koncentráicós táborba hajtották.
A
lágerben az éhínség, a betegségek, a fizikai és lelki tortúrák
következtében mintegy 6500-an vesztették életüket, közöttük sok nő és
több száz kisgyermek. A túlélőket 1945 tavaszán olyan írásos
rendelettel bocsátották szabadon, amely alapján szülőhelyükre,
falvaikba, házaikba soha nem térhetnek vissza. Földönfutóvá váltak,
elkobzott vagynukért eddig semmilyen kárpótlást nem kaptak.
Az
áldozatok nevéről és számáról, a kivégzések helyéről és körülményeiről
az 1990-es évekig nem volt szabad beszélni, rájuk emlékezni. A
hatóságok minden adatot tudatosan eltitkoltak, a kivégzetteket
hivatalosan is népellenégnek és fasisztának tekintették.
Az
ártatlan áldozatok megközelítően pontos számát az egyre nagyobb számban
megjelenő tudományos munkák és helyi monográfiák segítségével lehet
megállapítani.
Az utóbbi években közzétett publicisztikai és
tudományos munkák, megtartott tudományos tanácskozások, valamint
Vajdaság AT Képviselőháza által 2002-ben létrehozott tényfeltáró
bizottság eddigi mukája mind-mind megerősítik az 1944/45-ös
magyarellenes megtorlások megtörténtére és kegyetlenségére vonatkozó
megállapításokat.
A
Magyar Nemzeti Tanács üdvözli a tényt, miszerint Vajdaság Autonóm
Tartomány Képviselőháza kimondta, hogy egyetlen népcsoportot sem lehet
kollektíve bűnössé nyilvánítani, hogy a magyar vagy a szerb nép nevében
elkötett gaztetteknek legtöbb esetben név szerint is megnevezhető
kitervelőik és végrehajtóik vannak.
A
Magyar Nemzeti Tanács álláspontja szerint ugyanakkor, a Szerb
Köztársaság Parlamentjének ki kellene mondania, hogy az 1944/45-ös
magyarellenes megtorlások törvényellenesek, a kivégzett emberek
ártatlan áldozatok voltak.
Szerbia
parlamentjének feladata, hogy a vajdasági magyar közösséget és külön
Zsablya, Csúrog és Mozsor elüldözött lakosságát felmentse a kollektív
bűnösség alól, semmisnek nyilvánítsa azt a határozatot, amellyel a
kommunista rendszer megtiltotta e három falu lakosságának az
otthonaikba való visszatérést.
A
legalapvetőbb emberi jogok megsértése volna, ha az aktuális hatalom
továbbra is akadályozná a levéltári kutatásokat, a még létező
tömegsírok megjelölését, az áldozatok neveit feltüntető emlékeművek,
emlékfalak, keresztek felállítását, ha a kegyeletadáson való részvételt
háborús bűnösökre való megemlékezésnek nyilvánítja.
A
történelmi igazság feltárása és ismertetése, továbbá tantervekbe és
tankönyvekbe történő beemelése hozzájárulna a szerb nemzet
közgondolkodásában a magyarsággal szemben elő előítételek feloldásához.
Úgy
gondoljuk, hogy a múlt tisztázatlan kérdései, a történelmi tények
egyoldalú bemutatása, vagy elhallgatása kétségkívül egyik kiváltó okát
képezik a Vajdaságban már huzamosabb ideje tartó magyar--szerb etnikai
feszültségeknek is.
A
Magyar Nemzeti Tanács meggyőződése, hogy a múlttal való bátor
szembenézés, az egymás áldozatai iránti kölcsönös megbecsülés,
tisztelet és kegyeletadás, jelentős hozzájárulás lehetne egy olyan
Szerbia arculatának kialakításához, amely az európai népek családjában
kíván helyet foglalni.
Újvidék, 2004. XII. 29.
Galambos László, az MNT tagja
Józsa László, az MNT elnöke
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 31. 01:46 | Sorszám: 49
|
MAGYAR SZÓ 2004. dec. 31.
Mocskos levélnek ad teret a Magyar Szó!
Sajnálatos
módon az elcsatolt területeken működő magyar sajtótermékekben is
felbukkannak nyíltan vagy burkoltan magyarellenes, amolyan népszavás
szellemiségű írások.
A
délvidéki magyarság napilapja, az újvidéki Magyar Szó különös orgánum.
Nem is ritkán biztosít teret, különösen a magyarverések és a
népszavazási kampány óta hazafias, a nemzet egységét hirdető
gondolatoknak, de azért olykor beköszönnek még kvázi titoista,
"bocsánat, hogy magyarok vagyunk és még élünk" felütésű cikkek is, amik
jelzik, nincs minden rendben a lap háza táján. A december 30-i számban,
amely már elérhető a világhálón, egy alább mellékelt olvasói levél az
utóbbi példája. Az egyetlen délvidéki magyar napilap szerkesztőinek
felelőssége óriási.
Hogy
nyomdafestékre méltónak találták a szabadkai Hugyik Eleonóra magyar-,
és magyar egyházellenes firkálmányát, az több mint megdöbbentő.
Kedves
módszere volt a kommunista rezsimeknek az egyházellenes „olvasói”
levelek közlése, amelyekből „megtudhattuk”, hogy a papok lopnak,
csalnak, valutáznak, pedofilek, alkoholisták, osztályidegenek,
reakciósak, fasiszták és a többi. Az ilyen leveleket aztán rendre
deportálások, börtön, kivégzések követték. Most válaszolunk a fent
említett mocskos levélre, amely elsősorban a Magyar Szó szégyene, éppen
ezért az csak látszólag szól „Hugyiknak”.
A
magyarverések, a rasszista alapú munkahelyi megkülönböztetések korában,
amikor itt is, ott is betelepült szerbek kapnak munkát az őslakos
magyarság rovására, a "Hugyiknak" az a szabadkai magyar pap fáj, aki
Karácsonykor "merészelte" szavát felemelni nemzetéért. Netán december
5-éről is „volt képe” beszélni a "klerikális, horthyfasiszta
reakciósnak"
Miközben
Boszniából, Horvátországból, Koszovóból érkezett, kétes múltú
szerbekkel töltötték fel a rendőrség sorait az elmúlt években, akik a
magyarellenes pogromok eltussolásában és pártolásában segédkeznek,
miközben Budapest egyre szigorodó vízumkényszerrel "támogatja"
délvidéki honfitársainkat, a Gyurcsány-galeri pedig nyíltan is a
magyarság ellen uszít, ezt az "olvasót" a mise zavarja.
A
relatív magyar többségű Szabadkán a város szakbizottsága idén csekély
kivétellel ugyancsak a "menekültek" szociális lakáskérelmeit bírálta el
pozitívabban, nem a helybeliekét. E szerb "menekülteknek", valójában
betelepítetteknek, etnikai tisztogatás elkövetőinek valamiért eszükbe
sem jut visszatérni hőn szeretett szülőföldjükre, noha Horvátországban sokkal magasabb az életszínvonal, no meg
segélyek, kvártély is várná őket.
Persze
a szerb, mint foglalkozás nem túl jövedelmező ágazat arrafelé, így
előbb-utóbb dolgozniuk is kéne, netán sok horvát szomszédjuk emlékszik
még a háború alatti "testvéri" viselkedésükre.
- "Igenis
vannak olyanok, akik pusztán embernek vallják magukat, olyan
embereknek, akik itt élnek Szabadkán, mikroközösségben, itt dolgoznak,
nap nap után más nemzetekkel ülnek közös asztalhoz, igenis vannak
olyanok, akik ha templomba mennek, nem a papok nemzeti, faji, politikai
vagy nemi hovatartozására kíváncsiak" - írja Hugyik.
Furcsa,
hogy ez a „pusztán ember”, - aki nem kötődik kultúrához és nemzethez
(Jugoszláv tudata van? Szovjet?), de élhetne éppen Madagaszkáron is, - miért a
„nacionalista” magyar nyelven írogat? Ha
nem kötődik hozzánk, milyen alapon csahol bele magyarok és magyar papok
dolgaiba? Talán a pópát is megfeddi holnap, mert nem átallotta a szerb
ortodox egyházat a szerb hívekkel azonosítani?
Ami
meg „a nap nap után másokkal” asztalhoz ülőket illeti, azokat,
különösen hölgyek esetében egyértelmű elnevezéssel illeti a népi
bölcsesség.
Hornék
templomokban spicliskedő ifjúszoci szellemi keretlegényeire, a
Gyurcsány-rezsim egyházellenes gyűlöletbeszédeire emlékeztetnek e
romlott szavak, ki tudja, talán tényleg Budapest felől jő e ferde
illat.
"Hugyiknak",
aki persze adós marad tisztelendő úr gondolatainak pontos
ismertetésével, és nyilvánvalóan hazudik, amikor „kettéosztó” papi
szándékról zagyvál, azt üzenjük: ha nem is értesült róla (ezzel azt is
elárulja, hogy semmi köze hozzájuk), hogy keresztény és keresztyén
egyházaink sok száz vagy ezer éve magyar egyházak, amelyeknek kötelessége nemzeti
sorskérdéseinkben állást foglalni.
Honnan
veszi azt a baromságot, hogy egyházi személy nem beszélhet a nemzete
ügyeiről?
Mit gondol, a horvát katolikus pap lakatot tesz a szájára
népe gondjaival kapcsolatban? Ha pedig multikultira, politikai
korrektségre, üres teológiai közhelyekre, szenteskedésre és egyebekre
vágyik, fáradjon be bármelyik szerb templomba. Elvégre a pópák
arról "közismertek", hogy a nemzetük melletti kérlelhetetlen kiállás és
közügyekben való fellépés HELYETT a magyaroktól, bosnyákoktól és horvátoktól való bocsánatkérést hirdetik híveiknek.
Akik
nem kíváncsiak lelki vezetőjük "nemzeti, faji, politikai vagy nemi
hovatartozására", azt is elhiszik, hogy hamarosan magyar hölgy lesz a szerb
ortodox egyház pátriárkája.
Tudja, Hugyik, ha Ön szerbként hasonló tartalmú levelet küldött volna a
Suboticke Novine szerkesztőségének, joggal küldenék el melegebb
éghajlatra szerb testvérei, és még örülhetne, ha ennyivel megúszná.
Nyilvánvaló, hogy szerb lap és közösség ilyen irományt nem
közölne. Mert nekik, saját szempontjukból helyesen, maguk felé hajlik a
kezük és kiközösítik a bomlasztókat.
Önt nem kell kiközösíteni,
ávós feljelentőkre hajazó levélkéjével megtette maga.
Kende Ferenc
*
Előzmény a Magyar Szóban, 2004. december 30.
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/30/
Mást vártam
HUGYIK ELEONÓRA, SZABADKA
"Csendesen szeretnék hangot adni felháborodásomnak.
Karácsonyi
szokásainknak megfelelően a böjt méltó befejezéseképpen családommal az
Úr oltárához járultunk - örülni -, mert megszületett a Megváltó. Ennek
szellemében, örömmel indultunk az éjszakába, a fénylő csillagot
követve. Ez a csillag elvezet bennünket a jászolhoz, elvezet a
templomba, az Isten házába. Olyan szellemi feltöltődésre vágyunk, amely
egész évre megerősít bennünket hitünkben, olyan szellemi vezetőt -
papot - keresünk, aki ebben segít nekünk, mert azért választotta ezt a
pályát.
Így
esett a választásunk a szabadkai Barátok templomára. Sajnos, már a
szentmise bevezető mondatai árnyékot vetettek örömünkre, a folytatás
pedig olyan érzelmeket ébresztett, melyek elterelték gondolatainkat az
ünnepről. A prédikáció alatt vágyat éreztünk arra, hogy
elhagyjuk a templomot.
Miért is történt mindez?
Úgy érzem, tűrhetetlen, hogy a papok veszik maguknak a
bátorságot politikai kérdésekben állást foglalni, nyíltan kettéosztva a
gyülekezetet, azt sugallva a szószékről: aki
másképpen mer vélekedni, az nem jó keresztény, és még talán nem is magyar. Mintha katolikus
keresztény csakis az lehetne, aki magyar, - legalábbis mi így
értelmeztük az elhangzottakat.
Tűrhetetlen,
hogy ilyen célokra használják Isten házát, tűrhetetlen, hogy mindezt
ráadásul egy pap teszi, és tűrhetetlen, hogy ezen a fényes éjszakán
teszi.
Nyílt levelem által azon véleményemnek szeretnék hangot
adni adni, hogy igenis vannak olyanok, akik nem azonosítják nemzeti
hovatartozásukat hitükkel. Igenis vannak olyanok, akik pusztán embernek
vallják magukat, olyan embereknek, akik itt élnek Szabadkán, ebben a
mikroközösségben, itt dolgoznak, nap nap után más nemzetekkel ülnek
közös asztalhoz, igenis vannak olyanok, akik ha templomba mennek, nem a
papok nemzeti, faji, politikai vagy nemi hovatartozására kíváncsiak,
hanem hitének tűzéből szeretnének egy kis meleget, hogy
ne kelljen fázniuk a kinti világban. Igenis vannak olyanok, akik azt
szeretnék, hogy az Isten háza legyen menedék, ahova éppen ez elől
[a hovatartozás elől?] tudnak elmenekülni.
Én
egy vagyok közülük, és azt gondolom, soha nem volt időszerűbb a
megváltó születését ünnepelni, mint ezen a fényes ünnepen, éppen ma.
Hugyik Eleonóra"
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 31. 00:59 | Sorszám: 48
|
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 30.
http://www.hhrf.org/szabadsag/
v é l e m é n y e k
1.
Sz(egény)A(nyaországi)R(okon)-ok egylete
Hát
kedves rokonok, Sz.egény A.nyaországi R.okon-ok, sokat gondolok rátok. A begyulladt seb nagyon fáj. Azt
mondják, hogy a levágott kezet még sokáig érzi az ember, sôt az
amputálás után is fáj az, ami nincs.
Megértem
félelmeteket, a kenyér, a sült meg a borocska, ha van, az
pótolhatatlan. Féltitek! Én mint erdélyi, kevesebbel is beérem, és őszintén
mondom, megelégszem néha egy jó tejes-túrós puliszkával is, amit ti
"kásának" neveztek, és nem irigyellek titeket.
Az igaz, hogy egy nyelvet beszélünk, talán még verselünk is. Hisz mi
exportáltuk Reményik Sándort is, aki szintén nem volt magyar
állampolgár. Ha jól emlékszem, még Mátyás királyt is. Én ezt nem
tanultam történelemórán. Anyám mesélte otthon, este, titokban. Sôt, még
Bartók Béláról is mesélt, sajnos ő se volt magyar állampolgár.
Hosszú lenne a lista. Kár az időtöket ilyen szentimentális
gondolatokkal tölteni, ti úgyis el vagytok foglalva az
EU-problémáitokkal.
Megértem,
hogy féltek a magyar emigrációtól. Hisz az utolsó 10–15 év alatt több ezer
orvos, tanár, mérnök emigrált hozzátok és átiskoláztatásuk biztos
rengetegbe kerül Nektek. Bár Erdélyben az iskolák több száz évre
tekintenek vissza, mégse vagyunk oly okosak, mint Ti. Sokba kerül megtanítanotok bennünket, a
jött-menteket, a hazátlan bozgorokat, hogy tudjuk mit jelent "a román" megszólítás, ahogyan rólunk
beszéltek.
Mit
számít 85 év, mit számít a könyvek száza, amit ôrzök, amit Apámtól,
Nagyapámtól kaptam, amit féltve ôrzök a lelkemmel, nyelvemmel, az
itteni létemmel együtt. Nektek ez már nem számít. Talán nektek se tanítottak Mátyás királyról, talán Arany és Ady
is idegen?
Summa
summárum, Szegény Anyaországi Rokonok, én mint "román",
felajánlom a nyugdíjam havi 5%-át, hogy a Magyar Köztársaság törvényei
szerint létesítsetek egy Szegény Anyaországi Rokonok Egyletét, melybe tagnak javaslok minden NEM-mel vagy NEM-SZAVAZÓ
vérrokont.
Varduca György
2.
Kétszeres Himnuszunk
Idén
december 5-én, a kettôs állampolgárságról szóló népszavazáskor, a
Mikulás piros-fehér-zöld masnis selyempapírba csomagolt lelki pofont
nyújtott át a magyar nemzet anyaországon túli részeinek. Melyek
közül mi, erdélyiek, lennénk a legtöbben, tehát a váratlan "ajándék"
nyomán született felhördülésben nekünk jutott a prímás szerepe. A
hirtelen kiváltott keserû harag szinte magyarzászló-égetéssé fajult a
Székelyföldön, ami példátlanul tragikomikus epizódja történelmünknek.
Akadt
olyan erdélyi magyar település, ahol a templomi hívők egyenesen
megtagadták a Himnusz eléneklését. Remélhetôleg csupán szalmalángról
van szó, és hamarosan minden visszatér a rendes kerékvágásba. Mert a
normális magyar–magyar kapcsolatok sokkalta erôsebbek annál, hogy holmi
pártpolitikai érdekek képesek legyenek azokat tartósan befolyásolni.
Esztendőváltáskor, Trianonnal kialakult kényszerû hagyományként, Erdély-szerte
két szilvesztert ünneplünk: helyi idô szerint éjjel tizenkettőkor a román, rá egy órára pedig az anyaországi magyar új évnek
adózunk. Hála az idôeltolódásnak, no meg a történelem
fintorának.
A
2004. december 5-i magyarországi népszavazás élményére
válaszolva javaslom, hogy Himnuszunkat ezentúl ne csak "a magyar
szilveszterkor", azaz nálunk új esztendô elsô órájának
leteltekor hallassuk, hallgassuk, - hanem már az "román felvonás" idején is.
Ezáltal jelezhetnénk, mi "kitaszítottak", hogy
kétszeresen kötődünk nemzetünk egészéhez, avagy azt is: - hogy más nemzet szokásához kergettek a hazától!
Ördög I. Béla
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 31. 00:16 | Sorszám: 47
|
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ
2004. december 31.
Falusi (magyar) rádió a Bánságban
Megvalósult
a muzslyaiak évtizedes álma: a napokban megszólalt a helyi rádió – A
nagyvilágban is hallhatják majd a Mária szent neve plébániatemplom
harangját, ígéri Szíveri István, a Zeppelin Rádió gazdája.
Az
ünnepi nyüzsgésben Muzslyán szinte nem beszélnek másról mint a régóta
várt helyi rádió elindításáról. A próbaműsor december közepén indult,
de már nincs a faluban olyan, aki ne hallott volna a Zeppelin Rádió
88,2 MHz-en sugárzott műsoráról. A muzslyaiak közismerten szeretik a zenét. Jelenleg húsz-egynéhány zenekaruk van, melyek a népzene mellett a
közkedvelt örökzöld slágereket, de a muskátlizenét is művelik.
Most
szinte nem tudnak betelni a magyar zenével, amely folyamatosan szól.
Küldözgetik egymásnak a nótás üdvözleteket, folyamatosan jelentkeznek
az élőben sugárzott műsorokba. Valóságos rádiós lázban él egyik
legnagyobb magyar többségű településünk. A történet nem meglepő. Nagybecskerek környékén, de valószínűleg egész Közép- és
Dél-Bánságban a tucatnyi rádióállomás közül a Zeppelin Rádió az első,
amelyik (szinte állandóan) magyarul szól.
–
Az emberek régóta várták a magyar rádió elindítását, jómagam pedig
végtelenül örvendek, hogy ez közmegelégedésre történt. Bebizonyosodott,
hogy a muzslyaiak nem azért nem hallgattak eddig magyar zenét a
rádióban, mert nem akartak, hanem egyszerűen azért, mert nem volt rá
lehetőségük. Most ez adva van. Úgy gondolom, hogy az sem mellékes, hogy
ezentúl az anyanyelvi oktatás mellett a magyar zene folyamatos
hallgatása is hozzájárul majd az asszimiláció elleni közdelemhez.
Az
eddigi visszhangból ítélve nyugodtan mondhatom, hogy a rádió
elindításával jó dolgot tettem – mondja Szíveri István, a Zeppelin
Rádió gazdája, aki immár 17 éve vezeti az azonos nevű kávéházat, amely
mindmáig a helybeli fiatalok kedvenc gyülekezőhelye.
A lelkes rádiós csapat: Bukovics Anita, Kelemen Imre, Pakai Tibor, Szíveri István és Nagy Mihály.
–
Egy évvel ezelőtt megismerkedtem Fazekas Imre barátom holland ismerősével, az
amszterdami rádió munkatársával, Paul de Haannal. Ők éppen abban az
időben korszerűsítették a stúdiójukat, és felszabadult addigi
felszerelésük egy része. Tekintettel arra, hogy korábban egy
keverőpultot már eljuttattak Nagybecskerekre, felvetődött a lehetőség,
hogy megkapjuk ezt a nálunk még használható felszerelést.
Bukovics Józsi tette üzemképessé. Fel kellett állítani a 25 méter magas
antennaoszlopot, ezért pedig Hallai Gergőnek, Szabó Jánosnak, Rózsa
Kálmánnak tartozok köszönettel, és mindenkinek, aki közmunkával
segített. A szerkesztőség még alakulóban van. Jelenleg a
keverőasztalnál Bukovics Józsi, a nagybecskereki rádió eddigi dolgozója
és Nagy Mihály váltják egymást. A műsorvezető-bemondói feladatot
egyelőre közismert énekesünk, Pakai Tibor (sokan Rambó Öcsiként
ismerik) vállalta, itt van Szabó Béla, az Újvidéki Rádió nyugalmazott
újságírója, valamint Kovács Kónya Otília, akinek úgyszintén vannak
rádiós tapasztalatai és Bíró Otília, Gyémánt Tibor, valamint Bukovics
Anett.
A
muzslyai rádió műsorszórója 20 km-s hatósugarú. Muzslya és
Nagybecskerek mellett jól hallható Szentmihályon, Lukácsfalván,
Udvarnokon, sőt még Ittabén is. A terep miatt Erzsébetlak egyes részein
vannak némi gondok, akárcsak Tordán is. Az utóbbi évtized
tapasztalata miatt úgy döntöttem, hogy mindent a saját telkemen, az
udvaromban fogok elkészíteni. Hogy még véletlenül se függjünk attól,
hogy az adott cég igazgatóját esetleg leváltják-e vagy nem.
Ugyanígy igyekszünk távoltartani magunkat a politikától is.
Természetesen
az informatív részben a falu legégetőbb gondjai előnyt élveznek. Szeretnénk felkerülni a világhálóra is, hogy a
faluból elszármazottak, - nem kevesen vannak -, a nagyvilág bármely
részén minden délben meghallhassák a Mária szent neve plébániatemplom
harangját – ígéri Szíveri István.
K. I.
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 23:51 | Sorszám: 46
|
UDVARHELYI HÍRADÓ
http://www.uh.ro/
Keserűség és kiábrándulás
Nagy felháborodást és keserűséget váltott ki a romániai
magyarokból a kettős állampolgárság ügyében a Magyarországon lezajlott
népszavazás eredménytelensége.
Sokan
nyílt levélben ítélték el a magyarországiak érdektelenségét és NEM-szavazatait, mások internetes fórumokon vagy rádiós vitaműsorokban
fejtették ki véleményüket. Egyesekben az is felmerült, hogy visszaadják
magyarigazolványukat, mások pedig Búcsú Csíksomlyótól feliratú pólót
viseltetnének a búcsúra jövő magyarországiakkal.
Hogyan fogjuk hallgatni a Himnuszt?
Az
elkeseredést minden lehetséges fórumon kifejezték az emberek. A Dispután tegnap egy ismeretlen ezt írta:
„Az
biztos, hogy az én számból senki többé nem fogja hallani, hogy magyar
vagyok. Erdélyi vagy székely vagy bármi vagyok, de elvették a hitet,
amiben bíztam. A himnusz, a szózat már teljesen mást fog jelenteni
nekem, és más érzéseket fog ébreszteni. Valaminek azért mégis örülök.
Annak, hogy édesapámnak nem kellett ezt a napot megérnie. Nem élte
volna túl.”
A
nevét is felvállaló csíkmindszenti Molnár Judit a következőket kérdezi:
„Hogyan fogom ezentúl hallgatni a magyar himnuszt? Mennyit tud még jelenteni ezek után? Számomra eddig tele volt tartalommal, érzéssel,
átéléssel és megéléssel. Hogyan fogok a gyermekeim szemébe nézni? Mit tudok mondani nekik?
Székely
vagyok-e, vagy magyar? Imádkozhatok-e én még a Magyarok
Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd
az ég? Tudják-e a kitagadók, mit jelentett tavaly az István, a király a
Somlyó oldalán? Történelem
íródott-e most, vagy csak játszottak egyet velünk a politikusok?”
A
székelyudvarhelyi Prima rádió reggeli műsorában például többek között
kijelentették, hogy ezután lehetőleg nem mennek Magyarországra, nem
vásárolnak magyar termékeket, és egy hallgató azt is javasolta, hogy
Magyarországon kellene magyarigazolványt bevezetni.
A
státustörvény alapján adott magyarigazolványokkal kapcsolatosan tegnap elterjedt, hogy egyesek azzal kívánnak reagálni a népszavazás
eredményére, hogy visszaadják a dokumentumot.
A
tiltakozást kifejező ötletek szintjén baráti beszélgetéseken elhangzott, hogy ezután szilveszterkor sem a román, se a magyar éjfélkor ne énekeljük a Himnuszt, hanem sehová sem tartozásunkat kifejezve
helyi idő szerint fél egykor koccintsunk majd az új évre.
Azt
is felvetették, hogy a közelgő kézilabda Európa-bajnokságon a magyar
csapat székelyudvarhelyi szurkolói egy „Szurkolók vagyunk,
állampolgárok nem!” feliratú szalagplakátot fognak kifeszíteni.
Egy
másik ötlet szerint az eddigi „Magyar vagyok, nem turista” feliratú
pólókat ezután „Turista vagyok, nem magyar!” feliratúra kell
cserélni, ha Magyarországra megyünk. Ugyanez az ötletgazda
felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a magyarországiak voksai
miatt most kevésbé magyaroknak kellene érezzük magunkat. „Ne ők
mondják meg nekünk, hogy magyarok vagyunk-e, vagy sem!”
A
G. Pub tulajdonosai tettekben is kifejezték nemtetszésüket, tegnap
reggel kifüggesztették a bejárati ajtóra, hogy magyar állampolgárokat
nem szolgálnak ki.
Jakab
Zoltán, a Székelyudvarhely Sport Klub edzője kettős, magyar-román
állampolgár. Nem véletlen, hogy ő is érdeklődve követte a vasárnapi
népszavazást. Elmondása szerint elment volna voksolni, de nem volt
kellőképpen informálva, hogy hol és miként tehette volna ezt meg.
„Sajnálom,
hogy az anyaországban élő magyarok nem úgy gondolkodtak, hogy
elmenjenek szavazni, és az igenre tegyék a pecsétet. Ezzel is
erősítenék a magyarságtudatot. Én 1997-ben kaptam meg a kettős
állampolgárságot, Erdélyben élek, itt dolgozom. Az együvé tartozást, a szolidaritást
jelentette volna a pozitív szavazat” – fejtette ki a román
teremlabdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya.
A
népszavazás eredménytelensége számos magyarországi magyart is
elkeserített. Az Udvarhelyi Híradó e-mail címére tegnap a következő
üzenet érkezett:
„Tisztelt Magyar testvéreink! A 2004. dec. 5-i
népszavazás kudarca magyarországi állampolgárként a végletekig
elkeserített! Szeretném tudatni minden határon túli magyarral, hogy
minden nem szavazó és NEM-re szavazó helyett szégyenkezem. 2004. december
5. ezentúl a MAGYAR SZÉGYEN NAPJA lesz, amíg élek. Bocsássanak meg, ha
tudnak! Tisztelettel: Bodor Miklós László magántervező, Budapest.”
Vasárnap
este a Magyarok Világszövetsége Kossuth téri rendezvényén Molnár Tamás
publicista elégette magyar útlevelét. „Ezzel a magyar útlevéllel
ezentúl nem merek kimenni a szomszédos magyarság sorai közé, ezért
ezennel ünnepélyesen elégetem”
Ugyancsak
a Disputára írta egy 31 éves budapesti lakos, hogy úgy érzi magát,
mintha egy atomháború másnapján lennénk. „Szinte minden elveszett, ami
fontos volt, keresgéljük a túlélőket. Hatmillió választó korú ember
fejében pusztaság van, ez nem tegnap kezdődött, a bűnösök köztünk vannak.”
A névvel jelentkező magyarországi Veress Balázs a következő üzenetet továbbította:
„Kicsiny
gyermekünket kézen fogtuk, és elmentünk szavazni. Igennel. Mert nekünk
fontosak vagytok. Az eredmény lesújtott. Mintha mindent elvettek volna
tőlünk, mert én nem felejtem azt a reggelt, amikor a gyergyói
havasokban álltam 10 évesen. Nem felejtelek titeket. Soha. Tovább
dolgozunk, és számíthattok ránk.”
Kiss Edit
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2004. december 30. 23:25 | Sorszám: 44
|
 
ÉN MARADOK
"Általános
döbbenetet keltett Erdélyben a népszavazás eredménye, de permanens
döbbenetben nem lehet élni"
- mondta lapunknak Sütő András a sikertelen
magyarországi népszavazás után.
- A magyarországi népszavazás előtt csatlakozott azokhoz, akik
az igenre szólították fel a szavazókat. Miért tartotta fontosnak, hogy
a nevét adja?
- Két okból. Egyrészt, mert úgy vélem,
hogy íróembernek a hivatása mellett közösségi kötelessége is van. Ez
utóbbi most az volt, hogy magam is üzenetet közvetítsek anyaországi
olvasóimnak; az erdélyi magyarságnak azt az óhaját, hogy - többek közt
a közelgő határátkelési szigorítás okából - nyerhesse el jogát a magyar
állampolgársághoz. Üzenet s óhaj volt ez! Nem követelés! Határozott
véleményem ugyanis: az anyaországnak nemzeti kötelessége fölkarolni a
határon túli magyarok ügyét, de minekünk nem áll jogunkban azt
megkövetelni. S kiváltképp nem áll jogunkban anyagi természetű
követelményeinkkel föllépni. Ezt a jogot "saját" román, szerb, horvát,
szlovák, ukrán, osztrák, szlovén államunkkal szemben kell minden
eddiginél erőteljesebben gyakorolnunk. Félreértés ne essék, így szólván
nem hajlok arra, hogy a szavazókat riasztó roppant költségek számadatai
hitelesek lettek volna. Nem! Viszont az is csak retorikai huncutság,
hogy a Magyarországra özönlő erdélyi vendégmunkások jelensége
valósággal áldásos az anyaországra nézve, bár kétségtelenül enyhíti az
erdélyi nyomorúságot.
- A népszavazás után sokan fekete adventről beszélnek. Tényleg mostoha anya-ország lettünk?
-
A népszavazás végeredménye Erdélyben is általános döbbenetet keltett,
főleg a Székelyföldön, ahol a várakozást már régen indult sajtókampány
is növelte. Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni. Következett
hát a szomorúság, majd a történtek józan megítélése is. A kérdésben
említett végletes megnyilatkozások az abszurd műfajába sorolhatók.
Hasonlókat említhetnék magam is: ellenőrizhetetlen, folklorisztikus
rémtörténeteket, olyasmit is persze, aminek borgőz, pálinka volt az
okozója. Mikor én Zetelaka polgármesterétől megkérdeztem, milyen a
néphangulat a községben, így szólt: "Persze, hogy szomorú, de lám,
advent kezdődött, ez most hosszabb lesz, kivárjuk hát a végét, és nem
sírva, hanem cselekedve a nemzeti ügy érdekében." Sarki héroszok,
politikai becsvágyban sikerkárosult anarchisták ilyen fordulatok
alkalmával próbálják leginkább Erdély ürügyén sütögetni a pecsenyéjüket.
- Pedig sok olyan hangot hallottunk, hogy a kormánypártok legyőzték népüket. Igazságtalan ez a megfogalmazás?
-
Nem vagyok az igazság birtokosa, nem áll módomban erdélyi közvélemény-
kutatást végezni, a magam véleményét mondom hát. Bizonyára azt is
mondhatják némelyek, hogy "a kormánypártok legyőzték saját népüket". A
népet magát? A nemzetet? Pontosabban: a nemzeti anyaország zömét,
mondjuk felét, harmadát? A javát? S ha egyáltalán van ilyen: a
pudvásabbik felét? De mi jogon minősíthető valamely közösség? Titkos
szavazás esetén kiváltképp kötelező a végeredmény civilizált
tudomásulvétele. Abban ugyanis, hogy szuverén véleményében a "népet
legyőzték", óhatatlanul benne foglaltatik annak lebecsülése is; a
sugallat, miszerint valamely döntéshez nincs elég esze, képessége,
bölcs megfontoltsága. Ki kell oktatni hát, mi legyen a pró és kontra,
aztán ha a vélemény nem kedvünkre való, az egyébként fennen
hangoztatott vox populi vox dei ősi érvényét veszti, a nép szava már
nem isten szava, hanem az elhülyítettségé. Ezért nem hiszem, hogy akár
kormánypárti, akár ellenzéki retorikával bármely közösségi vélemény
egyneműsíthető lenne.
- Kós Károly írta 1921-ben, az
erdélyi magyarokhoz intézett kiáltványában, hogy az anyaország
lemondott az erőszakkal leszakított nemzetrészről. Most is azt mondják
az ítélkezők, lemondunk a kívülrekedtekről.
- Kós
Károly drámai kiáltványában a fájdalom és a cselekvésre szólító hevület
a megáradt hegyi patakok sodró erejével görgeti a szerző mondandóit.
Némely mondata már-már kisiklik, s eredeti értelmét is veszítené, ha
nem figyelnénk éberen a "saskiáltás" egészére, s minden részlet
szövegkörnyezetére. De figyelünk, s ily módon megállapítható: Kós
Károly nem tévedett, mikor ezeket írta Trianon kapcsán: "Erdély,
Bánság, Körösvidék és Mármaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked,
de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem
tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére
fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok,
akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok." A kiáltvány elején
pedig ez olvasható: "Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak
valamit, valahol elosztottak valamit... Ahová a magunk erejével, ezer
esztendő munkájával kapaszkodtunk és minden lépcsőfokot a magunk
izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan
sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért." Világos ugye, hogy
nem magyarok alkudtak, osztottak feldarabolásra ítélt országot. Nem
magyarok taszítottak el minket ezeréves otthonunk sziklamagasából.
Nemzetgyilkossággal fölérő borzalmas szentenciát pedig győztes hatalmak
és mohó területrablók mondtak ki felettünk. És midőn a békediktátumot
kényszerűleg aláíró Magyarország lemondott rólunk, mert erőszakkal
leszakítottak, akkor nem elvetett minket, nem vette le rólunk a
gondját, hanem legyőzött, megtiport, kivérzett, kifosztott országként
tudomásul vette a főhatalom-változást. Mi mást tehetett volna? Kissé
bővebben azért szólok erről, mert Trianont és december ötödikét, a
hirtelen-kelletlen összecsapott, elsietett, végig nem gondolt, civil
szervezeti irányból kierőszakolt népszavazást súlyban, jellegben így
összemosni: abszurditás. Hisz arról van szó, hogy az ország
lakosságának egy töredéke, létkörülményeinek valós vagy vélt
követelmény alapján, nem szavazott a határon túli magyarok óhaja
szerint. Most így döntött. Holnap másként dönthet. Ezzel szemben
szolidárisan, nagylelkűleg döntött a jobbára ellenzéki szellemiségű
lakosság másik része. Része! Nem egésze! Akkor hát miként állítható,
hogy Magyarország önként mondott le a kívülrekedtekről? Avagy éppily
módon vádolható az ország, amely közel másfél évtizede folyamatosan és
jelentős anyagi segítséggel bizonyítja nemzeti szolidaritását a határon
túli magyarokkal? Vajon eléggé közismert- é, hogy a támogatás nélkül
Erdélyben máról holnapra megszűnne a könyvkiadás, a színházak működése,
a művelődés számos intézete? Vajon tudják-e itthoni és bohó
fanyalgóink, hogy az anyaország - tehát az adófizető magyarok -
támogatása nélkül az erdélyi sajtókiadványok jelentős része csődbe
zuhanna? Arról nem szólva most, hogy hány tízezer romániai magyar
gondol hálával a Segítő Jobb alapítványi, egészségügyi, életmentő
tevékenységére. Nem sorolom, hisz jól tudom: fentiekből nem következik
a szavazási kudarc mentegetése. Mindezeket említeni kell most mégis
azoknak, akik elvetvén a sulykot, valósággal trianoni csapásként
átkozzák a történteket.
- Akik csapásként élik meg a
történteket, megvetik a nemmel szavazókat. Markó Béla RMDSZ-elnök
viszont azt mondta, a politikai elitre lehet haragudni, de a magyar
nemzetre nem.
- Markó Béla véleményén vagyok magam is.
Nagyon sokan, akik fanatikus politikai nézetek szerint, sommásan
ítélkezve feledkeznek a valóságról, konkrét társadalmi viszonyainkról,
a vágyak és lehetőségek közti távolságról, egész közösségeket képesek
megbélyegezni, morális vétségben elmarasztalni. Köztük találhatók azok
a népszakértők is, akik a mindennapi küzdelmekből félrevonulva mintegy
szimulátorban gyakorolják személyes-utópisztikus politikai holdra
szállásaikat. Ily módon gyakorta ütközik minálunk való és képzelet,
reálpolitika és ködevés. Igen, Markó Bélának adok igazat, miközben azt
is tudomásul veszem, hogy a már említett indulati kitörések okafokát az
elmúlt évtizedek szenvedéseiben is megtalálhatjuk.
- Hogyan lehet feldolgozni a történteket?
-
Elsősorban úgy, hogy azt, ami történt, nem rekviemhangon hirdetjük, nem
borzalmas lelki traumaként emlegetjük. Nem tekintjük irreverzibilis
nemzeti sérülésnek, s két pártirányzat konfliktusát nem fokozzuk
már-már vokális polgárháborúvá. Meg az is segít rajtunk, ha
meggondoljuk, hogy amit nyolcvan éven át nélkülöztünk, azt nem lehet a
már említett hebehurgya módon egyből megoldani.
- A
szocialista rendszer kioltotta az anyaországi magyarokban a nemzeti
érzést - hallottuk nemegyszer kritikaként a határon túliaktól.
-
Aki ilyet mond: magyarázza meg az 56-os forradalmat, a magyar irodalom
utóbbi évtizedeinek ellenzéki vonulatát, aztán a rendszerváltást,
Antall József szellemi örökségét, és magyarázza meg a mai magyar
ifjúság rendkívüli teljesítményeit a nemzeti kultúrában.
-
Amikor 1986-ban a Nemzeti Színházban bemutatott Advent a Hargitán című
darabját estéről estére vastapssal köszönte a közönség, el tudta volna
képzelni, hogy másfél évtized múlva a határon belüli és kívüli
nemzetrészek nem közelednek, hanem távolabb kerülnek egymástól?
-
Az Advent a Hargitán című darabomat Bukarestben betiltották, azaz: nem
engedélyezték a bemutatását. Ezért voltam kénytelen a munkát titkon
átcsempészni Magyarországra, ahol a Nemzeti Színház vállalta a
bemutatását. A magyar kultúrpolitikában ez akkor már nem jelentett
hatalmas fordulatot, hiszen korábbi, az Adventtel rokon szellemiségű
színdarabjaimat a hetvenes évek második felében is bemutatták a
fővárosban és vidéken is. Hogy azóta nemzetrészek eltávolodtak volna
egymástól? Személy szerint másként fogalmaznék. Például azt mondanám,
hogy újabban pártviszályok kicsapódásai tapasztalhatók Erdélyben is.
Ezek részint az anyaországi politikai viszonyok itteni lenyomatai. Van,
ami közönséges travesztia, de most nem ide tartozó kérdés. A színházi
közönség pedig politikai nézetbeli különbség nélkül fordul nagy
érdeklődéssel az erdélyi irodalom felé. Erről beszél az említett Advent
290 telt háza is.
- Anyám könnyű álmot ígér című művében
megrendítően ír a nemzetiségi létről. Mit gondol azokról a félelmekről,
hogy a határon túliak közül sokan áttelepednének, ha magyar
állampolgárok lennének?
- Drámai kérdés, hiszen az
erdélyi magyar élet roppant veszteségeit érinti. Azt például, hogy az
utóbbi másfél évtizedben közel 200 000 magyar hagyta el ősi
szülőföldjét. A jelző nem szóvirág. A múlt század utolsó nagy
veszteségét - magyar lakosságban - a II. világháború okozta. Fél
évszázad idejére csökkent az emigrálás, ám a romániai rendszerváltás
gazdasági következményei újabb kivándorlással sújtottak minket.
"Csónakunk alól elmegy a tenger" - keseregtem tíz évvel ezelőtt, s
akkor nagy tekintélyű liberális személyiség szólított föl nyilvánosan,
hogy ha pesszimista vagyok, kössek lakatot a számra, ne ijesztgessem
olvasóimat, akik oly gyanútlanul boldogok az új viszonyok között. Pedig
akkor - titkos belső vérzésként - még nem volt látványos a fiatal
erdélyi magyarok menekülése. Nos, a mi fogyatkozásunk folyamatos. Oka
főleg gazdasági, a romániai létkörülmények nyomorúsága. Minden más
tényező, indok, magyarázat mellékes ahhoz képest, hogy külföldön az
itthoni jövedelemnek sokszorosát lehet megkeresni. Ezért úgy vélem: a
magyar állampolgárság kérdését csak erőszakoltan lehet a menni vagy
maradni drámai dilemmájához kötni.
- Sok nehézség közepette, a kivándorlási hullám ellenére sokakkal együtt Erdélyben maradt.
-
Megannyi roppant vérveszteség, népességbeli fogyatkozás után, a
hetvenes évek végén újabb kivándorlási hullám kezdődött Erdélyben.
Anyanyelvükben bujdosó magyarok - főleg értelmiségiek - egyre többen
menekültek ki a román diktatúra ólomketrecéből. Ez a folyamat drámai
módon erősödött fel a nyolcvanas években. Akkor már jórészt
fölszámolták anyanyelvi iskolai hálózatunkat: betiltották a magyar
helységnevek használatát; pártállami döntés alapján magyar eredetű
románokká kereszteltek el bennünket. Ilyen körülmények között már-már
értelme sem volt a kérdésnek, hogy ki miért, mi okból kényszerül
elhagyni az ezeréves szülőföldet.
- Végül gyermekei is menni kényszerültek.
-
A tömeges vész népes családomat is elérte. Eleinte csak távoli, majd
közelebbi rokonaim vették nyakukba a nagyvilágot. Egyik unokahúgom
éppenséggel Amerikába menekült a szeku zaklatásai elől. Később már
pszichológus lányom, orvos fiam is kénytelen volt belefogni az utolsó
megoldás - ultima ratio - kísérletébe. Végzettségüknek megfelelő munkát
Erdélyben sehol nem végezhettek, diplomás vejemet csak tejkihordóként
tűrték meg Kolozsvárott (szülővárosában); fiamat egy alkalommal -
abszurd vádak alapján - a belügyérek le is tartóztatták... mentek hát
mindahányan megtiport létüket menteni Magyarországon. Szomorú példájuk,
a végzetes kényszer nem csupán fájdalmas, de tanulságos is volt a
társadalmi tünet megítélésében.
- Mi volt a tanulság?
-
Személyes veszteségeink figyelmeztettek engem is újfent a
türelmetlenség veszedelmére. Ne ítélj, hogy ne ítéltess? Empátiát
mondok inkább! Annak bizonyosságát, hogy kinek-kinek megadatott a maga
keresztje. Ezért vallom, hogy nem gyáva, aki elment innen, és nem hős,
aki maradt. S mikor úgy elborult már felettünk a történelmi idő, hogy
Sinkovits Imréhez írott nyílt levélben panaszoltam világgá a
magyartalanítás drámai mozzanatait: a kivándorlók ezreinek a szemére
semmit sem vethettem, annál inkább fájlaltam viszont, hogy be hosszan,
keservesen sír majd utánuk az elhagyott szülőföld. Mások
kényszercselekvéseit, akár a kínban kimondott szavakat, roppant
felelősség megítélni. Határozottan írhattam viszont Sinkovits Imrének
levelem zárógondolataként: "...feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben
talán nem önámítás azt mondanom tehát: nem csak én tekintem magam a
szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem
azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa
vagyok. Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza
mellett - ahogy lehet, amíg lehetséges. Kelt Marosvásárhelyt 1988
szeptemberében." Tizenöt éve múlt, hogy azóta néhaivá lett drága
barátom haranghangján levelem elhangzott a Kossuth rádióban. Akkor
sokan hallhatták Marosvásárhelyt is válaszomat a kérdésre, hogy mit
szándékozom cselekedni. Így hangzott az: Én maradok, másként nem
tehetek.
- Meg is fizetett érte: a magyarellenes pogrom idején súlyosan megsérült.
-
A diktatúra vezérkosai örültek volna, ha mégis elmegyek. Végleg, az
örökös némaságba. Szándékuk, hogy elhallgattassanak: 90 márciusában
vált világossá, a magyarellenes pogrom idején. Történetét Szemet szóért
című könyvemben írtam meg. Itt most csak azt említem föl újra, ami
beszélgetésünk tárgyához tartozik. "Határon túli magyarként" soha el
nem múló hálával gondolok mindazokra, akik súlyosan sebesült
állapotomban életmentő és gyógyító igyekezettel bizonyították
Budapesten is áldozatos szolidaritásukat. Velük - anyaországi
testvéreinkkel - találkozhattam 89 véres karácsonya után
Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, de még
Pusztakamaráson is; segélyszállítmányok rendezői-kísérői voltak, az
élükön többek közt Csoóri Sándorral és Antall Józseffel. Az a véradó
szolidaritás az anyaország egész népének üzenete volt akkor. Érvényét
ma sem veszítette. Annak ellenére sem, hogy ma még vita zajlik arról:
ki miként szavazott a "kettős állampolgárság" ügyében.
-
"Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba - lelkünkön bilincs. De
tudom, talpra kell állanunk mégis."
Kós Károly ezen nyolc évtizede
megfogalmazott szavait ma is érvényesnek tartja?
-
Engedtessék meg nekem, hogy Kós Károly szavaira ugyancsak a Kiáltó szó
igéivel válaszoljak:
"Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe
akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel.
Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell
a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni."
Mondta ezeket
mesterünk az erdélyi magyaroknak. És szól ez minden magyarhoz, a még
fennálló határok fölött is egységesként küzdő magyar nemzethez.
Halász Csilla,
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
4. évfolyam 52. szám, 2004.12.23
|
|
|
|