Zúgj, március Nyomtatás E-mail

Archívum Előfizetés Hirdetési lehetőségek Beállítás kezdőlapnak
2008. március 14., péntek, Matild  


Belföld
Külföld
Gazdaság
Utazás
E-világ
A Nap Témája
Kultúra
Sport
Vélemény és vita
Levelezés
Egészség
Életmód
Háttér
Iránytű
Autós
Interjú
Ahogy tetszik
Fotógalériák
Jogos kérdések
ECHO TV (új)
Mellékletek
Fórum
március 15.
SzakIránytű (új)




Zúgj, március 

Furcsa egy ünnep ez a március 15.
Az a kor, amelyben felnőttem, nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Illetve ez így nem pontos. Kádár disznóóljában gyűlölték március 15-ét, és rettegtek tőle. Pedig gyerekfejjel nem tűnt olyan nagyon félelmetesnek. (Ugyan mi tűnik olyan nagyon félelmetesnek gyerekfejjel a Burkus királyon és a hétfejű sárkányon kívül?) Csak álltunk gyerekfejjel az izzadságszagú zsibongóban, és hallgattuk, hogy a "nagyméltóságú helytartótanács reszketni méltóztatott". Azt hiszem, ennyi esztendő távolából, hogy egy reszketni méltóztató helytartótanács volt a mi március 15-éink legplasztikusabb, leginkább elképzelt pillanata, valósága. És fogalmunk sem volt róla, mennyire jó helyen sejtjük és képzeljük el március 15-ét…
Utóbb aztán, kamaszként, már lett valódi tétje ennek az ünnepnek.

Jó volt feltűzni a kokárdát egy olyan országban, ahol a rendőr egészen biztosan belekötött abba a kokárdába. És jó volt kiröhögni a Forradalmi Ifjúsági Napok nevű, virsliujjú kommunista találmányt, amely szerint minekünk egyszerre kell örülnünk március 15-ének, március 21-ének (Kun Bélának és a tanácsköztársaságnak – pfuj!), valamint április 4-nek ("érctorkok harsogva zúgják a szélnek, felszabadítónk hősi nevét!!! – Jézusmária!).

Tétje lett az ünnepnek, no. Úgysem érti ezt ma már legalább két nemzedék. És a fiaimnak is nehéz lesz elmesélnem.
Tétje lett – miért is? Hogyan is?

Bereczki Csaba barátom így fogalmazott a minap: "(…) a romániai kemény diktatúrában minden fekete-fehér volt. Magyarország ellenben puha diktatúrában élt, aminek az élhetőség szempontjából voltak ugyan előnyei is: az emberek például nem frászoltak azon, hogy mikor viszik el őket. A puha diktatúra azonban idővel puha embereket érlelt – ilyen volt a közeg, volt mibe belepuhulni. Erdélyben azonban – és ez nem plusz vagy mínusz, hanem tény – valaki vagy megtört, vagy nem. A kemény diktatúra miatt egyértelmű volt, hogy ki a szarházi, és ki nem. Azokról, akik félelemből vagy karriervágyból behódoltak a rendszernek, tudtunk, Magyarországon viszont nem lehetett tudni
róluk."
Hogy úgy van, Csabikám! Mennyit beszéltünk mi már erről!

És persze kicsit másképpen is van…
Ezt-azt azért lehetett tudni. Ilyen "szarháziságjelző" lakmuszpapír volt például március 15. is, meg aztán kicsit később október 23. is.

Világos volt például, hogy aki nem szarházi, az nem jár Forradalmi Ifjúsági Napok-rendezvényekre. Jár helyette a Vérmezőre, a Kun Béla-szoborhoz, március 21-én este, vizelni. Éppen a szoborra… Micsoda butaság ez ma már, így leírva. De milyen jó volt akkoriban rituálisan lehugyozni Kun Bélát!

Aztán megint ez a kokárda… Akkoriban "ízléses", nagyon kicsike kokárdákat lehetett venni hivatalosan, meg ilyeneket is osztogattak. És a "jó" kokárda az volt, amelyikbe bele volt kombinálva valahogyan a vörös zászló is – nehogy már elragadja a népet a "magyarkodás". (Ezt a kifejezést azok találták ki ám, a rettenetesek, el ne feledkezzünk róla!)

Normális ember rendes kokárdát viselt. Nagyot, szalagból, hogy ne mondjam, hivalkodót.
Normális ember csak a Petőfi-szoborhoz ment akkoriban ünnepelni. És aztán a nem szarháziak ott voltak 1986-ban a "lánchídi csatánál", és a Batthyány-örökmécsesnél, és kicsivel később már október 23-án is utcára mentek a nem szarháziak, aztán este elmondták róluk a tévében, hogy "szélsőséges elemek okoztak botrányt az ellenforradalom évfordulóján" – és akkor még nem is sejtettük, hogy akik ezt akkor elmondták rólunk, ma is ezt fogják mondani rólunk, de ez már egy másik történet…

Másik történet?
Talán mégsem. Talán éppen ezért van ismét tétje, jóféle borzongása március 15-ének. Talán ezért kell megint jelen lenni mindenképpen. És talán ezért:

Zúg Március
Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!


Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

Mert ki hitte volna, hogy Utassy József is időszerű lesz ismét. Hát ezért. S azért, mert ezek Petőfit is kigolyóznák a "klubból". Abból az "ötszáz értelmiségiből, akik nélkül itt úgysem lehet politikát csinálni". Hát akkor, zúgj, március…

Most megint tudjuk, hogy ki kicsoda… Végre. Sajnos.

Bayer Zsolt főmunkatárs
 
< Előző   Következő >