1919. július 5. szombat Nyomtatás E-mail

 

 

 

 

1919. július 5. szombat

 



Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok távirata a belügyi népbiztossághoz Krammer Sándor Tolna megyei küldetésének meghosszabbításáról:

„Belügyi Népbiztosság. Bp. A 263. számú táviratra.

Krammer Sándor csapatával július hó 15-ig maradhat Szekszárdon, erről a kormányzótanácsot is értesíteni kell.

Böhm hadsereg-főparancsnok. 1470/hfp."

Böhm Vilmos következetesen tagadta, hogy neki, mint hadsereg-főparancsnoknak bármi köze lett volna a hátországi vörös terrorcselekményekhez, holott felelősségét bizonyítja a fenti távirat is.

*  *  *

 

Gödöllőn fontos, de eredménytelen megbeszélés volt ezen a napon.

Március 21. óta egy pillanatig sem szünetelt a hol nyílt, hol leplezett ellenségeskedés a hazai szociáldemokrata és a Moszkvából jött kommunista vezetők között.

Egyetértés csak a nemzeti társadalom tagadásában és az egyházellenességben volt köztük.

A nacionalizmussal azonosították a nemzeti törekvések valamennyi árnyalatát, függetlenül azok indokolt, jogos tartalmától, mert a hazafiság piros-fehér-zöld színben jelentkezett.

Együttműködésük szilárd alapjának a nemzetek fölötti vörös internacionalizmust tekintették.

De a magyarság és a nemzeti elv megtagadása és a más népek kiváltságaként magasztalt nemzetköziség mindenek fölé emelése kevésnek bizonyult a hatalmi együttműködéshez.

Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok, egyetértésben az antant budapesti képviselőivel, elérkezettnek látta az időt, hogy a kommunista vezetőket kirekessze a hatalomból. A megoldás mikéntjének eldöntésére a gödöllői főhadiszállásra hívta bizalmasan a szociáldemokrata vezéreket.

Böhm Vilmos felajánlotta szociáldemokrata elvtársainak, hogy katonai parancsuralommal eltávolítja a kommunistákat a hatalomból, ha a meghívottak ezt helyeslik és vállalják a politikai felelősséget a rendkívüli állapot bevezetéséért.

Javaslatát egyedül Haubrich József támogatta.
Landler Jenő és Pogány József azonban határozottan elutasította. Hozzájuk csatlakozott Weltner Jakab is. Így Böhm Vilmos javaslatából nem lett semmi, mert bármennyire kényelmetlennek tartották a szociáldemokrata vezérek a kommunisták erőszakos politikáját, inkább ezt választották, semmint a Böhm ajánlatta rendkívüli állapotban rejlő fehér forradalom veszélyét.

 

*  *  *

 

Minden fővárosi és vidéki laphoz eljuttatott központi sajtóközlemény:

 

Budapest, július 5.

Kun Béla ma délelőtt az Engels-laktanya katonáihoz a következő beszédet intézte:

"Arra akarom önöket kérni, hogy a forradalom minden katonája csak dolgozó ember legyen.

Azok, akik önöket megtévesztették, mikor ágyúik csöveit a gyárakra irányították (június 24-én), mindezeket a pogrom és a szociáldemokrácia jelszavával tették.

A papok, grófok, zsidó bankárok uszították önöket a pogromra, az úgynevezett »zsidó kormány« ellen. De nincs az a Tisza István, aki úgy elintézte volna a zsidó kapitalisták és bankárok vagyonát és hatalmát, mint éppen ez a zsidó kormány.

A szociáldemokraták nemzeti színe is hazug, mert nem egyéb, mint gyalázatos fehér!

Két választás van: burzsoádiktatúra vagy proletárdiktatúra!”

A katonák ovációban részesítették Kun Bélát és beszédét lelkesen megtapsolták.
(401)


*  *  *

 

A német békeszerződés aláírása után határozottabb figyelemmel kerítettek sort a győztes hatalmak arra, hogy mi módon verjék le a legrövidebb időn belül a magyarországi kommunista uralmat. Július ötödikén Hoover angol referáló kifejtette a párizsi békekonferencia vezető tanácsa előtt, hogy egyetlen hatékony megoldásnak a fegyveres intervenciót tartja.

Mivel a nagyhatalmak nem akartak vért áldozni, akörül forgott a vita, hogy kik hajtsák végre az intervenciót. Clemenceau, a békekonferencia elnöke ekkor emlegette La Fontaine ama meséjét, miszerint nyugalmuk érdekében elhatározták az egerek, hogy csengőt akasztanak a macska nyakába, csak abban nem tudtak megegyezni, miként valósítsák meg a nagyszerű ötletet, az intervenciót.


*  *  *

 

Újsághír:

„A népgazdasági tanács zár alá veszi a már meglévő, valamint a még ezután termelendő 1919. évi méztermést. Nem esik zár alá az egy személy birtokában lévő 5 kg-nál kisebb mennyiség.”


*  *  *


Az anarchisták lapja, a Társadalmi Forradalom szokásához híven a július 5-i számában is idézeteket közölt a mozgalom eszmei tekintélyeitől. Ezek között olvasható Karl Liebknecht alábbi állítása:

„A proletárforradalomnak nincs szüksége céljai eléréséhez semmiféle terrorra, gyűlöli az emberölést és visszaborzad tőle. Nincs szüksége ezekre a harci eszközökre, mert nem egyének, hanem intézmények ellen harcol.”
(402)


*  *  *

 

Változatlanul folytatódott a Duna-Tisza közi ellenforradalom résztvevőinek üldözése.

Vörös terrorkülönítmények nyomoztak a városokban, falvakban és a kiterjedt tanyavilágban. Pervanger Mihály különítményparancsnok a Dunapataj melletti Szentkirálypusztát rohanta meg huszonöt emberével. Idős és ifjú Barta Károlyt akarták kézre keríteni, de csak a fiatal Barta feleségét találták a tanyában. A legdurvább fizikai bántalmazással kényszerítenék vallomásra a fiatalasszonyt, de az nem árulta el a bújtatottak hollétét. Dühükben eszméletlenre verték a terroristák.

Nem is tért magához, belehalt a kínzásokba.

Pervangerék sorsára hagyták az ájult asszonyt és mindent felforgató kutatással megtalálták a rejtőzködő férfiakat. Rettenetesen megverték, majd gúzsba kötözték őket. Szekerekre pakolták a tanyában található összes élelmiszert és az értékesebb ruhaneműt, lefoglalták a készpénzt, kiterelték az  istállóból a szarvasmarhákat, majd mit sem törődve a haldokló fiatalasszonnyal, Dunapataj felé vették útjukat.

Dunapatajon a községháza udvarán lévő fára készültek felakasztani apát és fiát.

Elsőnek idős Barta Károlyt szándékozták halálba küldeni. Ki is rántották lába alól a széket, de a tanyás gazda ekkor sem veszítette el lélekjelenlétét. A feje fölé nyúlt és megragadta a kötelet, amelyen függött és addig rángatta, amíg el nem szakadt. Rárohantak a lincselő terroristák, hogy megismételjék az akasztást, de parancsnokuk, Pervanger Mihály leintette őket.

Úgy döntött, ítélkezzen a foglyok fölött a kalocsai forradalmi törvényszék.

Idős és ifjú Barta Károlyt bekísérték Kalocsára a járásbíróság börtönébe, de már nem kerültek a forradalmi törvényszék elé.

A vörös diktatúra után visszanyerték szabadságukat.

 
< Előző   Következő >