
Wass Albert: Patkányok honfoglalása
(nem mese a mai fiataloknak)
Az
ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon,
bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és
legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött
és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt
leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte
a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A
szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az
erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház
körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a
legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott
róluk. Így élt az ember.
Meg
tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák
álldogáltak, s az eresz alatt fecskepárok fészkeltek. Tudni kell, hogy
tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal
és sok virág.
A
háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre
meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa
június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül
az illat beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig.
Egy
borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két
kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek
voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és
elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és
hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A
fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat,
és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az
ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami
eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak,
aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt.
Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És
telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét.
Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé,
keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember
csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És
mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.
Másnap reggelre újra ott volt.
Az
ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás
után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Ők
is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól
kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan
szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már
nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a
szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer
aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember
megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta
éppen, s a patkány kimúlt.
Vérig
sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy
az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza,
jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző! [Magyarkodik!]
- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről.
- Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.
Az
ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más
ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig
akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes
veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes sajtot, sőt már a
szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember
legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az
ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra
kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett
aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá.
- Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - és föllázadtak.
-
Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak
megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S
egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták,
kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették
a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak
is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország,
jog és törvény szerint.
S
azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető
volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak,
elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák
és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben,
mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A
gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És
eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető
volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.
A
falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és
ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem
volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain
besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak
segíteni magukon.
Először
veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a
tönkretett birodalmat.
*
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint,
rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította,
kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a
nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszre ismét
megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt
már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban
elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince
gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni
kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok ezen, - s aszerint cselekedjetek!
|