Népírtás a Mamilla víztárolónál Nyomtatás E-mail

 

 

Népírtás a Mamilla víztárolónál
[Mamilla Pool]


A Kr. u. 614-ben történtek azt példázzák, hogy valamennyi mai derék zsidónak elő kéne kotornia a zsebkendőjét, és kétségbeesetten felkiáltania:

"Hogyan lehettünk képesek mi, az üldöztetés örök áldozatai, ilyen szörnyűségeket elkövetni!"

De nem érdemes lélegzetvisszafojtva várni ezt a pillanatot. Előfordult ilyesmi már korábban is, és előfordulhat még a jövőben is.

A zsidók nem vérszomjasabbak, mint a többi nép. De a népirtások mögött  náluk is a kiválasztottságnak, a rassz vagy a vallás felsőbbrendűségének őrült eszméje munkál. Ha valaki azt hiszi, hogy Isten az ő népét választotta ki a világ urának, és azt hiszi, hogy a többiek nem egészen emberek, akkor azt ugyanaz az Isten fogja megbüntetni, akinek a nevét hiába vette a szájára. Mert nem szelíd békává, hanem mániás gyilkossá fogja változtatni őt.

Amikor a japánok az 1930-as években szintén beleestek egy kicsit ebbe a betegségbe, kifosztották Nankingot, és megették a kínai hadifoglyok máját. Az árja felsőbbrendűség agyrémével megfertőzött németek holttestekkel töltötték meg Babij Járt.

Józsué és a Bírák könyvének figyelmes olvasóiként az Egyesült Államok alapító atyái szintén megpróbálkoztak a "kiválasztott" nép ötletével, és majdnem tökéletesen sikerült kiirtaniuk az amerikai őslakókat.

A zsidók kiválasztottságeszméje, - amit mások átvettek tőlük -,  újra és újra népirtáshoz vezetett.

Jeruzsálem jaffai kapujától (Bab alHalil) nem messze volt valamikor egy kis falu, Mamilla, amelyet alig pár éve romboltak le az új ingatlantulajdonosok. S a helyén, az elegáns Hilton Hotel szomszédságában, hatalmas "falut" húztak föl a dúsgazdagok számára. Kicsit távolabb ott van az arab nemesek ősi temetője és a Mamillai víztároló, amelyet még Pontius Pilátus ásatott ki.

Most az építkezés alatt a munkások több száz csontvázra bukkantak egy temetőüregben. Az üregben egy keresztet is találtak, rajta a felirat: "Csupán Isten ismeri a nevüket." Az amerikai zsidó Herschel Shanks által kiadott Biblical Archaeology Reviewben Ronny Reich izraeli régész hosszú cikket írt erről a felfedezésről.

Az itt talált halottakat Kr. u. 614-ben temették el, Palesztina történetének a XX. századig legszörnyűbb esztendejében. Adam Smith skót tudós ezt írta Historical Geography of Palestine (Palesztina történeti földrajza) című művében: "a vidéken még mindig látható a 614-es borzalmas pusztítás, ennek nyomai nem tűnnek el soha".

Kr. u. 614-ben Palesztina már a római utódállam, a Bizánci Birodalom része volt. Túlnyomórészt keresztények lakta vidék, virágzó mezőgazdasággal, fejlett öntözőrendszerrel és gondosan kiépített teraszokkal. A zarándokok rajokban tódultak a szent helyekre. A Constantinus császár által épített Mennybemenetel temploma az Olajfák hegyén és a Szent Sír mindmáig a világ emberkéz alkotta csodáinak számítanak. A kietlen júdeai tájra nyolcvan kolostor hozott életet; ezekben értékes kéziratokat gyűjtöttek, és imádkoztak az Úrhoz. Az egyházatyák, a betlehemi Szent Jeromos, a caesareai Órigenész és Euszébiosz emléke még elevenen élt. Az egyik legjobb palesztinai író, az ún. kis próféták méltó társa, az áldott Janus Moschus épp akkoriban fejezte be Pratum Spirituálé (Spirituális rét) című munkáját.

És volt errefelé egy kis, gazdag zsidó település is; - ezek az emberek zárkózottan éltek, főként Libériásban a Genezáreti tó partján. Tudósaik éppen befejezték saját Talmudváltozatukat, hitük, a rabbinikus júdaizmus kodifikációját. De instrukcióért a perzsa Babilónia nagy tekintélyű és befolyású zsidó közösségéhez fordultak.

614-ben a helyi, palesztinai zsidók szövetkeztek babilóniai hittársaikkal és segítettek a perzsáknak elfoglalni a Szentföldet. A támadásban 26 000 zsidó vett részt.

A perzsa győzelem után a zsidók nekiláttak a palesztinai keresztények tömeges legyilkolásának. Felgyújtották a templomokat és a kolostorokat, megölték a papokat és a szerzeteseket, tűzre vetették a könyveket. A tabgai csodálatos Halak és Kenyerek bazilika, a Mennybemenetel Templom az Olajfák hegyén, a Damaszkuszi kapuval szembeni Szt. István templom és a Hagia Sión a Sion hegyen csak a legfontosabb néhány tétel a lerombolt épületek hosszú listájáról. A támadást valójában csak kevés templom élte túl. A feneketlen Tűzszurdoknál (Vádi anNar) épült Szt. Sabas kolostort csak távoli elhelyezkedése és a meredek sziklaszirtek mentették meg.

A Születés Temploma is csodás módon kerülte el a pusztulást: amikor a zsidók parancsot adtak a lerombolására, a perzsák megakadályozták szövetségeseik pusztítását. Ugyanis perzsa királyok portréinak hitték a Napkeleti Bölcsek mozaikképét a párkányzat fölött.

S ez az óldöklés és pusztítás még nem is a legsúlyosabb gaztett volt. Amikor Jeruzsálem megadta magát a perzsáknak, sok ezer helyi keresztényt vetettek fogságba, és elhajtották őket a Mamillai víztároló közelébe. Ronny Reich izraeli régész ezt írja:

"Valószínűleg a legtöbbet ígérő vevőnek adták el őket. Egyes források szerint a Mamillai tárolónál a keresztény foglyokat zsidók vásárolták meg és ott a helyszínen le is mészárolták őket."

History of the Jews (A zsidók története) című művében Henry Hart Milman oxfordi professzor kíméletlen nyíltsággal jellemzi az eseményeket: "Elérkezett végre a győzelem és a bosszú régen várt órája, és a zsidók ki is használták az alkalmat. A szent város megszentségtelenítését keresztény vérrel mosták le. A perzsák állítólag pénzért árulták a szerencsétlen foglyokat. S a zsidók bosszúvágya erősebb volt a kapzsiságuknál is: nem haboztak mélyen az erszényükbe nyúlni, s azután mind egy szálig legyilkolták a drága pénzen megvásárolt rabokat. Abban az időben azt beszélték, hogy 90 000 ember lelte így halálát."

A mészárlás egyik szemtanúja, Szt. Sabasi Sztrategiosz élénkebb képet fest a borzalmakról: "Azután a gonosz zsidók... szerfelett örvendeztek, mivel gyűlölték a keresztényeket, és aljas tervet eszeltek ki. Ahogy régen ezüstpénzen vásárolták meg az Urat a zsidóktól, úgy most ők vásárolták meg a fogságba esett keresztényeket... Hány lelket mészároltak le Mamilla víztározójánál! Hányan haltak éhen és szomjan! Hány papot és szerzetest vágtak le karddal! És hány szüzet, ha ellenálltak a meggyalázásnak, szántak halálra ellenségeik! Hány szülő pusztult el gyermeke holtteste fölött! Hány olyan ember lett Krisztus vértanúja, akit megvásároltak, majd legyilkoltak a zsidók! Ki számolhatná meg annak a rengeteg embernek a hulláját, akiket Jeruzsálemben öldöstek le?"

Sztrategiosz 66 000-re becsüli e mészárlás áldozatainak a számát.

A zsidók azért váltották ki drága pénzen a keresztényeket a perzsa katonák fogságából, hogy legyilkolhassák őket a Mamilla víztárolónál, és annak vize vérré változott. A zsidók csak Jeruzsálemben 60 - 90 ezer palesztinai keresztényt öltek meg, ami mai arányokra átszámítva majdnem 1,5 milliót tenne ki (az Encyclopaedia Britannica szerint a föld össznépessége akkoriban 300 millió körül lehetett, hússzor kevesebb, mint ma).

Pár nappal később a perzsa katonaság fölfogta a gyilkolás mértékét, és leállította a zsidókat.


Ronny Reich, becsületére legyen mondva, a mészárlásokért nem próbálja a perzsákra hárítani a felelősséget, ahogy azt mostanában sokan teszik. Megállapítja, hogy "a perzsa birodalom nem vallási alapokon nyugodott, s így volt benne némi hajlandóság a vallási toleranciára". Ez a becsületes ember nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy a Washington Postba írjon. Annak a lapnak az izraeli tudósítója ugyanis szemrebbenés nélkül azt írná, hogy az a tömeggyilkosság nem volt más, mint "megtorló csapás a zsidók részéről, akik sokat szenvedtek a keresztény elnyomás alatt".

A palesztinai keresztények 614. évi holokausztja elég jól van dokumentálva, és leírását megtalálhatjuk a régi könyvekben. Csak az újabb útikönyvekből és történelemkönyvekből cenzúrázták ki. A zsidó apológiáról szóló briliáns expozéjában Elliott Horowitz leírja, hogy szinte minden zsidó történész elkendőzte a tényeket, és átírta az egész történetet. És az elleplezés ma is folytatódik. Az újabb keletű izraeli publikációk a perzsákat hibáztatják, ahogy a szabrai és satilai mészárlásért is a libanoni maronitákat tették felelőssé. Horowitz ezt írja:

The Destruction ofthe European Jews (Az európai zsidók megsemmisítése) című munkájában Raul Hilberg azt állítja, hogy "a megelőző csapás, a fegyveres ellenállás és a megtorlás szinte teljesen hiányzik a zsidó gettótörténelem kétezer évéből". Avi Yona, a vezető izraeli történész, León Polyakov, a History ofAnti-Semitism (Az antiszemitizmus története; kiadva a tolvaj Marc Rich pénzén) című mű szerzője és sokan mások is elkendőzik a 614-es holokausztot, hallgatnak róla vagy kerek-perec letagadják.

Benzion Dinur, a Jad Vasem Holokauszt Múzeum volt igazgatója eufemisztikusan szól olvasóihoz, olyan nyelven, amelyet sértőnek érezne ő maga is a zsidókkal szemben, - kijelentve, hogy "az ellenszegülő keresztényeket keményen megregulázták".

Horowitz tehát kimutatja, hogy a zsidó történészek és ideológusok hírhedten megbízhatatlanok és apológiára hajlamosak. Persze "nem minden zsidó", hiszen itt van például Horowitz, Finkelstein és a többi csodálatos ember, de ők lennének az elsők, akik egyetértenének a fenti kijelentéssel.

A tendenciózus, eltorzított történelemírás által megerősített képmutatás és az örökké viselt áldozatmez a forrása a sok mai zsidóra jellemző rögeszmének. Ez a rögeszme szinte megrészegíti a zsidókat és rendkívüli erőt ad nekik saját eltorzított történetük előadására. A valóságnak ez a masszív eltorzítása bizonyos értelemben az ideológiai harc győzedelmes gladiátoraivá változtatja a zsidókat. Lehet, hogy ez sikeres stratégia, de akkor is egy mentális betegség, amely veszélyezteti a zsidók lelkét és más emberek életét.

A zsidók nem állnak egyedül ezzel a történelemben.

A németeket megrészegítette Versailles igazságtalansága, s Adolf Hitler aztán hangot adott ennek a részegségnek. A Toronto Sun munkatársa, Eric Margolis az örményekről ír, akiket a saját holokausztjuk története hozott tűzbe. És az 1990-es években ezerszámra mészárolták le békés azeri szomszédaikat, és földönfutóvá tettek 800 000 bennszülött nem örményt. "Itt az ideje felismerni a világ minden szörnyűségét", vonja le a következtetést Margolis.

Itt az ideje felismerni a torzító és egyoldalú történetírás veszélyeit, teszem én hozzá. A tendenciózus valóságtorzításnak ugyanazt a szisztémáját alkalmazták a kommunizmus, a pszichoanalízis, a neoliberalizmus, a cionizmus és egy sor kisebb jelentőségű mozgalom, mint pl. a magyar történelemhamisító liberálbolsevizmus zsidó aktivistái,  - ezzel mámorosítják meg és tüzelik föl a támogatóikat az ideológiai harcukra.

Mindennek eredményeképpen aztán egy pszichotikus, beteg világban élünk. Egyetlen kommunikációs eszközünk, a média csak súlyosbítja a bajt, és végromlásba taszít bennünket. A józan észhez való visszatérés érdekében támogatnunk kell a kiegyensúlyozott közbeszédet. S mivel a zsidók oly nagy befolyásra tettek szert a mai médiavilágban, a torzító zsidó közbeszédet le kell bontani, és a mártíromság koronáját óvatosan el kell távolítani.

Kr. u. 614 tragikus eseményeinek ismét meg kell jelenniük a történelemkönyvek lapjain, mert csak ez segíthet a zsidóknak kigyógyulni paranoid téveszméikből. Az események ismerete nélkül ugyanis nem tudjuk megérteni a jeruzsálemiek és Omar ibn Khattab kalifa között 638-ban létrejött szerződés lényegét. Ebben a Szulh al Kudszban, vagy; kapitulációs szerződésben Szofroniosz pátriárka azt kérte, hogy védjék meg Jeruzsálem lakóit a kegyetlen zsidóktól s ezzel a nagy hatalmú arab vezér egyet is értett.

A 614-es népirtás a legszörnyűbb, de nem az egyetlen ilyen gaztett volt, amit a zsidók elkövettek azokban a zavaros években. Bár az is egy szép történet, amit a Biblia mesél el Kánaán Józsué általi meghódításáról, s amely oly mély hatást gyakorolt a zsidó lélekre. A VII. század az erős zsidó befolyás évszázada volt,  - igencsak bőven kivették a részüket a népirtásból.

Alig pár évvel 614 előtt, 610-ben az antiochiai zsidók legyilkolták a keresztényeket. Graetz zsidó történész a következőket írja:

[A zsidók] "rátámadtak keresztény szomszédaikra és bosszút álltak rajtuk az elszenvedett igazságtalanságokért; megöltek mindenkit, aki a kezükre került, s a holttesteket máglyára vetették, ahogy a keresztények is tették velük egy évszázaddal korábban. Anasztasziosz pátriárkát, akit különösen gyűlöltek, gyalázatosan megkínozták, végigvonszolták az utcákon, mielőtt végeztek vele."

Graetz szerint, mint az izraeli hadsereg más szószólói szerint is, a zsidók mindig csak "megtorolják" a rajtuk esett sérelmeket. Ezt a dogmát nem a CNN vagy Saron találta ki: mélyen gyökerezik a zsidó lélekben, végső önigazolási eszközként.

Ez a holocaustos történész (zsidó kollégáihoz hasonlóan) sem tartja szükségesnek megemlíteni pl. ezt:

"Az antiochiai zsidók felvágták Anasztasziosz pátriárka hasát, arra kényszerítették őt, hogy a saját beleit rágja, s heréit az arcába csapták."

 

 

 
< Előző   Következő >