1919. május 5. hétfő Nyomtatás E-mail
 

 

1919. május 5. hétfő

 

 

Hajnalban vasúti szerencsétlenség történt Gödöllőn.

 

Mivel a csehek általános támadása pánikszerű védekezésre kényszerítette a budapesti vörös kormányt, hajszolt tempóban indították frontra egyik szerelvényt a másik után a miskolci vonalon az újonnan fölfegyverzett munkás alakulatokkal.

 

Gödöllőn, ahova visszavonult Szolnokról a Vörös Hadsereg főparancsnoksága és vezérkara, különösen nagy volt a pálya túlterheltsége. Az egymásba szaladó vonatok okozta szerencsétlenségben öten meghaltak, huszonnyolcan súlyosan sebesültek. Százakra menő volt a könnyebben sérültek száma.

 

 

*  *  *

 

 

Részlet a Miskolczi Munkás e napi tudósításából:

 

„A város megszállása után három nappal inkognitóban jött ki a gyárba két cseh tiszt, hogy a helyzetről kémkedjék. Azután egy bizottság akart a csehek részére nagyobb rendelést végezni a vasgyárban. Később megérkezett a vasúti vonalon Krisko Bohus Csehszlovák kormánybiztos Esner vasúti főfelügyelővel, és a diósgyőri műúton két század cseh katona felfejlődött és megszállta a gyárat.

 

Krisko sietett az összehívott vezetők előtt kijelenteni, hogy a gyár a csehszlovák állam tulajdona, és ugyanezen nyilatkozatát megismételte a munkásság előtt is. A munkásság vezetői tiltakoztak az ellen, hogy a megszállást véglegesnek jelenthesse ki valaki, hivatkoztak a párizsi békekonferencia döntésére.

 

Krisko azonban ragaszkodott előbbi kijelentéséhez, és hozzátette, hogy a gyár hivatalos nyelve ezentúl a tót, és mindenkinek meg kell tanulnia tótul.

 

Ennek hatása alatt a vasgyárból százas csoportokban szöktek át az emberek Ernődre, ahol jelentkeztek a Vörös Hadseregbe való felvételre. A munkások közötti nyugtalanságot fokozta a Miskolcon kiragasztott plakát, hogy minden tizennyolc éves férfiúnak jelentkezni kellett összeírás céljából, amelyet ők úgy magyaráztak, hogy az sorozás végett történik.

 

Ennek eredménye az lett, hogy mintegy hétezer ember hagyta el a gyárat, és átszökött a Vörös Hadsereghez.”

 

 

*  *  *

 

 

 

Sem az 1919-es, sem az 1945 utáni kommunista uralom vezetői soha semmiféle nyilatkozatot nem tettek az ország nyilvánossága előtt arról a tömegmészárlásról, amelyet a cseh légionisták vittek véghez Komáromban.

 

Május 5-én még lépten-nyomon látszottak az elsejei népirtás áldozatainak, sebesültjeinek sűrű vérfoltjai a Duna-híd pályatestén. Kun Béla látta ezeket a vérfoltokat, de azokról élete végéig hallgatott a közvéleménynek szánt megnyilatkozásaiban.

 

A tanácskormány külügyi népbiztosa és tényleges vezetője uralmának ideje alatt először és utoljára találkozott e napon megszállt területen ellenséges politikussal.

 

A szociáldemokrata Vavro Srobár, a prágai kormány teljhatalmú minisztere volt az a politikus, aki diktátori hatáskört kapott Magyarország csehek által már megszállt és még megszállandó területére.

 

Kun Béla a közös szocialista világnézet alapján naivan remélte, hogy szót érthet Srobárral, kieszközölheti nála a fegyverszünetet a csehszlovákok számára messzemenően előnyös feltételeket adva. Ezért kérte Kun Béla Srobártól a bizalmas találkozót.

 

Erre vonatkozik Kun Béláné alábbi emlékezése:

 

„Egy reggel Kun Béla megkérdezte:

-Eljön velem Komáromba? A csehszlovák szociáldemokrata miniszterelnökkel. Tusárral találkozom. (Kunné tévesen cseréli fel Srobárt Tusárral – a szerk.)

Örömmel mentem vele.

A bennünket fogadó vöröskatonákat Kun Béla visszaküldte őrhelyükre. A gépkocsi, kiséret nélkül, egyedül érkezett a komáromi hídhoz. Kun Béla kiszállt.

-Mindjárt jövök - mondta. - Várjon meg.

Avval már ment is gyors léptekkel, át a hídon, a Duna túlsó partjára. Ide-látszottak a csehszlovák határőr katonák.

Eltelt húsz perc, félóra, egy óra, úgy lehet még több idő. Kun Béla még mindig nem tért vissza.

 

Álltam a gépkocsi mellett. Vártam. Rettenetes érzésem volt. »Mi történt vele? Visszajön-e?»

Egyszer csak látom, jön a hídon vissza, felém, ugyanolyan gyors léptekkel, mint ahogy odament.

Mikor odaért hozzám, csak annyit mondott:

-Ne haragudjon, hogy megvárattam... - Aztán már a kocsiban: - Hiába minden. Ezekkel az »elvtársakkal« sem odaát, sem itthon nem lehet egységre jutni.”

 

 

*  *  *

 

 

Ugyanezen a délelőttön szinte valamennyi győri közhivatal és illetékes személy a komáromi vérengzés okozta következményekkel foglalkozott.

 

Az eltűntek kétségbeesett hozzátartozói nem tágítottak a városházáról és a megyeházáról, mert azt remélték, hogy az előző nap újonnan választott városi és megyei direktórium inkább képes lesz kideríteni eltűnt szeretteik sorsát, mint a tragédiáért kárhoztatott előző vezetőség.

 

De most is csak a már ismert választ hallhatták: a csehek egyetlenegy halottat sem hajlandók átadni, sőt a temetés pontos idejét sem közlik, ha ugyan meg nem történt már az elhantolás.

 

A vagongyárban, az ágyúgyárban és a többi győri üzemben tüzetes ellenőrzéssel állították össze reggel óta a hiányzó személyek névsorát. Aztán ellenőrizték, mi az oka a hiányzásnak, részt vett-e a komáromi akcióban a távollevő, s ha igen, sebesült-e, avagy hősi halált halt. Mivel igen sok volt a vidékről bejáró munkás, háromtagú bizottságot menesztettek Dél-Komáromba, Szőnybe és az érdekelt jobb parti községekbe, hogy derítse fel azokat a sebesülteket, elhaltakat, akiknek sorsa még ismeretlen, s gondoskodjék a győriek hazaszállításáról, akár holtak, akár sebesültek.

 

E zaklatott intézkedések közben kapták Almásfüzitőről az értesítést, hogy három holttestet vetett partra a Duna a község határában. Mindhármukon világosan felismerték a halálos fizikai sérülések nyomait.

 

A náluk talált iratok alapján személyazonosságuk is megállapítható. Szász Péter és Jager József a vagongyár alkalmazottja, Hegyesi Andor az ágyúgyár művezetője.

 

 

*  *  *

 

 

 

Tüntető célzattal, erős karhatalmi fedezettel Körmendre kísérte a vörösőrség a járás falvaiból az ellenforradalmisággal gyanúsított személyeket. De a körmendiek nem a hatalommal, hanem a letartóztatottakkal rokonszenveztek.

 

Egyre fenyegetőbben követelték szabadon engedésüket. Amikor úgy látszott, hogy a tömegharag elsöpri a karhatalmat, a tüntetők közé lőttek a vörösőrök.

 

Halálos találat érte Lasztóczky Ferenc hentest és Kocsis György napszámost.

 

 

*  *  *

 

 

Kecskeméten megbízhatatlannak tartották a kommunista vezetők a csendőrséget, ezért elhatározták lefegyverzését.

 

De helyi erővel nem merték megkísérelni szándékuk keresztülvitelét. Budapestről kértek segítséget. A Kecskemétre siető karhatalmista különítmény rajtaütéssel birtokba vette a csendőrségi körletet, foglyul ejtette az ott tartózkodókat.

 

Vén András harmincöt éves csendőr segédfelügyelő, akit nem sokkal korábban a románok üldöztek el szülőhazájából, a Székelyföldről, menekülni próbált. A Molnár-féle nyaraló kertjébe szorították a budapesti terroristák. A húszéves Katona József vörös karhatalmista lőtt bele.

 

Ütve-rugdosva hurcolták az erősen vérző Vén Andrást a református temetőbe. Csizmáját lecibálták, valamennyien többször is belelőttek, majd közösen egy gödörbe rugdosták.

 

 

*  *  *

 

 

Szamuely különvonata visszatért Abonyból készenléti helyére, a ceglédi állomás tározóvágányának egyikére, az úgynevezett Tulipán-vágányra.

 

Fokozott készenlétkor, vagy ha Szamuely is a fővárosban tartózkodott és a Hungária Szállóban lakott, a budapesti Nyugati pályaudvaron várakozott rá a különvonat. Ilyenkor öccse, Szamuely László parancsnokolt a különvonaton, amellyel időnként, bátyja tudtával ő is szokott önállóan utazgatni.

 

Mivel Szamuely Tibor bármely pillanatban készséggel gyakorolta rögtönbíráskodó hatalmát, éjszaka sem vonakodott elítélendőkkel foglalkozni, Május ötödikére virradón hozták eléje a ceglédi Tulipán-vágányon időző vésztövényszékre Buday József huszár főhadnagyot.

 

Buday Józsefre semmilyen ellenforradalmi cselekményt nem tudtak rábizonyítani. De mivel hallgatólagos szabály volt, hogy a különvonaton megforduló gyanúsított lehetőleg ne maradjon életben, Szamuely úgy döntött, hogy a huszártisztnek meg kell halnia. Bujkálásért ítélte golyó általi halálra.

 

A végrehajtás felelősévé a különvonat egyik szakaszparancsnoki rangban lévő bizalmasát, Mann Józsefet tette. Ez maga mellé rendelte Jónás Gyula, Sturz Károly, Bozsenka terroristákat, és amikor kivilágosodott, négyen a ceglédi református temetőbe kísérték Buday József huszár főhadnagyot.

 

A mindvégig nyugodtan viselkedő huszártiszt megkérte a kivégzéshez odaparancsolt temetőgondnokot, hogy utólag szenteltesse be sírját, majd imádkozott. Imája befejeztével átadta értékes zsebóráját Mann Józsefnek. Derekát kihúzva, ünnepélyes bátorsággal állt a puskacsövek elé.

 

 

*  *  *

 

 

 

Szamuely napközben bent Cegléden tartózkodott.

 

A járásbíróság épületében fogadta látogatóit, innen osztogatta utasításait és itt ítélte halálra az embereket. Délelőtt Báthory Győző tartalékos hadnagyot és Brachler József közkatonát állították eléje. Mindketten a budapesti 32. zászlóaljhoz tartoztak.

 

Azzal vádolták Báthory Győzőt, hogy amikor Szolnoknál meghátrált a románok elől, a felelősségére bízott százharminc vöröskatonával vízbe dobatta a fegyverzetet és leszedette velük a Vörös Hadsereg ruházati jelzéseit. Báthory hadnagyra golyó általi halált mondott Szamuely.

Ugyanerre ítélte Brachler József közkatonát is, mert elsőnek teljesítette a hadnagy utasítását és áruló tettével rossz példát mutatott az egész alegységnek. Az elítélteket a katolikus, úgynevezett Csengetyűs-temetőbe kísérték kivégzésre.

 

Farkas László huszonhat éves ceglédi cipőfelsőrész-készítőből lett terrorista és másik három Lenin-fiú volt a végrehajtó. Báthory Győző civil ruhát viselt. Farkas levettette vele a felsőruhát és a cipőt. Először a közkatonával végeztek. Báthory Győző életben maradt a sortűz után, mire Farkas hozzá lépett és közelről főbe lőtte. Leszedte az áldozatról az arany nyakláncot, a két aranygyűrűt, a hóna alá gyűrte a kivégzett tiszt ruháját, cipőjét, s egykedvűen visszaballagott három társa élén a ceglédi járásbíróságra, jelenteni Szamuelynek a feladat teljesítését.

 

 

*  *  *

 

 

Kalocsán letartóztatták dr. Várady L. Árpád kalocsai érseket.

 

Személyesen vette őrizetbe a késő esti órákban Klein Ignác, pékből lett városparancsnok. Az érsekkel együtt foglyul ejtették még Horváth Győző segédpüspököt és Révay Tibor érseki irodaigazgatót. Mivel a magas rangú egyházi személyek ellen semmiféle konkrét gyanú nem merült fel, érdeklődésükre biztosította őket Klein Ignác, hogy merő formalitás az egész.

 

Várady L. Árpád érseket leereszkedőn vállon veregetve mondta: „Nem kell úgy megijedni. Pesten majd szabadon engedik.”

 

Szuronyos puskák között, autón szállították az éj folyamán Budapestre a papokat.

 

 

*  *  *

 

 

Ellenforradalmi kormány alakult Aradon.

 

A Maros melletti fontos várost, a Bánát kapuját még nem engedték át a románoknak a franciák, ők tartották megszállva.

 

Kicsinyes és szigorú megszorításokkal bár, de hozzájárultak a magyar ellenkormány létéhez, mert úgy vélekedtek, hogy minden használ nekik, ami gondot okoz a budapesti vörös uralomnak.

 

GRÓF KÁROLYI GYULA, Arad vármegye volt főispánja lett az aradi ellenforradalmi ideiglenes kormány elnöke. Tagjai pedig olyan személyek, akiknek nevét csak kevéssé, vagy egyáltalán nem ismerte a szélesebb nyilvánosság:

 

Belügy - BARTA ÁBEL

Külügy - BÁRÓ BORNEMISSZA GYULA

Pénzügy - BÁRÓ SOLYMOSY LAJOS

Kereskedelem - VARJASSY LAJOS

Közlekedés - FÜLÖP BÉLA

Földművelés - KINTZIG JÁNOS

Vallás- és Közoktatásügy - BARABÁS BÉLA

Igazságügy - PÁLMAY LAJOS

Hadügy - SZABÓ ZOLTÁN

Közélelmezés - BÁRSONY ELEMÉR

Nemzetiségi -HEMMEN JÁNOS.

 

Ezzel az ideiglenes kormánnyal a megszálló francia katonai hatóságok kivételével egyetlen külhatalom képviselői sem léptek kapcsolatba.

 
< Előző   Következő >