1919. július 30. szerda Nyomtatás E-mail



1919. július 30. szerda




Prohászka Ottokár naplójegyzete:

„Mondják, hogy nagy csődkorszakokban az emberiség ismét megpillantja, s látomásokban szívére veszi a legfontosabb céljait és azt, hogy miért él.

Ha ez igaz, akkor vajon nagyon nagy korszak-e ez a mai katasztrofális idő?

Itt csak a katasztrófa nagy, de meglátás még nincs, hiszen csakis arról van szó, hogy jól együnk, ne dolgozzunk, szépen lakjunk, tehát a célok kompromittálásának kora ez.” (456)


*  *  *

 

Mire megvirradt, Tiszabő és Tiszasüly között, a Jászság területén két román hadosztály kelt át a Tiszán.

Semmi ellenállásra nem találtak. Napközben is csak jelentéktelen zavarásokkal próbálták hátráltatni a további átkelést a Vörös Hadsereg szórványai. Újabb román hadosztály zárkózott fel a már ideát lévő kettőhöz, így estére egy egész hadtest, tízezernél több ellenséges katona állt készenlétben a Jászságban további előnyomulásra.


*  *  *

 

Kun Béla táviratban kérte Lenint, hogy sürgősen szorgalmazza a románok elleni szovjet támadást a besszarábiai harctéren. Kérését megtoldta a szokásos hűségnyilatkozattal, fogadalmat tett a harc tántoríthatatlan folytatása mellett.


*  *  *

 

Garbai Sándor és Nyisztor György Tokajba érkezett, hogy a kormányzótanács határozatának megfelelően buzdító szónoklatokkal szítsák fel a Vörös Hadsereg katonáinak harci kedvét.

De a küldetés botrányba fulladt.

Már a megszólításra fenyegető zúgolódás támadt. Alig ejtette ki a száján Nyisztor György, hogy „Elvtársak!”, dühödten tiltakozott a székely dandár legénysége:

„Nem vagyunk elvtársak!”

Tovább növekedett a zajongás, végül le kellett mondania katonagyűlés megtartásáról. Annál is inkább, mert Garbai Sándor különösen népszerűtlen volt a jelenlévők szemében: egyszer már hittek neki, - a vörös diktatúra első napjaiban, amikor meglátogatta a székely hadosztályt.

Akkor megígért minden lehetségest, még a Székelyföld felszabadítását is, de ígéreteiből egy betűnyi sem valósult meg, sőt a szavakkal ellentétben túszokként kezelte a bolsevista hatalom az erősen nemzeti érzelmű székelyeket.

Garbai Sándor államfő létére örülhetett, hogy Nyisztor György népbiztossal együtt épségben visszakotródhatott Tokajból Budapestre.


*  *  *

 

Kezdett ismét bőkezűbb lenni az Írói Direktórium:

a legritkább esetben utalt egyetlen újságcikkért 1750 koronát. Most ennyit vehetett fel Farkas Antal, a Népszava munkatársa.

Az események gyorsuló forgatagában aligha szolgálta az aktualitást Halász Dénes „Az aviatika” című értekezése, de a direktórium nagylelkűen fizetett érte 1500 koronát.


*  *  *

 

Ágoston Péter külügyi népbiztos naplójából:

„Visszaérkeztem Wienből. Kun meg elutazott Királyhidára, ahová Weltnerék hívták. Tehát a hátam mögött hívták meg, hogy zavartalanul tárgyaljanak vele.

Itthon tele vannak panasszal, s az ember kénytelen megállapítani azt, hogy a hangulat a rendszer ellen fordult.

A mindennapi kellemetlenségeket nem hajlandók az emberek az eszméért eltűrni, s elszenvedni. Márpedig az ellátás elégtelen voltánál és annálfogva, hogy a lumpenburzsoázia és a lumpenproletariátus nagyon belekapaszkodott a Kun szekerébe és ennek révén szabadon lop, sikkaszt és zsarol, a közönség nagyon elégedetlen.

Egyeseknek nagyon sok, - másoknak alig jut valami.

S a sok svihák meg éppen úgy gyűjti a pénzt, mint a kapitalista rendszer alatt.

Ezek kifelé hangos kommunisták, de maguknak erős individualisták!

S ezekkel szemben tehetetlen a rendszer.” (457)


*  *  *


Kun Bélát különvonat vitte a magyar-osztrák határra. Erről az útjáról szól Böhm Vilmos alábbi emlékezése:

„Július 30-án találkoztunk Kunnal Királyhidán.

Weltner és Peyer jelenlétében megismételtem előtte a Cunninghame-mel folytatott tárgyalások anyagát. Nyomatékosan figyelmeztettük arra, hogy a fronton valóban rossz a helyzet, célszerű volna a lavírozás helyett komoly választ adni az antantnak.

Kun a leghatározottabban kijelentette, hogy soha Budapesten és a csapatok között nem volt olyan lelkes a hangulat, mint most. A fronton kitűnően állunk, a csorbát kiköszörültük, a románokat visszavertük és a győzelem egyáltalán nem lehet kétséges.

Kun bizakodó fölfogását még királyhadai tárgyalásunk közben érkezett jelentés alaposan megcáfolta. Győrben föllázadtak az asszonyok, a munkások egy része is csatlakozott hozzájuk, a frontról vereség híre érkezik, - mindez nem nagyon erősíti meg a lelkes hangulatról szóló véleményt.

Kun elutazása előtt a külügyi kormány nevében utasított, hogy folytassam a tárgyalásokat az antanttal, az egyes mozzanatokról értesítsem őt, de semmiféle megállapodás nem köthető, mert a tanácsköztársaság ügye olyan jól áll, hogy erre szükség nincsen.”


A magabiztos derűlátást mímelő Kun Béla, viselkedésével és kijelentésével ellentétben pontosan tudta, mennyire katasztrofális a katonai helyzet.

Mozgó távírdája segítségével kezdeményezte Landler Jenő leváltását és Pogány Józsefet akarta rávenni, hogy legyen hadsereg-főparancsnok.

Pogány hallani sem akart erről, Landler tehát megmaradt főparancsnoknak, de a tényleges vezetést Kun rábízta Vágó Bélára, a Cegléden tartózkodó hadtestparancsnokra.

Királyhidáról egyenesen ide, a ceglédi hadtestparancsnokságra száguldott Kun Béla a különvonaton.


*  *  *

 

Böhm említést tesz fenti soraiban a győri asszonylázadásról, amely a következőképpen zajlott le:

Emberemlékezet óta szerda és szombat volt Győrött a hetipiacok napja. A hajdan roskadásig dús hetivásárok helyett mostanra csaknem teljesen elapadt a forgalom. Ha hoztak is némi portékát a falusiak, fehérpénzért még tököt, vagy spenótot sem adtak.

Kékpénz meg nem volt a szegény lakosság birtokában, amellett büntetendő cselekményként üldözték a régi fizetőeszköz forgalmazását. Végső szükségükben használati tárgyaikat cserélték élelemre a városiak. De ezt is csak a batyuzási igazolvány birtokában tehették, különben a feketézők, spekulánsok elleni rendszabályok vonatkoztak rájuk. (458)

Így vált megszokottá, hogy a hetipiacokon szerencsét próbáló asszonyok, ha még nem birtokolták az engedélyt, először a közellátási hivatalba siettek igazolványért.

Ezen a szerda reggelen is sűrű asszonytömeg lepte el a városházán lévő közellátási hivatal folyosóit még a hivatalkezdés előtt. Ám ahelyett, hogy bebocsátották volna őket, egy táblát akasztott a hivatalszolga a zárt irodaajtóra:

„A batyuzási engedélyek érvényét és további kiadását felsőbb helyen megszüntették!”

 

Pillanatok alatt vihar kerekedett. Zúgó kiabálás közben rázták a kilincseket, s ököllel verték a zárt ajtókat a szidalomözönt árasztó asszonyok. Schneider Lajosné zokogva, szitkozódva panaszolta a tömegnek, hogy lányát ártatlanul, valami csekélyke közellátási szabálytalanság miatt letartóztatták, most is börtönben tartják.

Erre Bernát Ferencné a lázongó asszonyok élére állt és sikongva, kiabálva, jajveszékelve a bíróság épülete felé tódultak. Közben az utcáról, piacról hozzájuk csatlakozókkal félelmetes tömeggé sokasodtak. Követelték a fogva tartottak szabadon engedését. Semmi választ nem kapva haragos sürgetésükre, törni-zúzni kezdtek. Féltéglákat, bazaltköveket dobáltak a törvénykezési épület ablakaira. Az utcai járókelők közül véresre verték még azokat is, akik csak a fejüket csóválták rosszallón.

Még jobban feldühödve a bíróság elleni roham eredménytelenségén, átözönlöttek a szomszédos börtönhöz. Az ostromlók vészjósló tolongása láttán kétségbeesetten telefonálgatott a börtönparancsnok, hogy mitévő legyen. A fegyverhasználat mellőzésére utasították. A mindenre elszánt asszonyok valósággal legázolták a börtönőröket és dühös mámorukban valamennyi cellából kiengedték a rabokat. Ezek aztán hálából csatlakoztak szabadítóikhoz és rombolva, kirakatokat zúzva szét, utcáról utcára bejárták Győr egész belvárosát.

Sorra megrohamozták az ismertebb vezetők lakását. Senkit nem találtak otthon, az egyetlen Draskovits Jolán kivételével. Ez a tanítónőből lett kommunista funkcionárius vezette a direktórium közellátási osztályát. Amikor lakása közelébe ért a tömeg, puskalövéseket hallott. Azt hitte, vele akarnak végezni. Megelőzendő a lincselést, az udvaron lévő kútba ugrott és főbe lőtte magát. Nem halt meg. (A vörös diktatúra bukása után eltanácsolták a tanítónői pályáról, súlyosan sérült lelkülettel kitanulta az asztalos szakmát a Győri Magyar Vagon- és Gépgyárban, s munkásasszonyként kereste meg a kenyerét.)

Hosszú órákon át tombolt a győri lázadás.

Nem használt semmiféle karhatalmi intézkedés. Végül saját izgalmaiktól merültek ki a zendülők, meg a rossz táplálkozás miatti erőtlenségtől. Kora délután a Judt Ferenc parancsnoksága alatt működő vasútbiztosító különítményt is mozgósították ellenük. Judt Ferencék nagy lövöldözéssel rohamozták meg a csatatérhez hasonló belvárost. Noha a levegőbe lőttek, a sűrű puskaropogásra a tömeg foszlányai is elszéledtek.

Győrbe riadóztatták a pápai vörös karhatalmat is, de mire megérkezett, már véget ért az asszonylázadás. A pápaiak egy része a városban maradt, megerősíteni a fontosabb helyek - hivatalok, raktárak, közlekedési csomópontok, laktanyák - őrzését.

(459)

*  *  *

 

A vörös diktatúra utolsó pillanatáig élt az ellenforradalmárok üldözésére szított hisztéria és ahol megvolt az erőszakhoz szükséges erőfölény, ott végre is hajtották a bosszút.

Mezőcsáton két vörösőr, G. Nagy Sándor és Baranyai János arról értesítette Tomka András járőrparancsnokot, hogy Tiszakesziben  ellenforradalmárokat rejtegetnek, akik a letartóztatás elől bujkálnak. A bujkálók rejtegetői: Kéki Andrásné Debecz Zsófia negyvenkilenc éves, Forró Molnár András ötvenhárom éves gazdasági cseléd, Salap Dániel harmincnégy éves földműves, Harsányi István földműves, Angyal János ötvenkilenc éves kocsmáros, Smila Gyula huszonöt éves kőműves.

Tomka András járőrparancsnok továbbította a följelentést Gádor Béla politikai biztoshoz. Gádor azonnal megparancsolta a felsoroltak őrizetbe vételét és kivégzését.

Parancsának végrehajtására Bach Dénes zászlóalj-küldöncöt utasította. Bach foganatosította a letartóztatásokat, majd felszólította Penyaskó István rajparancsnokot, hogy jelöljön ki tizenkét vöröskatonát a kivégzéshez.

Végül kilencen hajtották végre a gyilkosságokat: Molnár Ferenc, Maász József, Szalvay Mihály, Endreiter József, Bódi István, Gyurcsik András, Miklós István, Illés Sándor, Huszár István.

Mezőcsát határában előre megásott tömegsírba ültették a súlyosan bántalmazott áldozatokat, akik csendesen néztek szembe a halállal. Három lépésnyi távolságból ölték meg őket.

A gyilkolás valóságos tébollyá fokozódott, valamennyi áldozatra húsz-harminc alkalommal sütötték rá a fegyvert. Akik még ezután is mozogtak immár eszméletlenül, azokat bajonettekkel szurkálták össze, puskatussal verték mozdulatlanná.


*  *  *

 

Miközben az ország a tragédia örvényében fuldokolt, a hatalmon maradásért erőlködő Kun Bélának arra is kiterjedt  a figyelme, hogy egyéni bosszúállást engedélyezzen.

 0730mildner.jpg

Mildner Ferenc tüzér százados a Ludovika Akadémia tanára volt.

Azzal vádolták, hogy részt vett a június 24-i ellenforradalomban, de bizonyíték hiányában szabadon engedte a katonai forradalmi törvényszék. Haragosai: Csekő Antal, Kiss András és Bögre Zsigmond lóápolók ebbe nem nyugodtak bele. Ismét és ismét írásban jelentették föl a századost Dinnyés József harmincnégy éves szabósegédnél, a katonai forradalmi törvényszék vádbiztosánál, aki magának Kun Bélának mutatta meg a följelentéseket és a bepanaszolások jegyzőkönyvét. Kun Béla röviden csak ennyit mondott:

„Küldjék haza!”

E szóbeli engedély birtokában Dinnyés vádbiztos megállapodott Polonitzer Árminnal, a IX. kerületi vörösőrség parancsnokával, hogy elteszik láb alól a tüzér századost.

Ez a Polonitzer Ármin délután megleste Mildner Ferencet, amint az szolgálat után hazafelé igyekezett a Ludovika Akadémiáról. Letartóztatta és a legközelebbi őrszobába kísérte a tanártisztet. Zárkába csukatta, majd a gyilkosság előkészítéséhez látott. Egész kis különítményt szervezett.

Oláry Miklós harmincegy éves politikai nyomozó, Pesti Ferenc huszonhat éves kerületi vádbiztos, Hám Miklós és Holbauer Imre vörösőr vállalkozott Mildner Ferenc életének kioltására. Csatlakozott hozzájuk a három lóápoló és Dinnyés József katonai vádbiztos, a gyilkosság szorgalmazója.

Késő este a Lánchídhoz hurcolták a tüzértisztet. Körbeállták a rakparton. Polonitzer Ármin megragadta a nyakát, fojtogatva leteperte, fejét a kövezethez szorította.

A többiek huszonegy szuronydöféssel vitték véghez a gyilkosságot. Áldozatukat a Dunába dobták a partfal pereméről.

(460)

 
< Előző   Következő >