1919. július 11. péntek
Prohászka Ottokár e napra dátumozott följegyzései közül valók az alábbiak:
„Az ideál csak az ember összes tehetségének harmonikus kiképzése lehet.
De ezt csak a valósággal való sokoldalú érintkezés által, nem tudomány
által, nem csak sportolás, lovaglás által, hanem munka által lehet
csak. A fizikai munkát mindenkinek gyakorolnia kellene.
Nem kellenek szobatudósok, sem úrilovasok, nem lehet ész-kultúra, hanem egész ember kultúrája! Élni akarni, tenni, tapasztalni.
A
ferde alakulásoktól szenved a morál is. Nem lehet erős, természetes
érzésű, ítéletű, akit csak szóval, csak ideálokkal, kontemplációval
nevelnek; nem lehet szociális, ha a munkát, a gondot, a fáradalmakat
nem ismeri.
Nem
tudja értékelni a kézi munkát, s az azzal párosuló érzelmi világot, ha
maga nem dolgozik. S hogyan neveljünk a munka szeretetére, ha nem a
belátás által, hogy az ember ideáljához a munkaszeretet éppen oly
nélkülözhetetlen vonás, mint az értelmi műveltség.
A
szocialista irányzat jól teszi, ha a kettőt egyesíteni akarja: legyen
ideje a munkás embernek a többi tehetségek kiművelésére is; csak
vigyázni kell, hogy ebből ne ily elvet faragjanak: „csak minél kevesebbet dolgozni!”
Nem 10 órát, nem is 8-at! hanem? Nem 60 évig, nem is ötvenig! hanem?
Ez megint munkaiszony, ott leszünk, ahol voltunk az intellektualista, helytelen eszmény-kitűzéssel.
Az igazság ez: mértékkel, de mindent szeretettel s nagyrabecsüléssel!”
„Nem szeretem a nemzetek elnemzetlenedését;
a nemzeti öntudat kiherélését. Ha ez sikerül, akkor a nációk, mint az
eunuchok fáradt, pléh-bádog arcokkal járnak, mind sárgák lesznek!
Hol a nemzeti egységes kultúra?” (413)
„Bolondéria az úrnapi himnusz-éneklés?
A forradalmi hóbortos törvényszék Balog-Balek elnöklete alatt meghívta a gvárdiánt, H.-t, hogy vegyék tudomásul, hogy a tanácsköztársaság helyteleníti a himnuszéneklést.
N.
cisztercita remekül megfelelt nekik, lévén citálva: „a himnuszt ezentúl
is énekelni, s dirigálni fogom - ha tanár leszek; mert „Isten áldd meg
a magyart”, ezt mindenki énekelheti; még az akasztófa alatt is
énekelem!”
A guardián is kivágta a rezet, hogy Ő magyar ember és szégyen-gyalázat, hogy a himnuszt megtiltják. Balog-Balek kihúzta a brúgós regisztert, de aztán fuvolázott, s aláírták, hogy tudomásul veszik.”
* * *
Gara Arnold alkalmi tollforgató eredeti ötlettel megírta a Kommunista Kiáltvány 1919-es, tanácsköztársaságra alkalmazott változatát.
De az Írói Direktórium inkább csak az igyekezetet, semmint a teljesítményt jutalmazta a 300 koronás honoráriummal.
Ellenben
ennek az összegnek tízszeresét, 3000 koronát utaltak egy
festőművésznek, Glattner Ármin nevére; - egy Lenint ábrázoló festményt
értékelt ennyire a direktórium.
* * *
Rövid karcolat a Debreczeni Újság e napi számában
„A Steinhardt mulatóban, a következő eset történt:
Steinhardt Géza a rivalda előtt megállt s hosszasan nézett a földre maga elé.
Rott Sándor odament hozzá s kérdezte:
- Mit nézel, Géza?
- Nézem - felelte Steinhardt Géza neki - az én Kun Béla komám arcképét.
- Hát akkor - kiáltott rá Rott - miért hagyod a földön, s miért nem akasztod fel? Akaszd fel, úgy nézd!
Ezért letartóztatták a két ismert komikust.”
* * *
Kun
Béla két nagy reményt fűzött ahhoz, hogy engedelmeskedve Clemenceau
követelésének, - visszavonultatta az északi fronton a demarkációs
vonalak mögé a Vörös Hadsereget:
1. meghívják a párizsi békekonferenciára és ezzel de facto elismerik,
2. kiürítik a románok a Tiszántúlt.
Este negyed tízkor továbbították Budapestről az alábbi táviratot:
„Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének, Párizs.
Elnök
úr, június 13-iki táviratában Ön biztosított engem arról, hogy amint a
mi csapataink kiürítik a cseh-szlovák köztársaságnak szánt területeket
és amint visszavonulnak a magyar szövetséges szocialista
tanácsköztársaság részére kijelölt határok mögé, a román csapatok
ugyanily kiürítő mozdulatokat végeznek és szintén visszavonulnak azon
határok mögé, melyeknek vonala részletesen jelezve volt az Ön említett
jegyzékében.
Úgy
akkori válaszomban, mint később küldött táviratomban kijelentettem,
hogy a magyar szövetséges szocialista tanácsköztársaság ki akarja
mutatni, hogy ellenez minden hiábavaló vérontást és eleget tesz az Ön
kívánságának, mégpedig, mint az események bizonyítják, kielégítő mádon.
Én megtartottam a szavamat.
Ugyanakkor
bátor voltam kérni Önt, elnök úr, hogy adja meg nekünk a szükséges
biztosítékokat arra, hogy a román királyi csapatok teljesíteni fogják a
szövetséges és társult hatalmak rendelkezéseit, annál is inkább, mert
magamévá tettem Önnek azt a nézetét, hogy a fegyveres erővel szerzett
határokat nem lehet megtartani. Mivel nem kaptam tárgyi biztosítékokat,
utolsó táviratomban kijelentettem, hogy szubjektív biztosíték gyanánt
elfogadom az Ön szavát, mert Ön biztosított engem, hogy a romás királyi
csapatok ki fogják üríteni a Tiszától keletre fekvő, teljesen
kifosztott és elpusztított területeket.
Elnök
úr, megbízottai bizonyára értesítették Ónt, hogy csapataink abbahagyták
a cseh-szlovák köztársaság elleni harcot, melyet reánk kényszerítettek.
Június 24-én arra a frontra vonultak, mely a Pellé tábornok úr
segítségével megállapított semleges zónát határolja. A román királyi
csapatoknak tehát alkalmazkodniuk kellett volna a szövetséges és
társult hatalmak azon, rendelkezéseihez és parancsaihoz, amelyeket Ön
június 13-iki táviratában, közölt és vissza kellett volna vonulniuk a
részükre kijelölt határok mögé, hogy ezzel kézzelfogható bizonyítékát
szolgáltassák békeszeretetüknek és azon akaratuknak, hogy
alkalmazkodnak az Ön véleményéhez a fegyveres erővel megszerzett
határok tekintetében.
Az
Ön ígéretével és parancsával ellentétben a román királyi csapatok
nemcsak hogy meg sem kísérelték a kiürítést, de már június 24-én több
ponton, egyebek között Tiszalúcnál átkeltek a folyón, és dühös
támadásokat intéztek, amelyeket természetesen véresen visszavertek a Vörös Hadsereg egységei. Bármennyire sajnáljuk is a vérontást, az
Ön szava által is reánk hárított kötelességünknek tartottuk, hogy
megakadályozzuk a román csapatokat abban, hogy nagyobb arányú csatákat
kezdjenek, a szövetséges és társult hatalmak formális parancsaival
ellentétben.
Nem
akarjuk hosszabban fejtegetni azokat a gonosztetteket, amelyeket a
román királyi, csapatok naponként elkövetnek; elég, ha annyit mondunk,
hogy azok a pusztítások, amelyeket Hindenburg Franciaország megszállt
északi részeiben elkövetett, zöld oázisok ahhoz a helyzethez képest,
melyet a román csapatok barbársága a gazdasági életben létrehozott az
általuk elfoglalt területen.
Engedje
elnök úr, megkérdeznem, hogy az Ön szava, s a szövetséges és társult
hatalmak szava elég-e ahhoz, hogy a román királyi csapatok
visszavonuljanak ama határok mögé, amelyeket Ón június 13-iki
táviratában, kijelölt? Mi azt hisszük, hogy Önnek volnának
kényszereszközei, melyekkel megakadályozhatná a felesleges vérontást,
annál inkább, mert parancsát azokhoz intézné, akiknek békevágya nem
nyilatkozott meg oly fényesen, mint a magyar szövetséges szocialista
tanácsköztársaságé, mely a győztes csaták egész sorozata után
beleegyezett abba, hogy a cseh-szlovák köztársasággal szemben
abbahagyja a hiábavaló vérontást.
Kérjük
Önt, elnök úr, hogy érvényesítse az akaratát a román királyi csapatok
ellenséges magatartásával szemben, éppen úgy, mint ahogy a magyar
szocialista tanácsköztársaság érvényesítette a maga akaratát, amikor
beleegyezett, hogy abbahagyja a cseh-szlovák köztársaság elleni harcot,
melyet reá kényszerítenek és amelyet győzelmesen folytatott.
Kérjük,
szíveskedjék megismételni június 13-iki parancsait, hogy a szövetséges
és társult hatalmak akaratát tiszteletben tartsák.
A
magyar szocialista szövetséges tanácsköztársaság csakis ily módon
igazolhatja bírái előtt azt az engedékenységét, hogy elfogadta
biztosíték gyanánt az Ön fentebb említett nyilatkozatát. Remélem, hogy
a szövetséges és társult hatalmak tiszteletben fogják tartatni
akaratukat és tekintélyüket a román királyi csapatok által.
Budapest, 1919. július 11.
Kun Béla külügyi népbiztos."
(415)
|