1919. július 25. péntek Nyomtatás E-mail

 

 

 

1919. július 25. péntek




A nap folyamán nyilvánvaló lett a magyar Vörös Hadsereg teljes katonai katasztrófája.

Julier Ferenc vezérkari főnök részben elismerte saját hibáját, memorandumban kérte felmentését Landler Jenő hadsereg-főparancsnoktól. A vereség fő felelősségét azonban a Vörös Hadseregre hárította, amelyet memorandumában fegyelmezetlen, könnyen lelkesíthető, de annál gyorsabban lelohadó társaságnak nevezett.

Landler Jenő tehetetlen lévén, nem fogadhatta el a lemondást, mert a bolsevista diktatúra vezetői - önmagát is beleértve -, egyáltalán nem értettek a haditudományokhoz. Így Julier Ferenc a diktatúra bukásáig megmaradt vezérkari főnöknek.

Mivel Kónbéláék elsősorban politikai-hatalmi pozícióknak tekintették a katonai beosztásokat, mindenféle szakmai képzettség nélkül foglaltak el tábornoki posztokat.

Ilyen alapon lett a harmadik hadtest parancsnoka Bokányi Dezső, a szociáldemokrata kőfaragóból kommunista vezérré emelkedett demagóg. Az ő parancsnoksága alá tartozott a székely dandár is.

A tiszai offenzíva összeomlása végképp elmérgesítette a viszonyt a Vörös Hadsereg és a székely dandár között. Olyannyira, hogy a székelyek az engedelmesség nyílt megtagadása mellett döntöttek.

 

Miként Koréh Endre tábori lelkész leírásából megtudható:

„Verbőczy Kálmán százados egy főhadnagy kíséretében július 25-én a III. hadtest székhelyén, Nyékládházán megjelent és egyenesen kijelentette, hogy a székely csoportok többé nem harcolnak.

Bokányi megijedt. A székelyeknek székely jelvényeket és címeres kék zászlót ígért.

  - Nagyon szép, de nekünk a nemzeti zászló kell!

Bokányi kifakadt:

  - Tehát a székely csapatok ellenforradalmárok és az ön csapatai ebben elől járnak!

A százados ezt válaszolta:

  - Az ellenforradalmi vezető én vagyok! Tessék, felajánlom magam csapatom helyett, de elhatározásomból nem engedek!

A sok tanú jelenlétében lefolyt tárgyalás végén a vörösök semmit nem mertek tenni. Számoltak a fácántollas székelyek és ütegeik erejével..."

(445)


*  *  *

 

Ágoston Péter külügyi népbiztos naplójából:

„Július 25.

Peyer Károly és Weltner Jakab Cunninghame hívására megjelentek Wienben.

A tárgyalásoknak nem lesz eredménye, mert az angolok még ma, kilenc hónap után, sem ismerik belső viszonyainkat..."

 

*  *  *

 

Miközben beteljesedéséhez közeledett a Tiszánál a Vörös Hadsereg tragédiája, Böhm Vilmos intenzív tárgyalásokat folytatott Bécsben az ottani vezető antant diplomatákkal.

Mind az angol Cunninghame-t, mind az olasz Borghese herceget arról akarta meggyőzni, hogy Kun Béla bukása után ő lenne a legalkalmasabb egy tisztán szociáldemokrata, jobboldali árnyalatú vezetés megteremtésére. A tárgyalásban részt vett az ő oldalán Peyer Károly és Weltner Jakab is.

A két antantdiplomata össze akarta hozni egyezkedési céllal a három szociáldemokrata politikust gróf Bethlen Istvánnal, a bécsi magyar ellenforradalmárok vezetőjével, de Böhm Vilmos büszke tiltakozása miatt nem valósult meg a szándék. Böhm ugyanis fenntartás nélkül hitte, hogy a román ellentámadás által végképp elsöpört Kun Béla helyett csakis őt választhatja az antant Magyarország vezetőjének.

Annál csalódottabban olvasta a Cunninghame-tól kapott tervezetet:

Magyarország barátságosabb megítélésben fog részesülni és a blokád feloldására is számíthat, ha beszüntetik a bolsevik propagandát és a megdöntendő vörös diktatúra helyét egy Ágoston Péter, Garami Ernő, Haubrich József alkotta szociáldemokrata hármas veszi át.

Böhm Vilmos ebből megértette, hogy a győztes hatalmak nem tartanak rá igényt a tanácsköztársaság bukása utáni magyarországi vezetésben. (446)

 

*  *  *

 

Az egyre kisebb jelentőségű kormányzótanács e napi ülésén részt sem vett a hatalom két legfőbb embere, Kun Béla és Landler Jenő.

Garbai Sándor, a névleges kormányfő némiképp előtérbe került ugyan, de az ülés napirendje kevésbé fontos igazgatási ügyekre szorítkozott. Az ország katasztrofális katonai helyzete szóba sem került.

Kun Béla távolléte viszont alkalmat kínált arra, hogy leváltsák Cserny Józsefet, a központi karhatalom parancsnokát, Kohn voltaképpeni személyes alkalmazottját.

Helyére Fabik Ferencet, Dunántúl leghírhedtebb terrorkülönítményének főnökét nevezték ki.

 

*  *  *

 

Határozott utasítás érkezett Budapestről a győri városi és megyei direktórium címére:

A népgazdasági tanács érvénytelennek nyilvánítja a lakosság kezén lévő batyuzási igazolványokat és megtiltotta újabb igazolványok kiadását.

Mivel Győrött fenyegető volt a közhangulat a vészes élelemhiány miatt, a direktórium helyi vezetői inkább vállalták a felelősséget a felsőség előtt, minthogy nyilvánosságra hozzák a népgazdasági tanács döntését. Egyelőre hallgattak tehát a budapesti utasításról.

 

*  *  *

 

Az Írói Direktórium e napra szóló utalásai arról tanúskodnak, hogy megszűnt a bőkezűség:

Honti Rezső „Román, magyar, tót” című eszmefuttatásáért csak 150 koronát fizettek.

Hauser Arnold 100 koronát kapott a „Mese az öt ujjról című alkotásért.

Herczog Gretának 70 koronával kellett beérnie valamilyen fordításért.

A már akkor is közismert Heltai Jenő sem kapott többet 435 koronánál, szintén fordításért.

Az alkalmi röpiratokat még mindig értékük felett becsülték: Halasi Bélát 200 koronával honorálták.

Hevessy Gyula röpiratát nyilván nem becsülték alá az 1250 koronás utalással.

Halász Zsigmond is elégedett lehetett másokhoz képest a fordításért felvett 800 koronával. Nem szólva Hoor Tempisről, akinek semmiért, a Szociális Termelés szerkesztőségében élvezett szinekúráért [semmi vagy alig valami munkával járó jól jövedelmező állás] mellett fizettek neki plusz 800 koronát.


*  *  *

 

Prohászka Ottokár püspök naplójegyzete:

„Tegnap szieszta helyett olvastam a Ma-t; desperált [kétségbeesett, reményvesztett], érzelem-elborzasztó kotyvalék. No, ez nem tesz kárt senkiben! Oly bárgyú, tartalmatlan, erőtlen erőlködés. Okvetlenül a beteg, meghibbant és vérszegény agyvelők görcsös vonaglása.

Rám nagyon rossz benyomást tett; megsajnáltam e szegénylegényeket! Nincs bennük semmi természetesség, semmi erőteljes konstrukciónak vonala.

Új formát látszanak keresni, de csak formátlanságba keverednek. Se ész, se kedély, se lendület nincs bennük; az egész sovány komédiások ugrálásának látszik, vagy még annak sem, inkább éhes verebek szökdécselésének líciumbokrokon.

No, ez nem a Hajnal, hanem kótyagos rémlátás, - ez nem tavasz, hanem stupid színésznők majálisa!”

(447)

 
< Előző   Következő >