1919. július 11. péntek

Prohászka Ottokár e napra dátumozott följegyzései közül valók az alábbiak:

„Az ideál csak az ember összes tehetségének harmonikus kiképzése lehet. De ezt csak a valósággal való sokoldalú érintkezés által, nem tudomány által, nem csak sportolás, lovaglás által, hanem munka által lehet csak.  A fizikai munkát mindenkinek gyakorolnia kellene.

Nem kellenek szobatudósok, sem úrilovasok, nem lehet ész-kultúra, hanem egész ember kultúrája! Élni akarni, tenni, tapasztalni.

A ferde alakulásoktól szenved a morál is. Nem lehet erős, természetes érzésű, ítéletű, akit csak szóval, csak ideálokkal, kontemplációval nevelnek; nem lehet szociális, ha a munkát, a gondot, a fáradalmakat nem ismeri.

Nem tudja értékelni a kézi munkát, s az azzal párosuló érzelmi világot, ha maga nem dolgozik. S hogyan neveljünk a munka szeretetére, ha nem a belátás által, hogy az ember ideáljához a munkaszeretet éppen oly nélkülözhetetlen vonás, mint az értelmi műveltség.

A szocialista irányzat jól teszi, ha a kettőt egyesíteni akarja: legyen ideje a munkás embernek a többi tehetségek kiművelésére is; csak vigyázni kell, hogy ebből ne ily elvet faragjanak: „csak minél kevesebbet dolgozni!”

Nem 10 órát, nem is 8-at! hanem? Nem 60 évig, nem is ötvenig! hanem?

Ez megint munkaiszony, ott leszünk, ahol voltunk az intellektualista, helytelen eszmény-kitűzéssel.

Az igazság ez: mértékkel, de mindent szeretettel s nagyrabecsüléssel!”

„Nem szeretem a nemzetek elnemzetlenedését; a nemzeti öntudat kiherélését. Ha ez sikerül, akkor a nációk, mint az eunuchok fáradt, pléh-bádog arcokkal járnak, mind sárgák lesznek!

Hol a nemzeti egységes kultúra?” (413)

„Bolondéria az úrnapi himnusz-éneklés?

A forradalmi hóbortos törvényszék Balog-Balek elnöklete alatt meghívta a gvárdiánt, H.-t, hogy vegyék tudomásul, hogy a tanácsköztársaság helyteleníti a himnuszéneklést.

N. cisztercita remekül megfelelt nekik, lévén citálva: „a himnuszt ezentúl is énekelni, s dirigálni fogom - ha tanár leszek; mert „Isten áldd meg a magyart”, ezt mindenki énekelheti; még az akasztófa alatt is énekelem!”

A guardián is kivágta a rezet, hogy Ő magyar ember és szégyen-gyalázat, hogy a himnuszt megtiltják. Balog-Balek kihúzta a brúgós regisztert, de aztán fuvolázott, s aláírták, hogy tudomásul veszik.”

*  *  *

Gara Arnold alkalmi tollforgató eredeti ötlettel megírta a Kommunista Kiáltvány 1919-es, tanácsköztársaságra alkalmazott változatát.

De az Írói Direktórium inkább csak az igyekezetet, semmint a teljesítményt jutalmazta a 300 koronás honoráriummal.

Ellenben ennek az összegnek tízszeresét, 3000 koronát utaltak egy festőművésznek, Glattner Ármin nevére; - egy Lenint ábrázoló festményt értékelt ennyire a direktórium.

*  *  *

Rövid karcolat a Debreczeni Újság e napi számában

„A Steinhardt mulatóban, a következő eset történt:

Steinhardt Géza a rivalda előtt megállt s hosszasan nézett a földre maga elé.

Rott Sándor odament hozzá s kérdezte:

- Mit nézel, Géza?

- Nézem - felelte Steinhardt Géza neki - az én Kun Béla komám arcképét.

- Hát akkor - kiáltott rá Rott - miért hagyod a földön, s miért nem akasztod fel? Akaszd fel, úgy nézd!

Ezért letartóztatták a két ismert komikust.”

*  *  *

Kun Béla két nagy reményt fűzött ahhoz, hogy engedelmeskedve Clemenceau követelésének, - visszavonultatta az északi fronton a demarkációs vonalak mögé a Vörös Hadsereget:

1. meghívják a párizsi békekonferenciára és ezzel de facto elismerik,

2. kiürítik a románok a Tiszántúlt.

Este negyed tízkor továbbították Budapestről az alábbi táviratot:

„Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének, Párizs.

Elnök úr, június 13-iki táviratában Ön biztosított engem arról, hogy amint a mi csapataink kiürítik a cseh-szlovák köztársaságnak szánt területeket és amint visszavonulnak a magyar szövetséges szocialista tanácsköztársaság részére kijelölt határok mögé, a román csapatok ugyanily kiürítő mozdulatokat végeznek és szintén visszavonulnak azon határok mögé, melyeknek vonala részletesen jelezve volt az Ön említett jegyzékében.

Úgy akkori válaszomban, mint később küldött táviratomban kijelentettem, hogy a magyar szövetséges szocialista tanácsköztársaság ki akarja mutatni, hogy ellenez minden hiábavaló vérontást és eleget tesz az Ön kívánságának, mégpedig, mint az események bizonyítják, kielégítő mádon. Én megtartottam a szavamat.

Ugyanakkor bátor voltam kérni Önt, elnök úr, hogy adja meg nekünk a szükséges biztosítékokat arra, hogy a román királyi csapatok teljesíteni fogják a szövetséges és társult hatalmak rendelkezéseit, annál is inkább, mert magamévá tettem Önnek azt a nézetét, hogy a fegyveres erővel szerzett határokat nem lehet megtartani. Mivel nem kaptam tárgyi biztosítékokat, utolsó táviratomban kijelentettem, hogy szubjektív biztosíték gyanánt elfogadom az Ön szavát, mert Ön biztosított engem, hogy a romás királyi csapatok ki fogják üríteni a Tiszától keletre fekvő, teljesen kifosztott és elpusztított területeket.

Elnök úr, megbízottai bizonyára értesítették Ónt, hogy csapataink abbahagyták a cseh-szlovák köztársaság elleni harcot, melyet reánk kényszerítettek. Június 24-én arra a frontra vonultak, mely a Pellé tábornok úr segítségével megállapított semleges zónát határolja. A román királyi csapatoknak tehát alkalmazkodniuk kellett volna a szövetséges és társult hatalmak azon, rendelkezéseihez és parancsaihoz, amelyeket Ön június 13-iki táviratában, közölt és vissza kellett volna vonulniuk a részükre kijelölt határok mögé, hogy ezzel kézzelfogható bizonyítékát szolgáltassák békeszeretetüknek és azon akaratuknak, hogy alkalmazkodnak az Ön véleményéhez a fegyveres erővel megszerzett határok tekintetében.

Az Ön ígéretével és parancsával ellentétben a román királyi csapatok nemcsak hogy meg sem kísérelték a kiürítést, de már június 24-én több ponton, egyebek között Tiszalúcnál átkeltek a folyón, és dühös támadásokat intéztek, amelyeket természetesen véresen visszavertek a Vörös Hadsereg egységei. Bármennyire sajnáljuk is a vérontást, az Ön szava által is reánk hárított kötelességünknek tartottuk, hogy megakadályozzuk a román csapatokat abban, hogy nagyobb arányú csatákat kezdjenek, a szövetséges és társult hatalmak formális parancsaival ellentétben.

Nem akarjuk hosszabban fejtegetni azokat a gonosztetteket, amelyeket a román királyi, csapatok naponként elkövetnek; elég, ha annyit mondunk, hogy azok a pusztítások, amelyeket Hindenburg Franciaország megszállt északi részeiben elkövetett, zöld oázisok ahhoz a helyzethez képest, melyet a román csapatok barbársága a gazdasági életben létrehozott az általuk elfoglalt területen.

Engedje elnök úr, megkérdeznem, hogy az Ön szava, s a szövetséges és társult hatalmak szava elég-e ahhoz, hogy a román királyi csapatok visszavonuljanak ama határok mögé, amelyeket Ón június 13-iki táviratában, kijelölt? Mi azt hisszük, hogy Önnek volnának kényszereszközei, melyekkel megakadályozhatná a felesleges vérontást, annál inkább, mert parancsát azokhoz intézné, akiknek békevágya nem nyilatkozott meg oly fényesen, mint a magyar szövetséges szocialista tanácsköztársaságé, mely a győztes csaták egész sorozata után beleegyezett abba, hogy a cseh-szlovák köztársasággal szemben abbahagyja a hiábavaló vérontást.

Kérjük Önt, elnök úr, hogy érvényesítse az akaratát a román királyi csapatok ellenséges magatartásával szemben, éppen úgy, mint ahogy a magyar szocialista tanácsköztársaság érvényesítette a maga akaratát, amikor beleegyezett, hogy abbahagyja a cseh-szlovák köztársaság elleni harcot, melyet reá kényszerítenek és amelyet győzelmesen folytatott.

Kérjük, szíveskedjék megismételni június 13-iki parancsait, hogy a szövetséges és társult hatalmak akaratát tiszteletben tartsák.

A magyar szocialista szövetséges tanácsköztársaság csakis ily módon igazolhatja bírái előtt azt az engedékenységét, hogy elfogadta biztosíték gyanánt az Ön fentebb említett nyilatkozatát. Remélem, hogy a szövetséges és társult hatalmak tiszteletben fogják tartatni akaratukat és tekintélyüket a román királyi csapatok által.

Budapest, 1919. július 11.

Kun Béla külügyi népbiztos."

(415)