1919. augusztus 1. péntek Nyomtatás E-mail





1919. augusztus 1. péntek




Kun Béla és bolsevik vezetőtársai egész éjszaka folytatták az alkudozásokat a szociáldemokrata vezérekkel.

Utóbbiak egyre nagyobb önbizalomra kaptak, a kommunisták meg makacsul ragaszkodtak a diktatúra fenntartásához. Még javában folyt a holtpont körül fodrozódó vita, amikor Szamuely Tibor megérkezett Győrből. Olyan ráhangoltsággal avatkozott a vitába, mintha mindvégig jelen lett volna.

Weltner Jakab, a szociáldemokrata vitapartnerek szóvivője szerint Szamuely volt az egyezkedés fő meghiúsítója, az ő „erőszakoskodására nem jött létre megállapodás, hanem az a fölfogás alakult ki, hogy még egyszer meg kell kísérelni a fegyveres ellenállást”.


*  *  *

 

A ceglédi döntés értelmében reggel támadást kezdeményezett az első vörös hadtest.

Vágó Béla mellett Landler Jenő és Pogány József is részt vett a támadás irányításában.

Az egyetlen siker, amit elértek: néhány órára kiszorították Szolnokról a románokat, akik egyáltalán nem erőltették a város védelmét, mivel pillanatnyilag ez mellékes volt számukra.

Annál nagyobb lehetetlenségnek bizonyult megmérkőzni a jászsági Tisza-part mentén csoportosított ellenséges zömmel. Tovább rontotta az eleve aránytalan erőviszonyokat a Vörös Hadsereg harci kedvének rohamos hanyatlása, önbizalmának teljes hiánya.

Rövidesen vissza kellett rendelni valamennyi vörös erőt a Zagyva vonala mögé. Onnan aztán végérvényesen ment mindenki, amerre látott - a szerencsésebbek haza, de a legtöbben a románok fogságába.

Délelőtt Gödöllőre sietett Siófokról Stromfeld Aurél, hogy segítsen menteni a menthetőt, de miután percek alatt átlátta, hogy minden veszve van, leverten távozott.


*  *  *

 

A Magyar Távirati Iroda jelentése:

„Csicserin orosz külügyi népbiztos Kohn Bélának a következő táviratot küldte:

Ma értesültünk, hogy az antant párizsi legfőbb tanács szikratávíró útján azt javasolja a magyar népnek, hogy megszünteti a blokádot és élelmiszereket küld, ha a magyar nép a szovjetkormányt leveri. Ilyen cinikus nyíltsággal szabadságról kenyérért való lemondást még sohasem javasoltak. Biztosak vagyunk abban, hogy a magyar nép ezen alávaló csalétekre nem megy rá és belátja, hogy egy kenés kenyérért minden vívmányát elvesztené, biztosak vagyunk benne, hogy a magyar nép harcolni fog a proletárforradalom vívmányaiért.” (471)


*  *  *

 

Utoljára ült össze délelőtt a kormányzótanács, együtt a pártvezetőséggel.

Kun Béla mindent elkövetett, hogy halogassa a lemondást, de a szociáldemokrata vezetők nem tágítottak. Már nyíltan hozzájuk pártolt Haubrich József is. Mint helyőrségi parancsnok és a budapesti hadtest parancsnoka, ő bizonyult a mérleg nyelvének.

Megtagadta a vasas hadosztály mozgósítását és kilátásba helyezte, elvbarátaival együtt a gyárakba megy és fellázítják a munkásokat, ha nem hajlandó önként távozni a kormányzótanács.

Szamuely Tibor - noha jelenlétét hivatalosan semmi nem indokolta, mert nem volt már tagja sem a kormányzótanácsnak, sem a pártvezetőségnek - egyedül kardoskodott Kun Béla pártján, de harciassága hatástalan maradt.

Miután lemondott a kormányzótanács, úgy döntöttek, hogy délután három órára össze kell hívni az Újvárosházára az ötszázas munkás- és katonatanácsot. Ottközölni fogják a testülettel a tanácsköztársaság bukását és felszólítják egy tisztán szociáldemokrata kormány megszavazására.

Időközben intézkedett Haubrich József, hogy bizalmas tisztjei legyenek készenlétben, számítsanak minden eshetőségre.


*  *  *

 

Ágoston Péter külügyi népbiztos is részt vett a kormányzótanács utolsó ülésén; benyomásait megörökítette naplójában, amelyben az alábbi sorok olvashatók:

„Kun előadása:

A pesti első ezredből azt kiabálták, hogy a harc parasztmesterség. Ma támadást kezdtünk, mert sikerült a hangulatot emelni. A Ganz Villamosság tüzérezreden kívül a többi tüzérezred intakt. A belpolitikáról az a véleménye, hogy ha a ma délutáni munkástanács hajlandó lesz áldozatkészségre, akkor van remény. De ez kérdés. Élelem, zsírtól eltekintve, van. ...

Bokányi:

A csapatok fáradtak, s ezért a románok mindenütt átjönnek. Tokajnál is bizton átjöttek már. Hiábavaló, s ezért ne követeljünk újabb áldozatokat. Haubrich hadosztályát nem szabad kitenni a frontra, mert különben felbomlik Pesten a rend. A munkásezredek nagy része fegyveresen, ágyúkkal jön, és Haubrich hadosztályának az a feladata, hogy ezek ne okozzanak bajt. ...

Peyer:

Már a Freemannel való tárgyaláskor látta a bukást. A korrupció a bukás oka. A végén a burzsoá uralom jön, mert nemzetgyűlést követelnek. Meg kell menteni a szakszervezeteket és vagyonukat.

Lengyel:

Hiábavaló a barikádharc, mert úgysem akarja a munkásság. A munkástanács felhívandó, hogy álljon fegyverbe, hogy a románok ne pusztíthassanak, s ne jöjjön a pogrom. A munkásság gyári gyűléseken. zsidózik és azt kiabálja: Le a proletárdiktatúrával!

Politikai összeomlás történt. Szerencse, hogy a katonai összeomlás is megtörtént egyidejűleg. Harctéri győzelem esetén is összeomlott volna a Tanácsköztársaság...

Mindenesetre mondjunk le.

Szamuely:

A proletariátus arcátlan, mert vádol, de áldozni nem akar. Megfontolandó, hogy milyen lesz a közhangulat. Bizonyos, hogy egy kis zsír és zefír-ruha megnyugtatja majd a munkásságot, s nem lesz ellenforradalmi. Ne mondjunk le a hatalomról!”

(472)


*  *  *

 

A kormányzótanács lemondását követően Kun Béla a szovjetházbeli szállására ment.

Erre így emlékezett felesége:

„Arra kért, keressem meg Pór Ernőt, aki az illegális apparátusnak volt a vezetője. Pór nemsokára megjött. Kun Béla megkérdezte tőle: »Mi van az illegális lakásokkal?«

Azután így folytatta: »Valószínűleg mindannyian illegalitásba megyünk.«

Pór Ernő, akit Kun Béla az orosz polgárháborúból ismert, mint hűséges és bátor forradalmárt, - elsápadt. Váratlanul érte az összeomlás.

Egyetlen illegális lakás sem volt előkészítve.”


*  *  *

 

Az is a vég jele volt, hogy az Írói Direktórium immár szinte számolatlanul utalta a pénzösszegeket:

Egyedül Szabó Endre kapott 562 korona 50 fillért fordításért; innen fölfelé 3900 korona volt a legkisebb honorárium, amelyet Herczog Géza kapott egy futurista festményért.

Kassák Lajosnak 8.450 korona a „Khalabresz csodálas púpja” című műért,

Barta Lajosnak 16.125 korona a „Szerelem” és a „A zöld ember” című művekért,

Móricz Zsigmondnak 14.500 korona „A galamb papné” című műért, amelyre június 20-án már fizettek 5.000 koronát; ugyanúgy most a „Sárarany”-ra újabb 12.250 koronát,

„A fáklya”-ra további 15.875 koronát, összesen tehát 42.625 koronát vehetett fel.

Szabó Dezső 10.000 koronát kapott egy „Irodalomtörténeti tanulmány”-ért,

Szép Ernőnek pedig 12.750 koronát számolt le a pénztáros az „Emberek” című írásért.


*  *  *

 

Délután háromtól megtartotta utolsó ülését az Újvárosháza dísztermében a formailag legfőbb politikai testület, a Budapesti Munkás- és Katonatanács, hogy tudomásul vegye a kormányzótanács lemondását és új kormány alakítását hagyja jóvá.

Az itt készült gyorsírásos jegyzőkönyvből valók Kun Béla beszédjének alábbi részletei:

„A proletariátus cserben hagyta nem a vezetőit, hanem önmagát. Nagyon mérlegeltem, nagyon meggondoltam, mit tegyek. Hidegen és nyugodtan meg kell állapítanom: megbukott a proletárdiktatúra.

Megbukott gazdaságilag, politikailag és katonailag.

Nem így kellett volna megbuknia, ha itt rend van. Ha gazdaságilag és politikailag lehetetlen lett volna is egyelőre az átmenet a szocializmushoz, a kommunizmushoz, akkor is, ha itt öntudatos és forradalmi proletártömegek vannak, akkor nem így kellett volna megbuknia a proletariátus diktatúrájának.

Szerettem volna más véget. Szerettem volna, ha a proletariátus a barikádon harcolt volna, inkább meghal, de nem hagyja ott az uralmát. De arra gondoltam: mi magunk álljunk ki a barikádra tömegek nélkül? Mi szívesen feláldozzuk magunkat, - de az a kérdés, van-e ennek az áldozatnak értelme a nemzetközi proletárforradalom szempontjából...

Én szerintem semmiféle alakulás ebben az országban nem lehet állandó, minden csak nagyon ideiglenes jellegű lehet. Itt kormányozni senki sem fog tudni. A proletariátus, amely elégedetlen volt a kormányzásunkkal szemben, amely immár a gyárakban hangosan kiabálta, minden agitáció ellenére, hogy le a proletárdiktatúrával, az elégedetlen lesz még inkább bármilyen kormányzattal szemben.

Most úgy látom, hogy hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy forradalmi legyen.

Mi félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért, új fázisát kezdjük meg a nemzetközi proletárforradalomnak.” (473)


*  *  *

 

A budapesti munkás- és katonatanács, mint az egyesült párt parlamentje tisztán szociáldemokrata kormányt választott:

Miniszterelnök: PEIDL GYULA

Belügyminiszter: PEYER KAROLY

Külügyminiszter: ÁGOSTON PÉTER

Hadügyminiszter: HAUBRICH JÓZSEF

Pénzügyminiszter: MIAKITS FERENC

Közoktatási miniszter: GARBAI SANDOR

Igazságügy miniszter: GARAMI ERNŐ

Földművelésügyi miniszter: TAKÁCS JOZSEF

Az új kormány megalakulásakor a volt kormányzótanács kommunista népbiztosai már a meneküléshez csomagoltak.


*  *  *

 

Továbbították Leninnek Kun Béla utolsó Budapestről keltezett táviratát:

„A mai nap folyamán Budapesten egy jobboldali szocialista kormány alakult, amelyben a diktatúrát ellenző szakszervezeti vezérek és a diktatúrában részt vett jobboldali szakszervezeti vezetők foglalnak helyet.

Ezt a fordulatot részint hadseregünk bomlása, részint magának a munkásságnak diktatúraellenes magatartása okozta. Mikor ez történt, a helyzet olyan volt, hogy mindenféle harc a hamisítatlan, de sajnos vizenyős diktatúra fenntartásáért hiábavaló lett volna.”


*  *  *

 

Részletek Kun Béláné visszaemlékezéseiből:

„A Hungáriában nagy volt a sürgés-forgás. Úgy tetszett, mintha a rendelkezés joga még mindig Kun Béla kezében volna, de ez már csak látszat volt. A szociáldemokrata vezetők azt az illúziót akarták kelteni, mintha a kommunisták nélküli szociáldemokrata kormány megalakítása a kommunistákkal való békés megegyezés folytán jött volna létre. Most már az volt a fő cél, hogy minél hamarabb megszabaduljanak a kommunista vezetőktől, de még azoktól a volt szociáldemokratáktól is, akik túlságosan kompromittálták magukat a velük való együttműködésben. Ezért tárgyaltak olyan hevesen a bécsi szociáldemokratákkal, kiknek a menedékjog megadása látszott a legalkalmasabbnak.

... Nem vonatkozott a menedékjog Szamuely Tiborra, akit nem akartak elismerni politikai menekültnek.

... Szamuely nem is számított a bécsi szociáldemokraták vendégszeretetére, s Kun Bélával való megállapodás alapján elutazott, hogy még mielőtt a bukás nyilvánossá válik, elérje Ausztriát. Onnan majd Oroszországba megy, ahol informálja Lenint a történtekről.

Szamuely elbúcsúzott tőlünk. Nekem elárulta - miközben megmutatta zsebkendőbe rejtett kis revolverét -, hogy ha nem sikerül átjutnia a határon, inkább végez magával, mintsem a fehérek kezébe kerüljön. A búcsúzás mindkét részről nagyon mély és szomorú volt. Szamuely Tibort nemcsak Kun Bélához fűzte komoly politikai barátság, de családunkhoz is szeretettel ragaszkodott. Munka után színesen jött hozzánk, s miután Kun Bélával megbeszélték a teendőket; Ágnessel játszott, beszélgetett vele és jóízűen nevetett kislányos kijelentésein.

A búcsúnál csak ennyit tudtam mondani neki:

»Vigyázzon magára. Siessen, hogy minél hamarabb keresztüljusson a határon. A viszontlátásra!«

S már el is fordultam, hogy ne lássa könnyeimet. Ő is gyorsan elfordult, és ment. Többé nem találkoztunk.”
(474)


*  *  *

 

Böhm Vilmos bécsi követ emlékiratából:

„Az esti órákban Kun Béla telefonhoz hívott, s zokogó hangon (furcsa, de Kun gyakran sírt) ismertette velem a lemondás előzményeit.

Az életem is veszélyben forog, - mondotta, s kérve kért, hogy az osztrák kormánynál, illetve a szociáldemokratáknál eszközöljek ki számára, továbbá Landler Jenő és Pór Ernő számára Ausztriába való beutazási engedélyt.

Weltner ebben az ügyben szintén Bécsbe utazott. Egyébként mindenki Budapesten a helyén marad, ezt az utasítást adtuk ki, - fejezte be Kun a velem való beszélgetést.”


*  *  *

 

„KIÁLTVÁNY A MAGYAR NÉPHEZ!

Mint egyedüli itteni képviselője az antantnak, amellyel a jelenlegi magyar kormány békés viszonyban kíván élni, nyugalomra és rendre hívom fel Budapestet és az egész ország lakosságát, s felszólítom arra, hogy a jelenlegi kormány minden rendelkezését a legszigorúbban tartsa be, hogy a rend, a nagyon- és személybiztonság teljes mértékben fönntartható legyen.

Mindenki tartózkodjék minden pártgyűlölettől, minden, felekezeti türelmetlenségtől és mindennemű viszálykodástól, nehogy fokozzák azoknak a nehéz helyzetét, akikre a jelen súlyos pillanatban a kormányzás felelőssége nehezedik.

Amennyire módomban és hatalmamban van, törekedni fogok arra, hogy az antant Magyarország mai helyzetén a legrövidebb idő alatt könnyítsen a blokád részleges vagy tejes megszüntetésével és a szükséges béke nyújtásával, hogy a magyar nép értelmessége és szorgalma révén újra fölvirulhasson.

Budapest, 1919. augusztus 1.

G. Romanelli , a budapesti olasz katonai misszió vezetője.”
(475)


*  *  *

 

Tápiószentmárton határában, Gödölypusztán esteledő időben három vörösőr beállított Bergendi Ferenc uradalmi intéző otthonába.

Az intéző nem volt otthon, csak a felesége, született Vanyik Julianna, középkorú asszony.

Ismerte a rangidős vörösőrt, Juhász Lászlót, ezért bizalommal engedte be a három fegyverest, noha tudták már, hogy vége a diktatúrának, s a vörösőrök félig-meddig bujdosónak számítanak. Éhesek, szomjasak lévén a jövevények, enni-inni kértek. Bergendiné Vanyik Julianna rendesen megvendégelte őket, közben beszélgettek.

  - Talán már apámat, anyámat is megöltem - mondta az egyik vörösőr.

Mire a vendéglátó asszony:

  - Azt bizony rosszul tette fiam...

A vörösőrön minden külső ok nélkül kitört a dühroham, ezt kiabálva:

  - Dögölj meg hát te is, ha sajnálod őket!

Megragadta puskáját, s mielőtt másik két társa közbe avatkozhatott volna, lelőtte az asszonyt.


*  *  *

 

Sorok Koréh Endre tábori lelkész könyvéből:

„Augusztus 1-jén estefelé a hatvani állomáson jött meg az örömhír, hogy a kommunista rendszer megbukott. Az ott lévő székely tisztek és katonák mámoros örömmel fogadták a régen várt fordulatot.

Olyan hazafias tüntetést csaptunk az állomáson, hogy az egész Hatvan kifutott. Vége-hossza nem volt a Himnusznak és a Kossuth-nótának, felkerültek a háromszínű jelvények, kokárdák. Este a székelyek vonatai szakaszonként meggyújtott telefondrótokkal voltak kivilágítva.”

 

*  *  *

 

Este 21 óra 15 perckor küldték el Budapestről, a MÁV központi üzemvezetőségtől a 174. számú szolgálati táviratot a győri pályaudvar forgalmi főnökének:

„Ma f. hó 1-én Budapest-Józsefvárostól Győrig, illetne Győrön át az elnök-igazgatóval egy különvonat közlekedik a 18. sz. vonat menetrendjében. Indul Budapest-Józsefvárosból éjjel 11 órakor. Győrből való további menetre az intézkedés Győr állomáson fog megadatni. Utasítjuk címet, hogy a különvonat megérkezésénél legyen jelen és tegye meg a .szükséges intézkedéseket.

Bodó.”  (476)

Alig kopogta le a gép a táviratot, szétfutott a hír a győri vasutasok között, hogy a városba fog érkezni a menekülő népbiztosok különvonata. Ez is volt a céljuk a távirat küldőinek; a konspirációban járatos kommunisták ismerve a megtévesztés és félrevezetés ezernyi fortélyát, nem maguk akartak a jelzett vonaton utazni, hanem a családtagjaikat tervezték rajta előre küldeni. Mégpedig a szabadságra induló antant-tisztekkel együtt, anélkül, hogy az olasz tiszteknek erről tudomásuk lett volna.

Nem is sejtették, hogy a vasút előzékenységének mi a valódi oka. És nem Józsefvárosból, hanem Kelenföldről indították a különvonatot.


*  *  *


Kun Béláné visszaemlékezéséből:

„Nővéremmel és Ágnessel beültünk egy autóba, és kimentünk a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan különvonat szállította Ausztriába a kommunisták családjait. ...

Mikor kiutaztunk a pályaudvarra, már lőttek az autó után... Az előttünk menő autóban Landlerné és lánya, Böske utaztak, utánuk is lőttek, Böskének a karját egy golyó el is találta. Sokáig kellett gyógyítani még az internálótáborban is.”

 

*  *  *

 

Szamuely Tibor volt a legelső a közismert bolsevikok közül, aki elmenekült Budapestről.

Előbb civilbe öltözött, mintha sportautós lenne, úgyszintén a kolozsvári Dékány István gépkocsivezető és a két testőr Lenin-fiú is. De természetesen bőséges mennyiségű fegyvert, lőszert, kézigránátot rejtettek el a piros túrakocsiban. Robogtak Röjtök felé.

Budapesttől Böjtökig kétszázhúsz kilométernél hosszabb az út, de Dékány István a többszöri defekt ellenére, alig négy óra alatt leért a Berg-kastélyhoz. Nem maradt fenn értesülés arról, hogy útközben miféle kalandokba keveredtek, csak az tudott, hogy a kocsi erősen megsérült.

Szamuelyné Szilágyi Jolán szerint a következőképp zajlott le utolsó találkozásuk:

„Estefelé érkezett. Havasékkal elébe szaladtunk. De micsoda autó?! A lámpák betörve, oldalán horpadás. Tibor civilben. Dékány sofőrön kívül két kísérője, Kovács Lajos és a lengyel Jablonszky Maxim Lenire-fiúk érkeztek vele. A fiúk a kocsiban maradtak a sofőrrel, mi pedig felmentünk az egyik szobába.

  - Megbukott a proletárdiktatúra! Vége a proletárdiktatúrának! Szakszervezett kormány alakult. - mondta Tibor. - Azt a megbízatást kaptam, hogy igyekezzek Ausztrián keresztül Oroszországba eljutni és jelentést tenni.”

Elmondta, hogy beszélt barátnőmmel, Ormos Böskével és levelet hagyott nála számomra, meg pénzt.

  - Miért nem tudtál repülőgépen utazni? - kérdeztem.

  - Az egyik kétfedelű gép megszökött Szegedre, a másik elromlott, nem volt idő kivárni, hogy megjavítsák. ...

Megöleltük, megcsókoltuk egymást.

Sietni kellett, hogy idejében érkezzenek Savanyúkútra és megtalálják a csempészt. Lementünk a várokozó autóhoz. Sötétedett. Kezet szorítottam a Lenin-fiúkkal és a sofőrrel. Tibor elbúcsúzott Havaséktól, majd újra megölelt, aztán beugrott a kocsiba. Utoljára láttam szép fekete szemét, fekete haját, sápadt, hosszúkás arcát.”

*

Sopronig még két alkalommal mondta fel a szolgálatot a túlhajtott túrakocsi motorja.

A hosszadalmas bajlódás miatt éjfélkor még Sopronban voltak és csak a következő nap első perceiben utazhattak tovább Savanyúkút felé.
(477)

 
Következő >