1919. augusztus 2. szombat Nyomtatás E-mail

 

1919. augusztus 2. szombat

 

 

Kun Béla előző esti sírógörcsös telefonálása, amelyről Böhm Vilmos ír, nem a menedékjog megadását sürgette, mert arról elvben és szóban már jó előre megegyeztek az osztrák szociáldemokrata vezetőkkel. Sürgetése arra vonatkozott, hogy az elvtársi és magánemberi egyezséget foglalják hivatalos diplomáciai okmányba, mire a menekülők Ausztriába érnek. Ez megtörtént.

Böhm Vilmos Ágoston Péter új külügyminiszter fölhatalmazásával még az éjszaka folyamán aláírta az alábbi okmányt:

„Német-ausztria kormánya avégből, hogy Magyarország új kormányát a nyugalom és a rend fönntartására irányuló törekvésében támogassa, hajlandónak nyilatkozik arra, hogy a magyar tanácsköztársaság eddigi kormányához tartozó Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Vágó Béla, Pogány József, Rákos Ferenc, Madarász Emil, Hirossik János, Varga Jenő és Lengyel Gyula kommunista népbiztosok, illetve híveik számára a német-ausztriai állam területén menedékjogot engedélyez, azon föltétellel, hogy a nevezettek itt semmiféle politikai tevékenységet nem fejtenek ki.

A tartózkodást csak arra az időre engedélyezi, amíg a német-ausztriai köztársaságra ebből belső vagy külső nehézségek nem támadnak. Erre az esetre a kormány szabad kezet tart fönn a maga számára.

A nevezettek tartoznak Magyarországra visszatérni, mihelyt a belső helyzet a Magyarországon való tartózkodást számukra lehetővé teszi. A német-osztrák kormány úgy a saját, mint a nevezettek személye, biztonsága érdekében kényszerítve érzi magát arra, hogy mozgási szabadságukat korlátozza és őket a kormány által kijelölt helyen, hatósági felügyelet alá helyezze.

Wien, 1919. augusztus 2.

A belügyi államhivatal nevében:
Ippen m. p.

A magyar kormány nevében:
Böhm m. p. követ"

(478)


*   *   *

 

Az alig néhány órája belügyminiszterré lett Peyer Károlyt is sikerült tévedésbe ejteni a bolsevik vezetők szökési biztonságát szolgáló konspirációs csellel.

Peyer meg volt arról győződve, hogy egyugyanazon vonattal menekültek a kommunista népbiztosok és azok hozzátartozói. Bizonyság erre az a távirat, amelyet a nevével jegyezve továbbítottak éjfél után kettőkor a határőrségre:

„2745. sz. Aug. 2. 1 h. 30 m.

Igen sürgős!

Ma éjjel 11 órakor Kelenföldről elindult különvonaton a magyar kormány által kiadott engedélyek alapján egyes népbiztosok és azok családtagjai Ausztriába utaznak.

Szíveskedjék az illetőket megvizsgálni és amennyiben 10.000 koronánál nagyobb értékű pénzt és ékszereket egy-egy családnál találnak, a többletet lefoglalni és jegyzékbe venni. A vizsgálatot illetőleg utalhat arra, hogy ezt a magyar kormány rendelte el és amennyiben segítségre leend szükségük, a kormány bécsi követe útján fogja azt kiutalni.

Vizsgálatnál a legnagyobb előzékenység tanúsítandó.

A lefoglalt értékek a belügyminiszternek haladéktalanul beküldendők. Az eljárásról holnap reggel távbeszélő jelentést kérek.

Látta:

Rózsa József

Peyer Károly belügyminiszter”

(479)


*   *   *


Az új kormány hadügyminisztere, Haubrich József sokkal tájékozottabb volt Peyer Károlynál. Ő tudta, hogy a szökés nem a bevallott módon történik.

Percre pontosan ugyanakkor, amikor Peyer táviratát Királyhidára küldték, megszólalt a telefon a győri helyőrség-parancsnokság ügyeletén. Leitner századosnak, a helyőrség ügyeletes tisztjének a következő telefonparancsot olvasta be Kovács főhadnagy Budapestről, a hadügyminisztérium 5. ügyosztályáról:

„A tanácskormány népbiztosainak családtagjai tegnap este 11 órakar különvonattal Királyhidára elindultak.

Ez a vonat Királyhidán átkutatandö és a népbiztosok családtagjainál csak tízezer koronányi pénz, ékszer vagy értékpapír hagyható meg.

A többi lefoglalandó és elkobozandó.

Magyar hadügyminiszter.”

 

Miután Leitner százados lejegyezte a telefonparancsot, ügyeletesként rendelkezett, hogy egy tiszti járőr menjen a pályaudvarra, legyen jelen a különvonat érkezésénél.

A vasútállomáson Weisz Sándor felügyelő vezette az éjszakai szolgálatot.

Tájékozott volt, számított a 18. számú vonat menetrendjébe csempészett szerelvény érkezésére. Csak arról nem tudott, hogy a szolgálatban lévő győri vasutasok elhatározták, hogy megakadályozzák Kun Béla szökését; mert változatlanul tartotta magát az a tévedésük hogy a kommunista népbiztosok is a titokzatos különvonattal menekülnek. (479)

Négy óra ötvenkét perckor állt meg a különvonat a második vágányon. Weisz Sándor felügyelő a szabályoknak megfelelően fogadta. Akkor lepődött meg, amikor váratlanul harminc-negyven főnyi vasutas csoport a helyszínen termett és körbe vette a vonatot. Stermanszky Ferenc kalauz felkapaszkodott a szerelvényre és kocsiról kocsira járva fölmérte a helyzetet. Amíg ez megtörtént, Beke János tolató lekapcsolta a gőzöst és ráparancsolt a mozdonyvezetőre, hogy menjen távolabb a magányos géppel.

Stermanszky megállapította, hogy a népbiztosok nincsenek a vonaton, csak a családtagjaik, ellenben az egyik szeparált kocsiban olasz nemzetiségű antant-tisztek utaznak. Ugyancsak a vonaton volt egy szolgálati karszalagot viselő fiatal vasutastiszt, aki magabiztosan és akasztással fenyegetőzve követelte a szerelvény azonnali továbbindítását. A nevét nem tudták, de a vonalakat járó győri vasutasok közül többen felismerték: a gödöllői udvari-különállomás főnökeként élvezte a tanácskormány vezetőinek bizalmát.

A helyőrség-parancsnokságról jött tiszti járőr nem avatkozott a vasutasak dolgába, de viselkedésével jelezte, hogy a vonat tovább engedését óhajtja. Weisz Sándor felügyelő egyetértett a vonat visszatartásával, de most tekintettel a katonatisztekre, a tovább engedésre próbálta rábeszélni a vasutasokat. Ezt akarták természetesen a türelmetlenkedő antant-tisztek is.

 

Amíg tartott a huzavona, valaki sürgősen értesítette Judt Ferencet a vasútbiztosító terrorkülönítmény parancsnokát, akitől az egész város rettegett, különösen a kapuvári és csornai rémítéletek óta.

Pillanatokon belül riadóztatta különítményét, erősítésnek hívta a még Győrött tartózkodó pápai vöröshuszárokat is. Személyesen vezette az akciót. Futólépésben a peronon termett és csőre töltött pisztolyát magasra tartva kiabálta:

- Oszolni, vagy lövetek!"

A mozdonyt rákapcsoltatta a szerelvényre és a vonatot maga indította útnak.

 

*   *   *

 

A pontatlanul emlékező Kun Béláné szerint ez történt a győri kényszervárakozás alatt:

„Győrig elég nyugodtan utaztunk, de a győri állomáson, nagy lármára ébredtünk. Kérdésünkre felvilágosítottak bennünket, hogy fehérek által felbérelt emberek dorongokkal és csákányokkal jöttek az állomásra, keresik a népbiztosokat és családtagjaikat, agyon akarják őket ütni.

A bennünket kísérő olasz katonatisztek kénytelenek voltak beavatkozni, s így az ijedelmen kívül nem történt semmi bajunk.” (480)

A népbiztosi rokonságot szállító vonat távozása után Judt Ferenc különítményesei mindenkit elzavartak az állomásépület és a peronok tájékáról. Még a tiszti járőr jelenlétét sem tűrték meg.

Csak a legszükségesebb vasúti szolgálattevők maradhattak a helyükön, de őket is szigorúan szemmel tartották. A fegyveresek sűrű rajláncán belül, az állomás elszigetelt területén alig néhányan tartózkodtak - kivétel nélkül a Győrött működő közismert kommunista vezetők.

Kevéssel fél hat után, mint valami fantomvonat, egy gyorsteher robogott keresztül az állomáson nyíltpályai sebességgel.

Utána csend és mozdulatlanság következett huzamosabb ideig, mígnem hat óra huszonnégy perckor érkezett a harmadik vonat a főperon mellé, az első vágányra.

Ezen utazott Kun Béla és a diplomáciai kivételezettek listáján szereplő többi bolsevik.

Pontosabb részleteket nem tudni erről a vonatról.

A jelekből azonban bízvást kikövetkeztethető, hogy menetidejét, megállásainak számát és időtartamát gondosan megtervezték. Hat percet időzött a győri állomáson és másodpercnyi pontossággal fél hétkor indult tovább, rapid gyorsasággal.

Mielőtt elhagyta volna Magyarországot, egyszer még megállt közel a határhoz; nem váratlanul, hanem célzatosan, utasai közvetítők segítségével kapcsolatot teremtettek az első vonaton tartózkodó családtagokkal. Ausztriában ugyanis erre már nem lett volna módjuk az egyezségben kikötött elkülönített internálás miatt.

 

Kuhn Béláné visszaemlékezéseiben így tudósít:

„Miután szerencsésen elhagytuk Győrt, vonat újból megállt. Beszéd hallatszott a folyosóról, a mi kupénkat keresték. Ki kereshet, mit akarhatnak?

Egyszer csak bejött egy alacsony növésű férfi, bemutatkozott:

- Böhm vagyok, Böhm Vilmos öccse. Kun Béla megbízásából jövök, aki arra kéri önöket, hogy a maguknál lévő pénzt adják át nekem, én át tudom juttatni a határon.

A Pártpénzekről volt szó. Elővettük a bankjegykötegeket és átadtuk Böhmnek. Ezzel, mint aki jól végezte a rábízott teendőt, minden jót kívánt, elbúcsúzott és visszasietett Kun Bélához, - s mint később megtudtuk -, megnyugtatta, hogy mi nagyon jól utazunk, hogy a pénzt átvette stb.

A pénzt többé senki sem látta. Böhm sokáig nem jelentkezett. Egyszer csak írt, s bejelentette, hogy a rábízott pénzt nem tudta átvinni a határon, elvették tőle és most a legnagyobb nyomorban él.”


*   *   *

 

Peyer Károly táviratban közölt óhajának megfelelően telefonon jelentették Királyhidáról, hogy a megengedett érték fölött mit koboztak el a népbiztosfamiliáktól.

A tíz-tízezer koronán felüli összegek együttesen 478 ezer koronára rúgtak. S raktárnyi mennyiségű dohányt és szivart foglaltak le.

Csak a patkánymenekülést követő alaposabb vizsgálat derítette ki, hogy Kun Béláék huszonöt millió koronát vittek magukkal az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetéből.

De ekkor még, az augusztus másodikai értékellenőrzéskor azt képzelték a határőrök, hogy tetemes eredmény ez a 478 ezer korona, mert sikerük tudatában kérték a belügyminisztertől, hogy jutalomként szétoszthassák az alkalmazottak között a régóta nélkülözött dohányneműt. (481)

 
*   *   *

 

Kun Béláné utolsó magyarországi emléke 1919-ben:

„A határon egy nagyon szomorú és emlékezetemben örökké megmaradó eseményben volt részünk. A bennünket kísérő Lenin-fiúkat lefegyverezték, és átadva a határőrségnek, visszaküldték őket az ország belsejébe.  Megengedték, hogy elbúcsúzzanak tőlünk:

»Kun elvtársnő, - mondta közülük az egyik - felakasztanak bennünket. Adja át Kun elvtársnak kommunista üdvözletünket.»

Mindannyian sírtunk, ők is könnyeztek. Éreztük, hogy többé nem találkozunk.

Ugyanez a sors érte a Kun Béláék vonatát kísérő őrséget is. Leszedték, visszaküldték őket, és - később - majdnem mindegyiket felakasztották.”

 

*   *   *

 

Samuely Tibor elvtárs menekülése és öngyilkossága

 

Mellőzve a találgatások ellenőrizhetetlen változatait, leghitelesebbnek a korabeli hivatalos közleményt kell elfogadni, amelyet soha senki nem cáfolt és nem vont kétségbe.


A Magyar Távirati Iroda jelentette Bécsújhelyről:

”Szamuely Tibort, a volt tanácskormány egyik népbiztosát, Magyarországról való menekülése után, amikor osztrák területre ért, a csendőrség felismerte, letartóztatta és a legközelebbi őrsre kísérte. Szamuelyt Strohschneider osztrák kommunista segítette át a határon, s együtt tartóztatták le őket. Mialatt a csendőrség Strohschneidert, a közismert csempészt motozta, Szamuely revolvert rántott elő és mellbe lőtte magát. A golyó a hatodik borda alatt hatolt be és szívét érte.

Szamuely Tibor két erősen felfegyverzett katona kíséretében szökött az országhatárig, ahol Strohschneider várta, aki állandóan csempészéssel foglalkozott az utóbbi időben és így alapos ismerője volt a rejtekutaknak.

Savanyúkútnál mély ívelése van a határnak és ott rendkívüli sűrű erdő borítja a vidéket.

Strohschneider ezen keresztül, az általa jól ismert rejtekúton vezette Szamuelyt az osztrák határra. Sikerült is elérniük Lichendorf községet. Ott velük szemben jött egy csendőr őrjárat, felismerték őket is bekísérték a legközelebbi őrségre.

Mialatt a csendőrök a csempészt motozták, követte el Szamuely az öngyilkosságot. Az esetről rögtön értesítették dr. Schneider községi orvost, aki elsősegélyben részesítette, majd elrendelte, hogy azonnal szállítsák be a bécsújhelyi kórházba. Ez meg is történt, Szamuely azonban útközben meghalt.

Holttestét a hullaházba vitték és onnan tegnap el is temették.

Megállapították, hogy Samuely nagyobb értékű valutát vitt magával. Találtak nála 180 ezer korona értéket frankban és 140 ezer korona értékű osztrák-magyar bankjegyet.

Találtak nála mást is. Ingujján viselte a Lenintől kapott arany kézelőgombot és csuklóján volt az ugyancsak Lenin ajándékozta arany óra, törött üveggel.”

  19190802samuely.jpg

Tetemének eltakarítása kellemetlen bonyodalmakkal járt.

 

Magától értetődőnek tekintették a hatóságok, hogy a bécsújhelyi (Wienerneustadt) izraelita sírkertben temessék el, - de a hitközség felháborodottan tiltakozott a szándék ellen.

Ezért a hullát még másodikán, az éjszakai órákban visszahozták Magyarországra és sietve elhantolták a savanyúkúti községi temetőben.

De a kínos bonyodalmak ezzel még nem értek véget.

Hiába kerültek minden feltűnést az összedolgozó osztrák és magyar hivatalos közegek, Savanyúkúton kitudódott, hogy kit takarnak a friss hantok. Heves nyugtalanság támadt a községben, a lakosság semmiképp nem volt hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy az ő temetőjükben porladjon Samuely.

A mind fenyegetőbb zúgolódás miatt el kellett rendelni az exhumálást, különben félő volt, hogy a falubeliek kíméletlen cselekedetre ragadtatják magukat.

De hol tegyék újra sírba a tetemet?

Megoldhatatlannak látszott a feladat, mert a Savanyúkúttal szomszédos Pecsenyéd és Lajtaszentmiklós sem volt hajlandó temetőjébe fogadni a tömeggyilkost.

 

*   *  *

 

A Neues Wiener Journal augusztus 4. számában így adott hírt az esetről:

 

”Tegnap éjjel a magyar kormány utasítására az itteni temetőben eltemetett Szamuely Tibor holttestét exhumálták.

Noha már jó későre járt az idő, Savanyúkút népessége nagy tömegekben verődött össze a temetőben. Tudvalevő, hogy a savanyúkútiak már ismételten tiltakoztak az ellen, hogy az ő földjük adjon Samuelynek végső pihenőt.

A tiltakozás éjjel is folytatódott. Az összegyűlt nép köveket dobott a koporsóra, szidalmazta, átkozta a holtat.

Gregorin dr. a határszéli kapitányság rendőr századosa, aki Szamuelyt még életében személyesen ismerte, agnoszkálta a kinyitott koporsóban fekvő Szamuelyt, elannyira, hogy a legkisebb kétség sem maradt fenn, hogy Szamuely a savanyúkúti temető szenzációs halottja."

 

Nem maradt más választása a hatóságnak, minthogy egy titkos, jeltelen helyen hantolják el az exhumált tetemet.

Ám, hogy szükség esetén mégis számot adhasson róla a hivatal, Savanyúkút rendőrőrse helyszínrajzot készített és leírta a környezetet:

"A sírhely Savanyúkúttól kiindulva, a pecsenyédi útból, az erdő alatt jobb felé elágazó siklósdi útnak első éles kanyarulatánál van, Siklósd felé haladva az úttól bal felől, a kanyarulatnál elterülő cserjés domboldal akácosában, mintegy 15 lépésnyire a domboldaltól. A sírhely nem lett megjelölve semmiféle jellel, de a beavatottak nyomban rátalálhatnak a fejénél álló ötös facsoportról."

Savanyúkút Ausztriához tartozik a trianoni békeparancs óta. Német neve Sauerbrunn.

Amikor 1945. március végén elfoglalták az orosz megszállók, még abban az évben minden lehetőt elkövettek Szamuely jeltelen sírjának megtalálásáért, de a magyar és osztrák kommunista vezetők kezdeményezte keresés eredménytelen maradt.

 

*   *   *

 

HIRDETMÉNY

Holnap déli 12 óráig a fővárosban az összes falragaszok eltávolítandók.  Kivételt képeznek azok, amelyek általam augusztus 1. óta adódtak ki. További rendelkezésig csakis az általam aláírt vagy ellenjegyzett hirdetmények ragaszthatók ki.

Budapest, 1919. augusztus 2.

Haubrich. József Budapest karhatalmi főparancsnoka.”

 

*   *   *

 

Még mindig működött az Írói Direktórium pénztára:

Gáspár Gézának propagandisztikus képeslapok és egy szocialista tendenciájú mű jövőbeni terjesztéséért 3.000 korona előleg;
Faragó Jenőnek az „Új magyar ABC” című röpiratáért 500 korona;
Gáspárné Dávid Margitnak előleg propaganda munkáért 500 korona;
Gallovich Károlynak bírálatért és három röpiratért 2.900 korona.
Erdősi Dezsőnek novellákért 6.600 korona;
Berkes Imrének kritikákért, fordításokért és az „Odakünn süt a nap” című műért 12.750 korona;
Színi Gyulának a „Rózsaszínű hó” című műért 18.750 korona.


*   *   *

 

Várpalotán megrohanták az asszonyok a csereboltot arra a hírre, hogy összeomlott a vörösök hatalma.

Bár a boltban alig volt némi szegényes árukészlet, Winkler Viktor vörösőr parancsnok a boltnál tolongó tömegbe lövetett. Két asszony - özvegy Horváth Istvánné született Németh Mária és özvegy Hamen Jánosné született Csősz Erzsébet a helyszínen meghalt.

 

*   *   *

 

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök följegyzése:

„Ma hirdetik ki az új minisztériumot; Peidlnek hívják a miniszterelnököt, a nagy embert.

Ha ez is olyan mamut ormótlanság, akkor nagyot haladunk megint lefelé. Kun Bélát megtapsolták; fölálltak beszéde végén, s tüntettek a hálás balekek, - talán azért, hogy sótalan kenyeret eszik már a magyar?, és 400 korona egy kiló zsír?

Soha ilyen buta és totya népet nem láttam.

Tegnap itt járt X, egy Józsefvárosi káplán, aki Hock Jánosról beszélt:

»Hah, uraim - szólt Hock -, én csinálom most a magyar történelmet! Én! Nincs maguknak fogalmuk, milyen érzés az!«

A legfrivolabb svindler ez - mondta a káplán, aki jól ismeri.

No, csakhogy ettől is megszabadult a magyar egyház. Nyugalmazták, s elment Amerikába! Istenem, ilyen szemétzsákokkal megterhelve úszik a magyar egyház hajója!” (484)

[Hock János (Devecser, 1859. december 31. – Budapest, 1936. október 10.) katolikus plébános, politikus, a Nemzeti Tanácsnak károlyi után tiszavirágéletű elnöke volt. Belépett a szabadkőműves mozgalomba. Az új rendszerben is csalódott, ezért nyugdíjazását kérte és visszavonult a politikától. Először Csehszlovákiába, majd Bécsbe, és végül az USA-ba emigrált. Több cikkben gyalázta a Horthy-rendszert. 1933-ban mégis hazatért, többszörös nemzet- és egyházáruló, - akinek még ma is több utca viseli a nevét.]


*   *   *

 

A Vörös Hadsereg utolsó jelentése a ceglédi különvonatról:

 

„Helyzet f. hó 2-án déli 12 óráig:

A kormányváltozás kihirdetése után úgy a hadtestparancsnoksághoz, mint a hadosztály-parancsnoksághoz beosztott politikai megbízottak teljes számban ellógtak. Jelenleg a hadtestparancsnokságnál csak a beosztott tisztek maradtak helyükön.

A volt politikai osztály oszlopos alakulatai (terrorcsapat, testőrszázad, stb.) a megszokott módon, a raktárak alapos kifosztása után, szintén eltávoztak.

Délelőtt 9 órakor egy ellenséges román lovas járőr és 10-11 óra között egy lovas század géppuskákkal és tüzérséggel Ceglédre bevonult.

Tekintettel a folyamatban levő fegyverszüneti tárgyalásokra, a hadtestparancsnokság a hadműveleti ellenintézkedésektől elállt és parlamenterei útján az ellenséges hadosztály-parancsnoksággal a tárgyalásokat felvette.

Különben a helyzet változatlan.

Hdt. különvonat, hdm. 28/1.”

Ennek az utolsó jelentést küldő hadtestnek még az a Vágó Béla volt a parancsnoka, aki a jelentés továbbításakor már Ausztriában tartózkodott Kun Béla társaságában.

 

*   *   *

 

Hisztérikus gyűlést tartottak délután a keszthelyi szocialisták az Amazon Szálloda báltermében. Lezajlásáról így számolt be a város lapja, a bolsevik Testvériség:


„Paál Sándor elvtárs pontban fél 5-kor nyitotta meg a gyűlést.

Üdvözölte a megjelenteket, majd így folytatta: Most, mikor örülni kellene, hogy tiszta szocialista kormány van uralmon, szerencsétlennek kell nevezni a pillanatot.

Nemzetiszínű kokárdákkal a fehérgárda szervezkedik.

(Akasztófára velük, le velük, disznóság, stb. bekiáltások.)

Kéri, hogy hallgassák meg Pámer elvtársat, ki éppen most jött Budapestről.

*

Pámer István a sietségtől ziháló mellel, homlokáról az izzadságot törölgeti:

Már Balatonszentgyörgyön hallotta, hogy Keszthelyen szervezkedik a fehérgárda. Részt vett a budapesti átalakuláson, mely gyönyörűen., minden zökkenő nélkül folyt le. Budapesten kiselejtezték a salakot!

TISZTA, ÚJ szocialista kormány van. Keszthelyen pedig betolakodott a szemét burzsoázia és a csőcselék. Befurakodtak a munkásság közé és előkészítik a fehér rémuralmat, a reakciót.

*

Zengláv Miklós elvtárs, egy vasas Budapestről, akit véletlenül Keszthelyen ért a kormányváltozás, volt a következő szónok:

„Megdöbbenve láttam a nemzetiszínű zászlókat és kokárdákat Keszthelyen.

Ne legyen a munkásosztály kíméletesebb a burzsoáziához, mint amilyen a múltban a burzsoázia a munkásosztály iránt volt! Inkább meghalunk, de ebben az országban a fehérgárda nem győzedelmeskedik soha!

Nem akarom látni, hogy a proletár hullákat nemzetiszínű lepedőben vigyék a temetőbe."

(Tomboló lelkesedés. Felkiáltások. Inkább meghalunk!)

 *

Csaplár Dezső elvtárs azt kérdezte, hogy ugyan, hány embert akasztatott fel négy és fél hónap alatt a diktatúra?

- Ugye senkit, és lám, a fehérterror meg sem született, DE máris akasztani akar!

(485)

 
< Előző   Következő >