1919. július 30. szerda
Prohászka Ottokár naplójegyzete:
„Mondják,
hogy nagy csődkorszakokban az emberiség ismét megpillantja, s
látomásokban szívére veszi a legfontosabb céljait és azt, hogy miért él.
Ha ez igaz, akkor vajon nagyon nagy korszak-e ez a mai katasztrofális idő?
Itt
csak a katasztrófa nagy, de meglátás még nincs, hiszen csakis arról van
szó, hogy jól együnk, ne dolgozzunk, szépen lakjunk, tehát a célok
kompromittálásának kora ez.” (456)
* * *
Mire megvirradt, Tiszabő és Tiszasüly között, a Jászság területén két román hadosztály kelt át a Tiszán.
Semmi
ellenállásra nem találtak. Napközben is csak jelentéktelen zavarásokkal
próbálták hátráltatni a további átkelést a Vörös Hadsereg szórványai.
Újabb román hadosztály zárkózott fel a már ideát lévő kettőhöz, így estére egy egész hadtest, tízezernél több ellenséges katona állt készenlétben a Jászságban további előnyomulásra.
* * *
Kun
Béla táviratban kérte Lenint, hogy sürgősen szorgalmazza a románok
elleni szovjet támadást a besszarábiai harctéren. Kérését megtoldta a
szokásos hűségnyilatkozattal, fogadalmat tett a harc tántoríthatatlan
folytatása mellett.
* * *
Garbai
Sándor és Nyisztor György Tokajba érkezett, hogy a kormányzótanács
határozatának megfelelően buzdító szónoklatokkal szítsák fel a Vörös
Hadsereg katonáinak harci kedvét.
De a küldetés botrányba fulladt.
Már a megszólításra fenyegető zúgolódás támadt. Alig ejtette ki a száján Nyisztor György, hogy „Elvtársak!”, dühödten tiltakozott a székely dandár legénysége:
„Nem vagyunk elvtársak!”
Tovább
növekedett a zajongás, végül le kellett mondania katonagyűlés
megtartásáról. Annál is inkább, mert Garbai Sándor különösen
népszerűtlen volt a jelenlévők szemében: egyszer már hittek neki, - a
vörös diktatúra első napjaiban, amikor meglátogatta a székely
hadosztályt.
Akkor
megígért minden lehetségest, még a Székelyföld felszabadítását is, de
ígéreteiből egy betűnyi sem valósult meg, sőt a szavakkal ellentétben
túszokként kezelte a bolsevista hatalom az erősen nemzeti érzelmű
székelyeket.
Garbai
Sándor államfő létére örülhetett, hogy Nyisztor György népbiztossal
együtt épségben visszakotródhatott Tokajból Budapestre.
* * *
Kezdett ismét bőkezűbb lenni az Írói Direktórium:
a legritkább esetben utalt egyetlen újságcikkért 1750 koronát. Most ennyit vehetett fel Farkas Antal, a Népszava munkatársa.
Az
események gyorsuló forgatagában aligha szolgálta az aktualitást Halász
Dénes „Az aviatika” című értekezése, de a direktórium nagylelkűen
fizetett érte 1500 koronát.
* * *
Ágoston Péter külügyi népbiztos naplójából:
„Visszaérkeztem
Wienből. Kun meg elutazott Királyhidára, ahová Weltnerék hívták. Tehát
a hátam mögött hívták meg, hogy zavartalanul tárgyaljanak vele.
Itthon tele vannak panasszal, s az ember kénytelen megállapítani azt, hogy a hangulat a rendszer ellen fordult.
A
mindennapi kellemetlenségeket nem hajlandók az emberek az eszméért
eltűrni, s elszenvedni. Márpedig az ellátás elégtelen voltánál és
annálfogva, hogy a lumpenburzsoázia és a lumpenproletariátus nagyon
belekapaszkodott a Kun szekerébe és ennek révén szabadon lop, sikkaszt
és zsarol, a közönség nagyon elégedetlen.
Egyeseknek nagyon sok, - másoknak alig jut valami.
S a sok svihák meg éppen úgy gyűjti a pénzt, mint a kapitalista rendszer alatt.
Ezek kifelé hangos kommunisták, de maguknak erős individualisták!
S ezekkel szemben tehetetlen a rendszer.” (457)
* * *
Kun Bélát különvonat vitte a magyar-osztrák határra. Erről az útjáról szól Böhm Vilmos alábbi emlékezése:
„Július 30-án találkoztunk Kunnal Királyhidán.
Weltner
és Peyer jelenlétében megismételtem előtte a Cunninghame-mel folytatott
tárgyalások anyagát. Nyomatékosan figyelmeztettük arra, hogy a fronton
valóban rossz a helyzet, célszerű volna a lavírozás helyett komoly
választ adni az antantnak.
Kun
a leghatározottabban kijelentette, hogy soha Budapesten és a csapatok
között nem volt olyan lelkes a hangulat, mint most. A fronton kitűnően
állunk, a csorbát kiköszörültük, a románokat visszavertük és a győzelem
egyáltalán nem lehet kétséges.
Kun
bizakodó fölfogását még királyhadai tárgyalásunk közben érkezett
jelentés alaposan megcáfolta. Győrben föllázadtak az asszonyok, a
munkások egy része is csatlakozott hozzájuk, a frontról vereség híre
érkezik, - mindez nem nagyon erősíti meg a lelkes hangulatról szóló
véleményt.
Kun
elutazása előtt a külügyi kormány nevében utasított, hogy folytassam a
tárgyalásokat az antanttal, az egyes mozzanatokról értesítsem őt, de
semmiféle megállapodás nem köthető, mert a tanácsköztársaság ügye olyan
jól áll, hogy erre szükség nincsen.”
A magabiztos derűlátást mímelő Kun Béla, viselkedésével és
kijelentésével ellentétben pontosan tudta, mennyire katasztrofális a
katonai helyzet.
Mozgó
távírdája segítségével kezdeményezte Landler Jenő leváltását és Pogány
Józsefet akarta rávenni, hogy legyen hadsereg-főparancsnok.
Pogány
hallani sem akart erről, Landler tehát megmaradt főparancsnoknak, de a
tényleges vezetést Kun rábízta Vágó Bélára, a Cegléden tartózkodó
hadtestparancsnokra.
Királyhidáról egyenesen ide, a ceglédi hadtestparancsnokságra száguldott Kun Béla a különvonaton.
* * *
Böhm említést tesz fenti soraiban a győri asszonylázadásról, amely a következőképpen zajlott le:
Emberemlékezet
óta szerda és szombat volt Győrött a hetipiacok napja. A hajdan
roskadásig dús hetivásárok helyett mostanra csaknem teljesen elapadt a
forgalom. Ha hoztak is némi portékát a falusiak, fehérpénzért még
tököt, vagy spenótot sem adtak.
Kékpénz
meg nem volt a szegény lakosság birtokában, amellett büntetendő
cselekményként üldözték a régi fizetőeszköz forgalmazását. Végső
szükségükben használati tárgyaikat cserélték élelemre a városiak. De
ezt is csak a batyuzási igazolvány birtokában tehették, különben a
feketézők, spekulánsok elleni rendszabályok vonatkoztak rájuk. (458)
Így
vált megszokottá, hogy a hetipiacokon szerencsét próbáló asszonyok, ha
még nem birtokolták az engedélyt, először a közellátási hivatalba
siettek igazolványért.
Ezen
a szerda reggelen is sűrű asszonytömeg lepte el a városházán lévő
közellátási hivatal folyosóit még a hivatalkezdés előtt. Ám ahelyett,
hogy bebocsátották volna őket, egy táblát akasztott a hivatalszolga a
zárt irodaajtóra:
„A batyuzási engedélyek érvényét és további kiadását felsőbb helyen megszüntették!”
Pillanatok
alatt vihar kerekedett. Zúgó kiabálás közben rázták a kilincseket, s
ököllel verték a zárt ajtókat a szidalomözönt árasztó asszonyok.
Schneider Lajosné zokogva, szitkozódva panaszolta a tömegnek, hogy
lányát ártatlanul, valami csekélyke közellátási szabálytalanság miatt
letartóztatták, most is börtönben tartják.
Erre
Bernát Ferencné a lázongó asszonyok élére állt és sikongva, kiabálva,
jajveszékelve a bíróság épülete felé tódultak. Közben az utcáról,
piacról hozzájuk csatlakozókkal félelmetes tömeggé sokasodtak.
Követelték a fogva tartottak szabadon engedését. Semmi választ nem
kapva haragos sürgetésükre, törni-zúzni kezdtek. Féltéglákat,
bazaltköveket dobáltak a törvénykezési épület ablakaira. Az utcai
járókelők közül véresre verték még azokat is, akik csak a fejüket
csóválták rosszallón.
Még
jobban feldühödve a bíróság elleni roham eredménytelenségén,
átözönlöttek a szomszédos börtönhöz. Az ostromlók vészjósló tolongása
láttán kétségbeesetten telefonálgatott a börtönparancsnok, hogy mitévő
legyen. A fegyverhasználat mellőzésére utasították. A mindenre elszánt
asszonyok valósággal legázolták a börtönőröket és dühös mámorukban
valamennyi cellából kiengedték a rabokat. Ezek aztán hálából
csatlakoztak szabadítóikhoz és rombolva, kirakatokat zúzva szét,
utcáról utcára bejárták Győr egész belvárosát.
Sorra
megrohamozták az ismertebb vezetők lakását. Senkit nem találtak otthon,
az egyetlen Draskovits Jolán kivételével. Ez a tanítónőből lett
kommunista funkcionárius vezette a direktórium közellátási osztályát.
Amikor lakása közelébe ért a tömeg, puskalövéseket hallott. Azt hitte,
vele akarnak végezni. Megelőzendő a lincselést, az udvaron lévő kútba
ugrott és főbe lőtte magát. Nem halt meg. (A vörös diktatúra bukása
után eltanácsolták a tanítónői pályáról, súlyosan sérült lelkülettel
kitanulta az asztalos szakmát a Győri Magyar Vagon- és Gépgyárban, s
munkásasszonyként kereste meg a kenyerét.)
Hosszú órákon át tombolt a győri lázadás.
Nem
használt semmiféle karhatalmi intézkedés. Végül saját izgalmaiktól
merültek ki a zendülők, meg a rossz táplálkozás miatti erőtlenségtől.
Kora délután a Judt Ferenc parancsnoksága alatt működő vasútbiztosító
különítményt is mozgósították ellenük. Judt Ferencék nagy lövöldözéssel
rohamozták meg a csatatérhez hasonló belvárost. Noha a levegőbe lőttek,
a sűrű puskaropogásra a tömeg foszlányai is elszéledtek.
Győrbe
riadóztatták a pápai vörös karhatalmat is, de mire megérkezett, már
véget ért az asszonylázadás. A pápaiak egy része a városban maradt,
megerősíteni a fontosabb helyek - hivatalok, raktárak, közlekedési
csomópontok, laktanyák - őrzését.
(459)
* * *
A
vörös diktatúra utolsó pillanatáig élt az ellenforradalmárok üldözésére
szított hisztéria és ahol megvolt az erőszakhoz szükséges erőfölény,
ott végre is hajtották a bosszút.
Mezőcsáton
két vörösőr, G. Nagy Sándor és Baranyai János arról értesítette Tomka
András járőrparancsnokot, hogy Tiszakesziben ellenforradalmárokat
rejtegetnek, akik a letartóztatás elől bujkálnak. A bujkálók
rejtegetői: Kéki Andrásné Debecz Zsófia negyvenkilenc éves, Forró
Molnár András ötvenhárom éves gazdasági cseléd, Salap Dániel
harmincnégy éves földműves, Harsányi István földműves, Angyal János
ötvenkilenc éves kocsmáros, Smila Gyula huszonöt éves kőműves.
Tomka András járőrparancsnok továbbította a följelentést Gádor Béla politikai biztoshoz. Gádor azonnal megparancsolta a felsoroltak őrizetbe vételét és kivégzését.
Parancsának
végrehajtására Bach Dénes zászlóalj-küldöncöt utasította. Bach
foganatosította a letartóztatásokat, majd felszólította Penyaskó István
rajparancsnokot, hogy jelöljön ki tizenkét vöröskatonát a kivégzéshez.
Végül
kilencen hajtották végre a gyilkosságokat: Molnár Ferenc, Maász József,
Szalvay Mihály, Endreiter József, Bódi István, Gyurcsik András, Miklós
István, Illés Sándor, Huszár István.
Mezőcsát
határában előre megásott tömegsírba ültették a súlyosan bántalmazott
áldozatokat, akik csendesen néztek szembe a halállal. Három lépésnyi
távolságból ölték meg őket.
A
gyilkolás valóságos tébollyá fokozódott, valamennyi áldozatra
húsz-harminc alkalommal sütötték rá a fegyvert. Akik még ezután is
mozogtak immár eszméletlenül, azokat bajonettekkel szurkálták össze,
puskatussal verték mozdulatlanná.
* * *
Miközben
az ország a tragédia örvényében fuldokolt, a hatalmon maradásért
erőlködő Kun Bélának arra is kiterjedt a figyelme, hogy egyéni bosszúállást engedélyezzen.
Mildner Ferenc tüzér százados a Ludovika Akadémia tanára volt.
Azzal
vádolták, hogy részt vett a június 24-i ellenforradalomban, de
bizonyíték hiányában szabadon engedte a katonai forradalmi törvényszék.
Haragosai: Csekő Antal, Kiss András és Bögre Zsigmond lóápolók ebbe nem
nyugodtak bele. Ismét és ismét írásban jelentették föl a századost
Dinnyés József harmincnégy éves szabósegédnél, a katonai forradalmi
törvényszék vádbiztosánál, aki magának Kun Bélának mutatta meg a
följelentéseket és a bepanaszolások jegyzőkönyvét. Kun Béla röviden
csak ennyit mondott:
„Küldjék haza!”
E
szóbeli engedély birtokában Dinnyés vádbiztos megállapodott Polonitzer
Árminnal, a IX. kerületi vörösőrség parancsnokával, hogy elteszik láb
alól a tüzér századost.
Ez
a Polonitzer Ármin délután megleste Mildner Ferencet, amint az
szolgálat után hazafelé igyekezett a Ludovika Akadémiáról.
Letartóztatta és a legközelebbi őrszobába kísérte a tanártisztet.
Zárkába csukatta, majd a gyilkosság előkészítéséhez látott. Egész kis
különítményt szervezett.
Oláry
Miklós harmincegy éves politikai nyomozó, Pesti Ferenc huszonhat éves
kerületi vádbiztos, Hám Miklós és Holbauer Imre vörösőr vállalkozott
Mildner Ferenc életének kioltására. Csatlakozott hozzájuk a három
lóápoló és Dinnyés József katonai vádbiztos, a gyilkosság szorgalmazója.
Késő
este a Lánchídhoz hurcolták a tüzértisztet. Körbeállták a rakparton.
Polonitzer Ármin megragadta a nyakát, fojtogatva leteperte, fejét a
kövezethez szorította.
A többiek huszonegy szuronydöféssel vitték véghez a gyilkosságot. Áldozatukat a Dunába dobták a partfal pereméről.
(460)
|