1919. július 6. vasárnap
Károlyi Mihály visszaemlékezése az emigrációja kezdetére:
„Az
első éjszakát egy határszéli paraszt szénakazlában töltöttük. A széna
nagyon szúrós és poros volt és nagyon közel voltunk a disznóólhoz.
Másnap reggel megkérdeztük a házigazdánkat, hogyan tudnának
átcsempészni bennünket a határon.
A
gazda kijelentette, feleségemet minden nehézség nélkül fel tudja
öltöztetni parasztlánynak, de énrólam azonnal észre fogják venni, hogy
mi vagyok.
- Miért, mi vagyok én? - kérdeztem tőle.
- Hát zsidó - válaszolta.
Akkoriban sok gazdag zsidó menekült ki az országból.”
(403)
* * *
Riport a Somogyi Munkás e napi számában:
„SEGÉLYKIÁLTÁS
Dolgozni akarnak a dologtalanok áldozatai
Az
úttévesztett, életúton kifáradt vándorok bűnbánó zokogása,
segélykiáltása tör ki abból a kusza betűkből rótt levélből, amely
kezembe adta a tollat, hogy megírjam az örömtanyákon hervadó mindenki
virágainak, az igazi fehér rabszolgáknak panaszát, esdeklését.
...
Levelet kaptunk. Szomorítóan panaszos levelet eladott nőktől, igazi
rabszolgáktól, kiket vérszopó kereskedők árultak megalkudott áron, s
szállították, mint a vágómarhákat. Ebből a levélből kiordít, kivisít a
végső elkeseredés, a fuldoklónak utolsó, velőt hasító kiáltása.
Íme néhány részlet ebből a panaszlevélből:
«Ma
mindenütt nyílik a kommunizmus piros rózsája és mindenhová veti fényét,
ragyogását. Hát miért nem ragyog mifelénk is? Miért nem csukják már be
ezeket a bűnbarlangokat, ahol nekünk csak festék, cifra rongy, nyomor,
züllés és végül a legocsmányabb elpusztulás jut osztályrészül. Dolgozni
akarunk, becsületes munkát kérünk, ne hagyjanak elpusztulni!«
Utánajártunk
a Vár utcai állapotoknak. Hát azok megdöbbentőek. Nem emberi odúkban,
hanem állati piszokban élnek ezek a szerencsétlenek, akiket a régi rend
dologtalanjai taszítottak a bűnbe. Proletárcsaládoktól elcsábított
lányok, kiket azok vetettek meg és ítéltek el, akik a bűnbe
taszították. Az örömtanya tulajdonosa vígan éli napjait a nyomorultak
keresményéből. Elszedett tőlük minden ruhaneműt, hogy meg ne
szökhessenek, mert akkor neki is dolgoznia kell.
El
kell tüntetni a Vár utcából ezt a bűnbarlangot. Ki kell szabadítani a
fehér rabszolgákat, módot kell nekik adni, hogy tisztességes
munkájukkal helyet szerezzenek maguknak a munka birodalmában. De
mielőtt elhagyják a börtönt, számoltatni kell a rabszolgatartót, a
perditák uzsorását.
Kérdőre
kell vonni, hogy miért fosztotta meg szabadságuktól a munka világába
kívánkozókat. Feleljen érte, hogy miért állta útját a szabadságnak? A
Vár utcai bűnbarlangnak el kell tűnnie.
Zsemley Oszkár.”
* * *
Glossza a Szegedi Napló e napi számában:
„CUKORBŐSÉG
Nem gúnyolódunk, - mostanában igazán cukorbőség van Szegeden.
Éppen most, amikor a cukrászok anyaghiány miatt kénytelenek bezárni a
boltot, Szegeden, a piacon árulják a cukrot és az utcasarkokon állítják
meg az embert azzal a kérdéssel, nem akar-e cukrot venni?
Többnyire
nagyon szegényesen öltözött torontáli szerbek teszik fel a kérdést,
akik zsákszámra hurcolják magukkal a kincset, a fehér cukrot és 58-60
koronát kérnek kilójáért. Elég tisztes polgári hasznuk van rajta,
amennyiben ők, mint a torontáliaktól halljuk, a nagybecskereki
cukorgyártól 5 koronáért kapják a cukor kilóját.
Ennél
gyalázatosabb uzsorát alig volt alkalmunk följegyezni az egész háború
alatt, pedig igazán nem volt panaszunk anyaghiány felől. Egyébként még
a rendőrség figyelmét sem hívjuk fel a dologra, utóvégre vagy van
szabad kereskedelem, vagy nincs.
Hála
istennek, úgy látjuk, van, - amit az is bizonyít, hogy az egyik
Széchenyi térre nyíló utca zugkocsmája előtt mindennap látni, amint
egész kocsi árurakományt pakolnak és visznek el, egy csöppet sem gyanús
egzisztenciák. Egy csöppet sem gyanúsak, mert mindegyiknek az arcára
van írva, hogy hivatásos árdrágító, aki, amit a mi boltjainkban
összevásárolt, azt ötvenszeres árban fogja eladni otthon.
Mindez
mindenki szeme láttára történik és senki se tesz róla, abban a szent
hitben, hogy úgyse tehet. Az is lehet, az illetékesek abból indulnak
ki, hogy kellemes az elmúlt bajoknak emléke és milyen nagyszerű lesz
tíz év múlva arról beszélni, hogy valamikor 60 korona volt a cukor
kilója. Meg tetszik látni, hogy ha még tovább is így ápoljuk és
dédelgetjük a drágaságot, idővel úgy járunk, mint a mozgóposta
hivatalnoka, aki úgy megszokta a vonatrázást, hogy mikor otthon kell
neki írni, ráförmed a gyerekeire:
- Ugyan lökdössétek már egy kicsit az asztalt, mert másképp nem tudok írni”
(404)
* * *
Szintén a Szegedi Napló e napi számában olvasható:
„Jószívű emberbarátok figyelmébe.
Egy
rongyokba burkolt emberroncsot küldött ma a polgármester
szerkesztőségünkhöz. Valaha, ment is olyan régen, ember volt, sőt
katona. Azelőtt, békeidőben pláne úr volt, mészárosmester és egy
háromemeletes budapesti ház tulajdonosa.
Most,
több évi orosz hadifogság után a nagyváradi román internálásból került
Szegedre és itt várja az engedélyt, hogy Budapestre juthasson.
Bizonyára megkapja, hiszen nem sok hasznát veheti már a Vörös Hadsereg
sem: a torkában csőből készült lélegző-apparátus, a gyomor táján
hatalmas seb. A szerencsétlen ember, aki személyazonosságát okmányokkal
igazolja, azzal a kéréssel fordul a jólelkű közönséghez, támogassák
szerény adományokkal. Ha valamikor hazakerül és módjában lesz, lerója
bőségesen és bajtársi érzéssel maga is támogatására siet a hozzá
hasonló hadirokkantaknak.”
* * *
Július 4-re befejeződött a Vörös Hadsereg visszavonulása a teljes északi arcvonalon. Ezzel véget ért az északi hadjárat.
Mindjárt másnap, július 5-én értekezletet tartottak Erdélyben az antant katonai képviselői. Munkájukról a következő táviratot küldték Párizsba:
„Nagyszeben, 1919. július 6.
Hadügyminisztérium, Párizs VII. osztály
Dufresne ezredes kezeihez.
A Magyarország elleni támadás ügyében július 5-én tartatott meg az értekezlet.
Részt
vettek a tárgyaláson Franchet d' Esperey, Presan, Mardarescu
tábornokok, Ghiurghiu helytartó, mint a román királyi
hadügyminisztérium megbízottja és Venére alezredes, mint Borius
tábornok megbízottja.
Ezen
az értekezleten elhatároztuk, hogy a mindenáron való támadást kérjük.
Minden készen van az előnyomulásra, a tartalékok beérkeztek, és azonnal
a vonalba küldettek. Mi csak a megkezdés jelére várunk, és a támadás az
egész vonal hosszában megindul.
A
Menlé vezérkari alezredes által szerkesztett hadrend elfogadtatott. A
parancs Esnault hadnagy futár útján átküldetett. Július 12-én érkezik
Párizsba, és a parancsot Foch tábornagy úrnak előterjeszti, aki, amint
remélem, hozzá fog járulni.
Petain tábornagy”
(405)
|