SZABAD ÚJSÁG Szlovákiai magyar hetilap
http://www.hhrf.org/szabadujsag/2004/44/duray-mem.htm
Duray Miklós
Állampolgárság és nemzetpolgárság
Magyarországon,
amely 1989. október 23-a óta Magyar Köztársaság, 2004. december 5-én
arról lesz népszavazás a Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére,
hogy honosíthatók-e kedvezményesen a trianoni államhatáron kívül rekedt
magyarok. Azaz: megadható-e előnyösebb feltételekkel a maradék
Magyarország állampolgársága az 1920-ban más állampolgárságra
kényszerített magyaroknak, mint a letelepedési jogot (csúszó)pénzért
megvásárló indokínaiaknak?
A
jelenlegi Magyarország állampolgárságának megszerezhetőségét a világ
magyarsága számára törvény szabályozza – az 1993. évi LV. törvény, és
annak módosítása, amely a 2001. évi XXXII. törvény szerint hatályos. Ez
a törvény azonban a végrehajtási bonyodalmak miatt a „szegény magyarok”
számára több hátrányt és megpróbáltatást jelent, még a családegyesítési
ügyekben is, mint például a kokinkínaiaknak. Félreértés ne essék,
genetikailag is kedvelek minden ázsiait (akár kisázsiai, akár távol
keleti), de magyarországi és szülőföldi vonatkozásban azokat a
magyarokat helyezem jogilag előnybe másokkal szemben, akik minden
viszontagság ellenére vállalták és vállalják a magyarságukat akár
sortűz, akasztás, börtön, gulag, vagyonvesztés, hontalanság, munkahely
elvesztése, utcai pofonok, anyagi hátrány, tehát minden Trianonhoz
kötődő megpróbáltatás árán is.
A
Magyarok Világszövetségének népszavazási kezdeményezését elfogadta az
Országos Választási Bizottság és jóváhagyta a Magyar Köztársaság
Országgyűlése az ülésteremben jelenlévő képviselők egyhangú
igenlésével. Körülbelül annyian maradtak távol a szavazáskor, ahányan
2001-ben is ellenezték a státustörvényt, és akkor sem vettek részt a
törvényjavaslat zárószavazásán. A parlament tehát 2004. szeptember
13-án zöldet mutatott. Ennek ellenére – egyéni indítványra – az
alkotmánybíróság elé került az ügy, noha az aláírásgyűjtési ívekre
felírandó kérdéssel egyszer már egyetértett a taláros testület. Ezért
nem meglepő, hogy a bírák 2004. október 26-án ismét igent mondtak a
népszavazásra.
Miről van szó?
A
sajtó és a közbeszéd – egyszerűség kedvéért, és hibásan – kettős
állampolgárságként emlegeti a minden magyar által kedvezményesen
megszerezhető magyarországi állampolgári jogállást. De mit jelent a
kettős (vagy többes) állampolgárság?
Ez
egy következmény. Annak a következménye, hogy valaki a létező (alanyi
jogon megkapott) állampolgársága mellett megszerez egy másik (vagy
további), kérvényezhető vagy szintén alanyi jogon elnyerhető
állampolgárságot. Kettős (vagy többes) állampolgárságról tehát csak
akkor beszélhetünk, ha az első után elnyerünk egy másik vagy további
állampolgárságot. Ezt megelőzően csupán arról illenék beszélni, hogy
egy állam belső joga szerint hogyan nyerhetünk el, vagy akarunk
elnyerni állampolgári jogot.
Az
állam szempontjából megítélve, egy ilyen helyzet két módon jöhet
(illetve nem jöhet) létre: a belső jog alapján, vagy két- és sokoldalú
szerződés szerint. Az előbbi esetben ez annyit jelent, hogy az állam
tiltja, esetleg akadályozza, vagy nem tiltja állampolgárai számára egy
másik állampolgárság megszerezhetőségét, illetve milyen feltételek
mellett adja meg az idegeneknek az állampolgárságot. A másik esetben –
azaz két állam viszonylatában – az állampolgárság megszerezhetőségét
illetően az a lényeges kérdés: kölcsönösen tiltják-e, vagy a kettő
közül az egyik tiltja, esetleg csak akadályozza a másik
állampolgárságának felvételét saját állampolgárai számára, és
létrejön-e az akadály megszüntetésére kétoldalú megegyezés. Ehhez
kapcsolódó minden további kérdés csak járulékos és másodlagos. De a
legfontosabb kérdés, hogy egy állam milyen feltételekkel adja meg az
állampolgárságot egy másik állam polgárának – ez ugyanis politikailag
eldöntendő kérdés.
* * *
Ez
az iskolás rövid eszmefuttatás azért volt szükséges, mert a magyar
közvéleményben már évek óta, de leginkább 1996 óta folyamatosan jelen
van a „kettős állampolgárság” ügye anélkül, hogy azt bárki is
kritikailag elemezte volna, ugyanakkor politikai hátaslóként nagyon
sokan igénybe vették, mind a szorgalmazók, mind az ellenzők oldaláról.
A magyarok állampolgársága körüli bonyodalmak gyökere
Mint sok minden, ami keseríti a magyarság életét, így az állampolgárság kérdése is tömegméretekben Trianonhoz kapcsolódik.
Az
1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés – az állampolgársággal
kapcsolatban is – sokmillió magyar életében teremtett sorsdöntő
helyzetet. Kimondta ugyanis, hogy az elcsatolt területek lakossága
automatikusan elveszti korábbi állampolgárságát. A Cseh-Szlovák és a
Szerb-Horvát-Szlovén Állam esetében azoknak a személyeknek, akik ezen
új államok területén 1910. január elseje után szereztek illetőséget,
külön kellet kérvényezniük új állampolgárságuk megszerzésének
engedélyezését. Amennyiben nem kaptak ilyen engedélyt, magyar (vagy
osztrák) állampolgárok maradtak. Mindazok, akik automatikusan az új
állam polgárává váltak, egy éven belül kérvényezhették korábbi
állampolgárságuk visszaadását – ezt nevezték optálásnak. Amennyiben
kérvényüknek eleget tett a hatóság, egy éven belül kötelesek voltak
elhagyni szülőföldjüket és a maradék Magyarországra vagy egy harmadik
országba költözni.
A
trianoni békeszerződést a Magyar Törvénytár az 1921. évi XXXIII.
törvénycikkeként jelentette meg, ezzel az állampolgárságra vonatkozó
rendelkezései úgy emelkedtek törvényerőre, hogy közvetlenül nem
módosult az 1879. évi L. törvénycikk, amely a magyar állampolgárság
megszerzéséről és elvesztéséről szólt. Tény viszont az is: a
békeszerződés nem rótt kötelességet Magyarország állampolgársági
törvényének megváltoztatására. Ráhagyta a megcsonkított országra,
hogyan viszonyuljon jogilag a volt állampolgáraihoz, miután azok az új
államok polgáraivá váltak.
A Trianon előtti magyar állampolgárság
A
létező állampolgárság meghatározása rabulisztikus. A jelenleg hatályos
magyarországi állampolgársági törvény is azt tekinti eleve magyar
állampolgárnak, aki a törvény hatályba lépésekor magyar állampolgár.
Hasonló volt az első, az 1879-ben elfogadott törvény is. Leszármazás,
törvényesítés, házasság és honosítás által lehetett megszerezni a
magyar állampolgárságot, amelyek közül az első mód volt a
legelterjedtebb: „leszármazás útján megszerzik a magyar
állampolgárságot a magyar állampolgár törvényes és magyar állampolgárnő
törvénytelen gyermekei”. Ez a törvénycikk is eleve magyar
állampolgárnak tekintett mindenkit, akiket a korábbi törvények az
ország lakóinak, honfiainak, magyarnak tekintettek. Albert (Habsburg)
király 1439. évi dekrétumában is országlakókról tesz említést. Tehát
mindenki, aki valamilyen törvényes felelősséggel bír, az ország
területén él, ott született, ott lakó és ott született szülőktől
származik, az ország lakója, mai értelemben az állam polgára. E
tekintetben tehát az „állampolgárság” fő meghatározója az ország, az
állam felségterülete és a szülő.
Érdemes tudatosítani, hogy az első
magyar állampolgársági törvényt 1879-ben alkották meg. Ezért a mával
kapcsolatos okoskodásainkat is ehhez a törvényhez, illetve az utána
született jogi normákhoz kell viszonyítanunk.
A
XXI. évszázadban megszerezhető magyar állampolgárság szempontjából
érdemes tekintetbe venni, hogyan fogalmazták meg a korábbi törvények az
állampolgárság megszűnésének és visszaszerezhetőségének körülményeit.
Az
1879-ben elfogadott törvény szerint megszűnt annak a személynek a
magyar állampolgársága, akit – például – saját kérésére hatóságilag
elbocsátottak az állampolgári kötelékből, aki idegen állam szolgálatába
lépett és abból nem lépett ki a magyar hatóság felszólítására sem, vagy
aki engedély nélkül tíz évig távol élt a hazájától. Ilyen körülmények
azonban – a törvény kimondatlan feltételezése szerint – önkéntes alapon
jöhettek létre, mert a törvény szó szerint nem számolt a
kényszerűséggel. E törvénynek az 1886. évi módosítása, – a IV.
törvénycikk által – azonban már sejteti, hogy a magyar
állampolgárságot, azaz a magyarországi honosságukat sokan kényszerítő
körülmények miatt vesztették el. Erre utal a tömeges (vissza)honosítás
megkönnyítésének törvénybe iktatása azok számára, akik maguk vagy
elődeik magyar honpolgárok voltak, tekintet nélkül arra, hogy mikor
vándoroltak ki. Ebben az esetben a bukovinai székelyek
visszatelepülésének a megkönnyítését célozta meg a törvény.
Az
első magyar állampolgársági törvény még nem tesz említést a kettős
állampolgárságról, de a honosítással kapcsolatban a törvény 19.
paragrafusa meghatározza, hogy a magyar korona országainak területén
születettek vagy találtattak mindaddig magyar állampolgárnak
tekintendők, míg idegen honosságuk be nem bizonyíttatik. Ez
értelemszerűen azt jelenti, hogy a kettős állampolgárságot nem tette
automatikussá. Az uralkodó pátensével honosított idegenek esetében
azonban létre jöhetett a kettős „honosság” illetve állampolgárság.
Tudatosítanunk
kell, hogy a honosság meghatározása a magyar jogalkotásban Trianonig
abból az alaptételből indult ki, hogy honfi az, aki a Magyar Szent
Korona területén él, és visszahonosítható az, aki onnan eltávozott.
Trianont követően annyiban elbizonytalanodik a magyar államjog, hogy
nem tud mit kezdeni a Magyar Törvénytárba becikkelyezett trianoni
békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó részével, hiszen a
sokmillió magyar, aki a trianoni államhatáron kívülre került, nem
távozott el a Magyar Szent Korona országainak területéről, nem mondott
le önként a magyar állampolgárságról, ugyanakkor túlnyomó többségük nem
élt a békeszerződés adta lehetőséggel sem, hogy optáljon. Tehát saját
kezdeményezés híján is más állampolgárrá vált. Azt viszont tényként
kell kezelni, hogy a törvénytárba foglalt békeszerződésnek az
állampolgárságra vonatkozó része miatt a Magyar Országgyűlés nem hozott
olyan törvényt illetve törvénymódosítást, amely kimondta volna az
eredeti honosság jogfolytonosságának megszűnését. Ugyanakkor az 1938 és
1940 között visszacsatolt (visszatért) területekre vonatkozóan
elfogadott törvényt – lásd az 1938. évi XXXIV. tc., az 1939. évi VI.
tc. és az 1940. évi XX. tc. A visszahonosításhoz ugyanebben az
időszakban azonban politikailag viszonyult. Nem honosította vissza azt
az utódállam területére került hontalan magyart, akit az utódállam
kiutasított saját felségterületéről, és a trianoni Magyarország számára
is politikailag elfogadhatatlan személlyé vált – ilyen sors sújtotta
Balogh Edgárt, akit kényelmetlen volta miatt kiutasítottak
Csehszlovákiából, és nem telepedhetett le Magyarországon sem, mert
szülőhelye szerint 1920-tól romániai illetőségűvé vált. A magyar
törvényhozásnak ez a bizonytalankodása csupán 1945 után szűnt meg,
sajnos a magyar joghagyomány és jogfolytonosság kárára.
A megkülönböztető, az egyenrangúsító és a többletjog megjelenése
Eltekintve
a magyar jogrend rendi vonatkozású megkülönböztetéseitől, a korai
magyar középkortól ismeretes a „pozitív és a negatív diszkrimináció”.
A
legjelentősebb „pozitív diszkrimináció” a II. András (II. Endre) király
által 1224-ben kiadott bulla (Andreanum) volt, a Magyarországra
betelepült szászok jogairól, amellyel megkülönböztette őket az ország
többi lakójától – ez volt Európa első autonómia törvénye. De
megszülettek a jászok és kunok autonómiáját létrehozó királyi
törvények, ki lettek adva a hospesek sajátos – például nyelvhasználati
– jogát biztosító királyi rendeletek és a modern európai települési
önkormányzatok jogát megalapító szabad királyi városokról szóló
adománylevelek, majd a települések számára átruházott jogok
végrehajtásáról szóló törvények.
A
magyar jogrendben az első, egyértelműen megszorító törvényként a
Bereg-erdei (beregi) szerződést lehet tekinteni, amelyet 1233-ban,
szintén II. András rendelt el – a római katolikus egyház nyomásának
engedve, – amely szerint az állami fensőbbség megkülönbözteti egymástól
az izraelitákat, izmaelitákat és a többieket. A király kötelezi magát,
hogy a megkülönböztetetteket jellel fogja megbélyegezni, és nem engedi,
hogy „hivatalt” tölthessenek be.
Nem
értelmetlen visszamenni a korai magyar középkorig az ezzel öszszefüggő
jogalkotás vizsgálatában, de, ha természetszerűleg, a legújabb kor
viszontagságai izgatnak bennünket, érdemes ezeket az elveket
évszázadokon átívelve szemlélnünk. Ugyanakkor az sem értelmetlen
viszszatekintés, hogy a középkori, sőt az újkori Európában a cigányok
törvényes megkülönböztetése elfogadott volt – Franciaországban vadászni
lehetett a cigányokra, – ugyanakkor Magyarországon, a nácizmus néhány
hónapig farsangoló korszakán kívül, ismeretlen volt az ilyen
megkülönböztetés. Nincs kizárva, hogy ennek köszönhető a cigányok
magatartása a románok által 1990-ben Marosvásárhelyen rendezett
magyarellenes pogrom idején, akik „ne féljetek magyarok, jönnek a
cigányok” kiáltással szétverték a hivatalos romániai hatalom által
vérittassá heccelt román nincstelenek botos bandáit – lehet, hogy ennek
köszönhető az irodalmi Nobel-díjra jelölt Sütő András megmaradt
félszemevilága is.
* * *
A
liberális jogállam eszméje Magyarországon, – a csaknem negyedszázadig
tartó magyar reformkornak köszönhetően, – 1848-ban ugyanazon gyökereken
felnőve diadalmaskodott, amelyeken sarjadt a francia Code Civil vagy az
Észak-amerikai Egyesült Államok Alkotmánya. A hagyományoknak, de az
újkor szellemének megfelelően 1848. április 11.-én V. Ferdinánd Magyar
Király és Osztrák Császár szentesítette a magyar forradalom által
kikényszerített törvényeket, amelyeket, az adott évben a III.-tól a
XXIII.-ig terjedő törvénycikkekben tett közzé a Magyar Törvénytár.
Ezzel törvénybe lett iktatva a kornak megfelelő állampolgári
egyenlőség, amely a kormány és a törvényhozás felelősségéről, a vagyoni
felelősséggel rendelkezők választójogáról, az ország korábban
megbontott egységéről, a közteherviselésről, a feudális szolgáltatások
megszűnéséről, hitelintézet felállításáról, a civil védelem
megszervezéséről, a sajtószabadságról és a települési önkormányzatokról
szólt.
Mindezen
túlment a magyar törvényhozás 1849. július 28-án, amikor elismerte a
Magyar Szent Korona területén lakó nemzetek szabad fejlődési jogát,
szabad nyelvhasználatukat, nemcsak a művelődés területén, hanem a
településeik és az általuk lakott területek közigazgatásában, azok
bíróságain és a törvényhatóságban is. Ugyanekkor született törvény a
magyarországi zsidók egyenrangúsításáról is. E két utóbbi törvény
hatályba lépése és végrehajthatósága azonban nem a magyar államalkotói
akaraton múlt, hanem azon a jogalkotói hagyományon, hogy az
Országgyűlés által elfogadott törvény csak a király (császár) által
szentesítve válik kihirdethetővé – erre azonban nem kerülhetett sor,
mivel ekkor a Habsburg-házat Magyarországon trónfosztottá
nyilvánították, valamint az országban hadi állapot uralkodott.
A
forradalmi törvényekben megtestesülő szándék a magyar közjog szerint
azonban csak az 1868. évi XXX. tc.-ben (magyar-horvát kiegyezés) és a
XLIV. tc.-ben (a nemzetiségi egyenjogúsítás tárgyában) válhatott valóra.
Az
1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően 1867-ig
Magyarországon szünetelt, illetve csonkán működött a jogállam. Ezt
követően azonban visszaállt a magyar államalkotási hagyományoknak
megfelelő közjogi rend. A dualista rendszerben – a mégoly viharos
magyar törvényhozás ellenére – sem következtek be a magyar
államszervezés eredeti eszméjét megtipró törvényes intézkedések.
A
magyar törvényhozásnak a korszellemhez igazodó és a hagyományokhoz hű
szellemét először 1920. június 4., a trianoni döntés törte meg.
Politikai,
azaz az állampolgárok egyes közösségeit érintő kérdésekben egyértelmű
korlátozások csak ezután születtek. Ilyen volt az 1920. évi XXV.
törvénycikk, amely a népfajok és a nemzetiségek arányszámát határozta
meg az egyetemekre és a jogakadémiákra felvehető hallgatókra
vonatkoztatva (numerus clausus), főleg a zsidó hallgatók számának
korlátozása érdekében, de a többi magyarországi nemzetiség
szempontjából ezt akár „pozitív diszkriminációnak” is nevezhettük
volna, ugyanis az ő arányszámuk a felsőoktatásban addig elmaradt
népességi arányuktól. Ezt követték nem egész két évtized múlva az un.
zsidótörvények, de ezek már nem a magyar joghagyományokból következtek,
hanem a nácizmus termékei voltak.
A
megkülönböztetés elvének politikai célú alkalmazásában tehát az
1939-től elfogadott törvények jeleskedtek leginkább. Például az 1939.
évi IV. tc, amely megtiltotta a zsidók honosítását vagy a XIII. tc.,
amely az állampolgárság elvesztése mellett először fogalmazta meg az
állampolgárságtól való megfosztás feltételeit is. Ennek alapján akár
megfoszthatták volna magyar állampolgárságától mindazon elszakított
magyart a visszacsatolás után, aki a trianoni utódállamokban politikai
szerepet vállalt – ilyen lépésre azonban nem került sor.
Trianon
után érezhetően megváltozott a magyar törvényhozás szelleme – a
hagyományos türelmességet a politika által kiváltott türelmetlenség
hatotta át.
A kommunista jogalkotás kezdete
Az
állampolgárság korábbi jogi értelmezéséhez képest az 1947. évi X. tc.
jelentette az első nagy változást, mivel nem csak újra törvényesítette
a nyolc évvel korábban náci hatásra született törvényt az
állampolgárságtól való megfosztás intézményének bevezetésére, hanem
alkalmazta is azt.
Az
1948. évi LX. törvénycikk pedig teljes terjedelmében hatálytalanította
az 1879-ben elfogadott és sokszor módosított, de alapelveiben
változatlan állampolgársági törvényt. Ebben már nem jelenik meg a
visszahonosítással kapcsolatos korábbi engedékenység mindazok iránt,
akiknek felmenői magyarhoniak voltak és – esetleg – kényszer miatt
váltak más állam polgárává. Visszahonosítani csak azt lehetett, aki
elvesztette magyar állampolgárságát és a belügyminiszter megítélése
szerint visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények
teszik indokolttá. A honosítással kapcsolatban államérdekre hivatkozik,
ami egyértelműen politikai érdeket jelent. Politikailag értelmezhető
engedményeket és korlátozásokat fogalmaz meg az országot elhagyottak
számára.
Az
állampolgársággal kapcsolatos magyar jogalkotásban, 1948-ban válik
egyértelművé, hogy ettől kezdve a magyar állampolgárság nem a felmenők
által a történelmi állam területén való honosság révén valamikor
megszerzett magyar állampolgárságból, honosságból eredeztethető, hanem
az 1920-tól illetve 1947-től érvényes államhatárok által körbezárt
területen bizonyítható illetőségből.
Az
első kommunista állampolgársági törvény hatálybalépése után
letartóztatta a rendőrség vagy a határőrség a Magyarországra a határon
túlról tanulni érkezett magyar fiatalokat és átadta őket a szomszédos
állam belbiztonsági szerveinek. Ezt követően sokukat közülük gyorsított
eljárásban elítéltek és bebörtönöztek.
A több mint ezeréves magyar jogalkotásban ekkor következett be a legjelentősebb törés.
1957-ben
ismét új állampolgársági törvényt fogadtak el Magyarországon (az 1957.
évi V. tc.). Ez a törvény továbbra is ismeri a visszahonosítás fogalmát
mindazokra vonatkozóan, akiknek felmenője magyar állampolgár volt és
Magyarországon lakik, vagy ott kíván letelepedni. A kérelem
elbírálásánál kedvezményt jelentett, ha a kérelmező külföldi
állampolgársága megszűnt vagy lemondott róla illetőleg elbocsátását
kérte az addigi állampolgári kötelékből. Ugyanakkor tudatosítani kell,
hogy a felmenő magyar állampolgárságát ekkor már az 1948. évi LX. tc.
szerint értelmezték, azaz a trianoni határokon kívüliekre nem
vonatkozott. Ez a törvény mondta ki azt is, hogy akit megfosztottak
állampolgárságától, elkobozhatják vagyonát is.
A kettős állampolgárság felszámolása a kommunista országok között
A
kettős állampolgársággal szembeni fellépés – függetlenül az államban
uralkodó ideológiától – a totalitarizmusról tanúskodik. Aki tehát
elutasítja a kettős állampolgárságot annak totalitáriánus hajlamai
vannak. Még ha az állam, mint „hatalmi és erőszak intézmény”
szempontjából a kettős állampolgárok kettős kötelezettségei miatt
némileg érthető is a kettős állampolgárságtól való óvakodás, de a
polgári jogállam szempontjából nem fogadható el.
A
kommunista államok – noha egymással szövetségi viszonyban álltak – a
kettős állampolgársággal és egymással szembeni iszonyukat kétoldalú
szerződések keretében jelenítették meg. A Magyar Népköztársaság és a
vele szomszédos kommunista államok kormányszerződéseket kötöttek a
kettős állampolgárság kiküszöbölésére.
Magyarország
a Szovjetunióval 1958-ban és 1963-ban, Csehszlovákiával 1960-ban,
Romániával 1980-ban kötött ilyen szerződést. Ez volt tulajdonképpen a
trianoni békeszerződés állampolgárságra vonatkozó rendelkezésének a
kétoldalú, önkéntességen alapuló végrehajtása.
Ennek alapján
kölcsönösen megszüntették a fennálló kettős állampolgárságot és
kiküszöbölték az újabb kettős állampolgárság létrejöttét. Vállalták,
hogy a honosítási kérelmeket csak az eredeti állampolgárság szerinti
állam kötelékéből való elbocsátás után bírálnak el. A szerződés
szellemének értelmében azok a személyek, akik nem tettek eleget az
állampolgárság-választás kötelezettségének kizárathattak az egyik állam
kötelékéből. Ezt tiltotta be „A polgári és politikai jogok nemzetközi
egyezségokmánya”. Ennek ellenére a kommunista országokból – nem ezeknek
a kétoldalú szerződéseknek következtében – tiltottak ki politikai
okokból olyan személyeket, akik alanyi jogon szerezték
állampolgárságukat.
Magyarország
– ezeket a kétoldalú szerződéseket – 1993. január 1.-i hatállyal,
kormányhatározattal egyoldalúan felmondta, ami csupán azt jelenti, hogy
önmagára nézve nem tartja kötelezőnek a megállapításait. Ettől kezdve a
Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából érkezett honosítandóktól a
magyarországi közigazgatási hivatalok nem kérnek igazolást arról, hogy
el lettek bocsátva az állampolgári kötelékből.
Állampolgárság a politikai rendszer megváltozása után
A
magyarországi jogalkotás a rendszerváltozással az állampolgárságról
alkotott felfogást illetően is kezd némileg visszatérni a magyar
joghagyományhoz. Első lépésként – íratlanul is hivatkozva az 1939
előtti nyugati magyar emigráció tekintélyére és az 1956 utáni nyugati
magyar emigráció rendszerváltoztató érdemeire – megszűnik az
állampolgárságtól megfosztó összes korábbi intézkedés hatálya és
érvényessége (az 1990. évi XXVII. tc. és a XXXII. tc.), majd 1993-ban a
Magyar Országgyűlés új állampolgársági törvényt fogad el (az 1993. évi
LV. tc.).
Az
új törvény 2. paragrafusának 2. bek. korlátozás nélkül elismeri a
kettős állampolgárságot. Ebben szinte előrevetül az 1997. májusában
megszületett, az állampolgárságról szóló új európai egyezmény, amely a
kettős vagy a többes állampolgárság ex lege keletkezésének
engedélyezését kötelezővé teszi, a más címen keletkező állampolgárság
elismerését pedig a belső jog függvényévé teszi. A törvény 4. par. 3.
bek. rendelkezik a nem magyar állampolgárságú, magukat magyarnak valló
azon személyek kedvezményes honosításáról, akiknek felmenője magyar
állampolgár volt. Ez utóbbiak kedvezményes honosítása legalább egy éves
magyarországi lakóhelyhez és biztosított megélhetéshez kötött – ez
lehetett eltartási kötelezvény is. A nem kedvezményesen honosítandók
esetében ez az időhatár legalább nyolc évet tett ki, nem magyar
nemzetiségű személyek családegyesítése esetében három évet. A törvény
visszahonosításról szóló rendelkezése szűkszavú. Az a meghatározása,
hogy visszahonosíthatók azok az alapfeltételt teljesítő személyek,
akiknek magyar állampolgársága megszűnt, széleskörűen értelmezhető.
Mind az előbbi mind ezen utóbbi meghatározás időbeli korlátját csupán a
szerint lehet megvonni, hogy a hatályos jog vagy az alkalmazandó jog
szerint értelmezzük a törvényt. Köznyelven mondva az érvényben lévő
törvény alapján létrejött vagy a bármikori magyar állampolgárságot
értjük-e ezen, vagy csak a trianoni vagy a párizsi békeszerződés, vagy
a visszacsatolások révén létrejött állampolgárságot tekintjük
jogalapnak.
A
rendszerváltozás után hozott említett három törvény tette lehetővé a
Magyarországról emigrált személyek állampolgárságának egyszerű
nyilatkozat alapján való visszaadását.
Ez
az új állampolgársági törvény ugyan megszüntette az 1957-ben a
kommunisták által elfogadott második állampolgársági törvényt, de semmi
jel nem mutat arra, hogy a magyar állampolgárság eszméjét is
viszszaszármaztatta volna az egységes magyar nemzet eszméjéből fakadó
jogalapra, illetve visszatért volna az 1948 előtti jogfelfogáshoz a
jogfolytonosságot illetően.
Említettük,
hogy az állampolgársággal kapcsolatosan megváltozott felfogás összefügg
a nyugati magyar emigráció szerepével is, ami nem jogi, hanem politikai
kérdés – ebből is látható, hogy az alapjogok közül leginkább az
állampolgárság kérdése van kiszolgáltatva a politikumnak. Éppen ezért
azt gondolhatnánk, hogy az állampolgárság ügye egységes megítélést
nyert a kommunista rendszert megváltóztató időszakban Magyarországon.
De mégsem. Ugyanis hasonló jogi helyzet következett be 1990 után
Magyarországon, mint 1879-ben, amikor harminc év múltán fosztották meg
magyar állampolgárságától Kossuth Lajost, akinek már akkor szobrot
emeltek az Amerikai Egyesült Államokban és számtalan társadalmi
kezdeményezésre otthon is.
Azok
a magyar emigránsok, akik együtt élték politikai emigránsként életüket
Nyugaton, az előbb említett jogenyhítő rendelkezések következtében
kettészakadtak. Akik a trianoni békeszerződés utáni, illetve az 1938
novembere és az 1945 közötti (itt nem lehet pontosan meghatározni az
időpontot) Magyarországról emigráltak más elbírálásban részesültek a
rendszerváltoztató magyarországi jog szerint mint azok a magyar
emigránsok, akik az adott időben létező magyar államalakulaton kívülről
emigráltak, még ha erre több okuk is volt – például magyar mivoltuk
miatt – mint amazoknak. Csak azoknak a nem magyarországi magyar
emigránsoknak nyílt esélyük megszerezni a magyarországi
állampolgárságot, akik az emigrációban Magyarországról emigrált
személyt vettek házastársul, illetve ezek gyermekei részesülhettek
ebben a lehetőségben.
A
2001. évi XXXII. tc. – amely az 1993-ban elfogadott törvény módosítása
- tovább pontosította a kedvezményes honosítás feltételeit, főleg a
gyermekekre, Magyarország területén születettekre és azokra
vonatkozóan, akiknek kiskorúságuk idején is volt már lakóhelye
Magyarországon. Ezeket a kedvezményeket elsősorban a Magyarországra
került határon túli magyarok tudják használni. Ennek ellenére a törvény
végrehajtása során a nem magyar állampolgárságú magyarok gyakran
leküzdhetetlen akadályokba ütköznek az ügyintézés során, még a
családegyesítés során is, és sokszor megaláztatásban van részük az
állami hivatalok részéről az állampolgársági kérvényük intézésekor.
A
rendszerváltozás utáni állampolgársági törvény ismét megteremtette az
államfő külön jogát, hogy a honosítását kérelmező személyt kivételben
részesítse.
Viták a megoldásról
Nem
sokkal az 1990-es rendszerváltozást követően elindult a nyílt vita és a
műhelymunkák sora arról, hogyan lehetne megszüntetni azt a felháborító
és a több mint negyven évig tartó kommunista hatalom számlájára írható
(lásd az 1948-ban hatályba lépett állampolgársági törvényt)
szégyenletes helyzetet, hogy az államhatárokkal elszakított magyarok
idegennek tekinthetők Magyarországon. A nézetek 1996 tájékán
tisztázódtak anynyira, hogy azóta két, egymást kiegészítő, tehát
egymást nem kizáró megoldási lehetőségről beszélhetünk.
Az egyik
elképzelés a státustörvényben öltött testet. A másik elképzelés az un.
kettős állampolgárság intézményében, azaz a minden magyarnak magyar
állampolgárságot elvében körvonalazódott. A két elképzelés között
azonban kialakult egy meddő és felesleges vetélkedés arról, hogy melyik
a jobb megoldás. A nézetkülönbségnek azonban volt néhány sarkalatos
pontja, amelyet nem ártott tisztázni. A legfontosabb kérdés arról
szólt: elérhető-e minden határon túli magyar számára a magyar
állampolgárság. Erre az egyértelmű NEM volt a válasz. Ukrajna ugyanis
jelenleg sem ismeri el a kettős állampolgárságot. Románia alkotmánya
folyamatosan korlátozta a kettős állampolgárok alkotmányos jogait
(például: nem tölthettek be közhivatalt és köztisztséget). Ez a helyzet
csupán 2004-ben változott meg, az új alkotmány hatálybalépésével.
Szlovákia pedig, még az Európai Unió tagjaként is érvényesnek tekinti
az 1960-ban, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista
Köztársaság között megkötött egyezményt a kettős állampolgárság
megakadályozásáról.
A
vitát tehát az döntötte el, hogy olyan megoldást kell találni, ami
révén minden határon túli magyar – tehát az utódállamokból emigrált
magyar is, és a korábbi államkonstrukciók szétesése következtében egy
további állam joghatósága alá került magyar is – a korábbitól eltérő,
de egyformán kedvezőbb helyzetbe kerülhessen Magyarországon a többi
külföldihez képest. Így született meg a státustörvény, azaz a 2001. évi
LXII. tc., amely azáltal, hogy hatásában kiterjed mind az átmenetileg
Magyarországon tartózkodó, mind a határon túli szülőföldön élő
magyarra, a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos törvénybe
iktatott elemének tekintendő.
Csakhogy
a státustörvény sem teremtette meg az eredeti elképzelés törvényes
feltételeit. Még ha nagy előrelépésnek is tekinthető az új magyar
jogrendben, hogy a 2001-ben elfogadott törvény, az eredeti
megfogalmazása szerint kimondta az egységes magyar nemzet legitim
igényét. A törvény ugyanis nem terjed ki azokra a magyarokra, akiknek
lakóhelye szerinti állama a rendszerváltoztató folyamat – azaz a
Trianonban létrehozott művi konstrukció szétesése – következtében már
nem Magyarország szomszédos állama. A törvényalkotás során éppen ez a
kérdés (mi legyen a boszniai, csehországi, észtországi, kazahsztáni,
oroszországi, grúziai, macedóniai, stb., de az ausztriai magyarokkal
is) váltott ki nagy vitát. És azokra a magyarokra sem terjedt ki akik
az utódállamokból emigráltak egy harmadik országba. A vitát a
moszkovita szellemű államapparátus és a köldökzsinórjukon felnőtt,
rövidre nyírt karrier politikusok és hivatalnokok csoportja döntötte el
– ők mondták ki a NEMet. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszer
1989 végén megbukott, de a zsigerekben még tizenöt év múltán is tovább
él és éltetik. Az állam központi hivatalnokainak ez a megújuló serege
döntött úgy, hogy a magyar jogalkotásban továbbra is érvényes a
kommunista hatalomátvétel utáni alapelv, miszerint nemet kell mondani
minden olyan igényre, ami a pillanatnyi állam igényein túllép - tehát
nemet kell mondani a nemzet igényeinek.
A
státustörvény megszületése és a Magyar Igazolvány, mint a magyar
összetartozás új jelképe emiatt is nyitva hagyta – sőt növelte – annak
a lehetőségét, hogy az állampolgársági törvény révén folytatódhasson a
nemzet határon átívelő egyesítésének folyamata.
A
kettős állampolgárságot egyedüli megoldásként hirdető csoport a
státustörvény kimunkálásának időszakában tett még egy kísérletet az un.
külhoni állampolgárság kialakítására. Ennek azonban a magyar
jogalkotásban nincs hagyománya, mert a magyar állampolgárok között az
állampolgárság keletkezésének, illetve megszerzésének jogcíme alapján
különbséget tenni nem lehet. Vagy, ahogy az 1879-ben elfogadott törvény
fogalmaz: a magyar korona öszszes országaiban az állampolgárság egy és
ugyanaz. Sőt, a külhon is a 19. századból örökölt kifejezés, ami
napjainkban a szépirodalomban stílusgazdagító elemként ugyan
megjelenhet, de a jogban és a Trianon utáni magyar politológiában
értelmezhetetlen. Mert a hon a hazához fűződő kifejezés, az
állampolgárság pedig az államhoz kapcsolódik. A kettő a szabadelvű, de
a mai konzervatív államelmélet szerint sem ugyanaz, noha a hazaárulás
büntetőjogi kategóriaként ismeretes, nemcsak a magyar jogban. A
magyarok számára a haza és az állam 1920 óta, a történelmi állam és
ország megszűnésével, nem is jelentheti ugyanazt mint korábban, amikor
a hazáért átszellemülten áldozták életüket a honfik, de ugyanezt az
államért, a bürokraták gyülevész hadáért értelmetlen lenne.
Mindez
természetesen azt sem jelenti, hogy az 1920 óta szétdaraboltságban élő
magyar nemzet esetében nem lehetne, vagy nem kellene kimunkálni egy
eddigitől eltérő, többrétű állampolgársági szerkezetet, mint ahogy
létezik ilyen a volt gyarmattartó európai országok esetében, de erre
magyar vonatkozásban alig mutatkozik esély. Egy ilyen munkának a meddő
volta vagy végtelenségig húzódó folyamata tovább gyorsíthatná a nemzet
amúgy is veszélyes szétfejlődését.
Az állampolgársági törvény módosítása, de hogyan?
A
magyar állampolgárság kedvezményes megszerezhetősége minden elszakított
magyar számára nemzetpolitikai szempontból jogos igény. Hiszen, mi sem
természetesebb, hogy minden magyar – ha igényli – állampolgára
(„honfija”, „magyarja” vagy „lakója”
legyen a mindenkori Magyarországnak, még ha nem is tartózkodik az állam
felségterületén. Ettől ősibb igénye a mindenkori szent korona
alattvalójának aligha létezik, hacsak nem utasítja el ezt a történelmi
örökséget.
A
magyarok szempontjából nézve a minden magyarok országa a honfoglalók
műve, az állam Szent István alkotása, a haza pedig a kettő együttes
megjelenése mind középkori, mind újkori valóságában. Ez tehát sokkal
régebbi igény, mint az állampolgárság 1879-ben elfogadott első magyar
változatához való ragaszkodás, noha az újkori jogi összetartozásnak ez
az alapja. Ezért talán elegendő lenne az állampolgárság, a honosítás és
a visszahonosítás ügyében visszatérni ehhez a törvényhez.
De mi történik most, a XXI. század kezdetén?
Megtorpant
a státustörvényt elvi és gyakorlati síkon megvalósító folyamat. A
törvény elfogadása és a végrehajtási mechanizmusok háziasítása után
követnie kellet volna az elszakított magyarságot a szülőföldjén
megtartó és a szülőföldön való boldogulását elősegítő lépéseknek –
például a határon túli Széchenyi Terv kidolgozásának és
megvalósításának. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a 2002. évi
kormányváltás után fordított irányt vettek az események, és nem csupán
a nemzetpolitikában: a visszalépések kora köszöntött ránk, mint
1918-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1947-ben, 1957-ben, 1970-ben, 1994-ben,
2002-ben és 2004-ben.
A
magyarországi 2002-es kormányváltás után az ellentétek és a viták nem
csupán a magyarországi nemzeti politikai erők és a kormánypártok között
túroztak, hanem a trianoni államhatárokkal elszakított, illetve
elválasztott magyar érdekképviseletek között is. Lehet, hogy egyesek
azt gondolják: ez a demokrácia velejárója, de tévednek, ez csupán
káosz. A demokrácia ugyanis nem a határtalan cselekvés lehetősége,
hanem a szabad eszmecsere, és az egyezményes cselekvés elvi tere,
amelyben ugyan bármikor le lehet váltani a kormányfőt vagy az államfőt,
de el kell jutni a társadalmi megállapodásnak abba az állapotába,
amelyben elérhető a többség egyetértése. Ilyen állapot nem következett
be, ezért nem lehet csodálkozni, hogy a „kettős állampolgárság”
kizárólagos elkötelezettjei úgy gondolták: itt az idő!
Ez
önmagában nem baj, sőt természetes... A tragédia jelei akkor ismerhetők
fel, ha pl. a „farok kezdi csóválni a kutyát”. Egy nemzetstratégiai
ügyben, ha nem konszenzus alapján születik döntés, hanem a jószándékú
műkedvelők szándéka szerint, akkor baj van. Bajok fedezhetők fel a
társadalmi párbeszédben és a politikai közéletben. A bajok forrása
azonban mindig a hivatalban lévő hatalom tájékán keresendő, mert a
közigazgatást kézben tartó erő tudja a leghatékonyabban befolyásolni a
folyamatokat. E nyilvánvaló okok, illetve hiányosságok miatt állhatott
a kezdeményezés élére a Magyarok Világszövetsége, amely az alábbi
kérdést tette fel a magyarországi társadalomnak:
„Akarja-e, hogy az
Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással –
kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar
nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár,
aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII.. tv. 19. par. szerinti
„Magyar Igazolványnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott
egyéb módón igazolja?”
A
magyar Alkotmánybíróság 2003. szeptember 18-án hitelesítette a kérdést
és megkezdődhetett a népszavazási kezdeményezés. Az Alkotmánybíróság
döntése azonban nem csupán a népszavazás ügyében perdöntő. Véleménye –
a kérdés hitelesítése következtében - arra is vonatkozik, hogy a magyar
jogalkotási folytonosság szempontjából a státustörvény és ennek
részeként a Magyar Igazolvány, valamint a mindenkori magyar
állampolgárság jogilag összhangban állnak.
A
Magyar Köztársaság Országgyűlése ezúttal is későn ébredt. Legéberebb
ugyan a legkisebb ellenzéki párt volt, a Magyar Demokrata Fórum, amely
javasolta az állampolgársági törvény módosítását, de 2003. november
3.-án a magyarországi parlament elutasította a javaslat napirendre
tűzését.
Közben
összegyűlt a több mint negyedmillió aláírás a népszavazás kiírásáért,
és 2004. szeptember 13-án a Magyar Országgyűlés egyhangú szavazással
elrendelte az ügydöntő népszavazást arról, hogy kedvezményes
honosítással juthassanak magyarországi állampolgársághoz a határon túli
magyarok.
Időközben,
2004. július 9.-én az MDF ismét benyújtotta törvénymódosító javaslatát,
amely arról szólt, hogy az érvényben lévő állampolgársági törvény 4.
par. 3. bek., - mely a kedvezményes honosítással kapcsolatos – úgy
módosuljon, hogy azok a nem magyar állampolgárok, akik, a magyar jog
szerint büntetlen előéletűek és nincs folyamatban ellenük a Magyar
Köztársaságban büntetőjogi eljárás, honosításuk nem sérti a Magyar
Köztársaság érdekeit, és a törvény alapján nem kötelesek tenni magyar
nyelvű vizsgát az alkotmányos alapismeretekből, kérelmükre legyenek
kedvezményesen honosíthatók, ha magukat magyar nemzetiségűnek vallják
és felmenőjük magyar állampolgár volt.
A
Magyar Országgyűlés két bizottságának (emberi jogi, valamint a
rendészeti bizottságnak) utalta ki megtárgyalásra a Ház elnöke ezt a
javaslatot. Az egyik nem vette tárgysorába, a másik nem tartotta
általános vitára alkalmasnak a javaslatot. Ez, 2004 őszén történt,
amikor várható volt, hogy az alkotmánybíróság ismét egyetért a
népszavazási indítványba foglalt kérdéssel.
Ezt követően ebben az
ügyben az a megfontolandó kérdés: ha az alkotmányos testületek nem
akarják felügyelni a nemzetstratégiai szempontból fontos
törvényalkotást, illetve az ezzel összefüggő törvények előkészítését,
akkor ki a felelős a nemzetstratégiáért?
Kétségek
Az
MDF képviselői indítványa egyszerű, de felvet egy alapvetően fontos
jogértelmezési kérdést. Ha a magyar állampolgárságot a hatályos törvény
szerint értelmezzük, akkor a jelenlegi határon túli magyarok közül
szinte senki sem élhetne a kedvezményes honosítás lehetőségével. Hiszen
az 1948. évi. LX. tc. szelleme szerint – mivel az megszüntette az
1879-től érvényben lévő állampolgársági törvényt, – de az azóta
érvényben lévő joggyakorlat szerint is, – a magyar állampolgárság az
államnak ahhoz a területéhez kapcsolódik, amelyet az 1947 februárjában
aláírt párizsi békeszerződés ismert el Magyarországként. Ezt a
felfogást nem cáfolja a hatályos magyarországi állampolgársági törvény,
ugyanakkor nem vonja kétségbe az állampolgárság folyamatosságát sem.
Csakhogy a több évtizedes joggyakorlat szintén nem igazolja az
állampolgárság folyamatosságát – sem 1920-tól, sem 1938-tól, 1939-től,
sem 1940-től. Az MDF javaslata akkor zárná ki ezeket a kétségeket, ha
tisztázná, hogy a felmenőnek hány generációra visszamenve, vagy melyik
állampolgársági törvény értelmében kellett volna még magyar
állampolgárnak lenni – az „alkalmazandó” jog elve ebben az esetben
aligha alkalmazható.
Ha
a javasolt kedvezményes honosítás szempontjából a felmenő magyar
állampolgárságát a múltra nézve végtelennek, azaz a kezdetektől
létezőnek tekintjük, akkor az MDF indítványa vonatkoztatható lenne a
több száz évvel ezelőtt eltelepült csángókra is.
Az
is kérdés, hogy honosításról vagy visszahonosításról kell-e beszélni.
Ha a felmenő valóban magyar állampolgár volt, akkor a visszahonosítás
fogalmát kellene alkalmazni. Honosítani az idegeneket kell, viszont „a
magát magyar nemzetiségűnek valló nem magyar állampolgár” nem
tekinthető idegennek, csak más állam polgárának – ebben az esetben csak
a jogi idegenség állapítható meg. Ez utóbbit a státustörvény már
mérsékelte. Akik ugyanis rendelkeznek Magyar Igazolvánnyal,
Magyarországon kevésbé tekinthetők jogilag idegennek, mint a többi
külföldi. Ugyanígy 2004. május elsejétől az Európai Unió tagállamainak
állampolgárai is jogilag kevésbé idegenek Magyarországon, mint a nem
tagállamok állampolgárai.
Kérdéses
az is, hogy a megszerezhető állampolgárság kedvezményezettjei csak azok
legyenek, akik magyar nemzetiségűek – noha sem elvileg, sem a
nemzetpolitika szempontjából ezt nem lehet kifogásolni. Senki sem
vonhatja kétségbe, hogy az a személy, aki magyarnak vallja magát,
magyar. De ha a politikai bevallást támasztjuk honosítási
alapfeltételként, ez származási és politikai feszültségeket
eredményezhet. Sokkal elfogadhatóbb, célszerűbb és a magyar szabadelvű
(ma már inkább konzervatív) hagyományoknak is megfelelőbb lenne, a
magyar nyelv ismeretéhez, tudásához kötni a honosítást. A magyar
nyelvtudás a magyar kultúrkört erősíti. A nemzetiséghez tartozás
viszont az elmúlt nyolcvan évben a politikai közösséghez való tartozást
jelentette, tehát politikai színvallásra kényszerítette az embereket,
ami kockázattal járt. A népességi nyilvántartások azonban arról
tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencében több a magyar anyanyelvű, a
magyar kultúrához kötődő egyén, mint a magát politikailag magyarnak
valló személy. Ez az elmúlt nyolcvanöt év, vagy az elmúlt fél évezred
következménye. A mindenkori magyar állam állampolgárságának megadása
szempontjából tehát annak kellene kivételt adni, aki nem tud magyarul,
de magát származásilag vagy bevallása alapján magyarnak tartja.
Különlegesen előnyös elbírálásban pedig annak kellene részesülnie, aki
bizonyítani tudja, hogy magyar iskolába járt, vagy magyarul is tanult,
vagy hétvégi esetleg vasárnapi magyar iskolát látogatott.
Felvetődnek
olyan fenntartások is, amelyek a magyarországi belső joggal és azoknak
az embereknek a rövid távú jövőjével kapcsolatosak, akik a bérelszámoló
vagy a postás kezéből kapják megélhetésük alapját. Erről könnyű
véleményt mondani. Aki állampolgári jogot kap Magyarországon, útlevélen
és letelepedésen (ingatlanvásárláson) kívül semmi egyébre sem jogosult.
Az alanyi jogok zöme a lakóhelyhez, azaz az illetőséghez kötődik – úgy,
mint régen.
A
népszavazásra előterjesztett kérdés további kétségeket is ébreszthet
bennünk. Elsősorban, hogy sikeres lesz-e a népszavazás? Egy esetleges
kudarca politikailag hosszú időre megoldhatatlanná tenné ezt a
megoldásra váró ügyet.
A
további kételyek és felvetések az ügy megoldhatóságával kapcsolatosak.
Mikor lesz alkalmas a Magyar Országgyűlés az állampolgársági törvény
olyan módosításának elfogadására, amely rendezheti az elszakított
magyarok magyarországi állampolgárságát? Nem szabad elfelejteni, hogy
már egy évtizede mulasztásos alkotmánysértésben vétkes a Magyar
Országgyűlés, mert képtelen megoldani a kisebbségek parlamenti
képviseletének törvényes szabályozását. Elképzelhető, hogy a magyarok
állampolgárságát rendező ügy is ilyen sorsra juthat.
Látható és vélt veszélyek
Annak
ellenére, hogy a magyarok állampolgárságának az ügye, az ún. kettős
állampolgárság kérdése lassan egy évtizede hever a közélet asztalán,
mai napig nem készült szakavatott és szavahihető felmérés arról, hogy
megoldása milyen hatásokat váltana ki. Utolsó átfogó felmérést a
határon túli magyarokról 2001-ben végezte a Balázs Ferenc Intézet. Az
időszerű felmérés hiánya főleg az állampolgársági ügyekre vonatkoztatva
a magyarországi kormányzat mulasztásának köszönhető.
* Nem tudjuk, hogy a több mint nyolcvan éve megoldatlan állampolgársági
ügynek a „hirtelen” ránk köszöntő kielégítő rendezése nem váltana-e ki
egy „lélektani keszonbetegséget”? Hogyan tudnánk lélektanilag
feldolgozni a ránk nehezedő társadalmi és politikai nyomás hirtelen
megszűnését?
* Nem tudjuk, hogy a magyarországi állampolgárság
egyszerű hozzáférhetősége milyen népesség elszívó hatással lenne a
trianoni határon túl élő magyarokra. Nem tudjuk, hogyan befolyásolná a
különböző társadalmi, műveltségi, korosztályi csoportok viselkedését.
Nem tudjuk, hogy a lehetséges következményei milyen hatással lennének a
szülőföld népesség megtartó erejére, mennyire befolyásolnák fejlődési
feltételeit, biológiai reprodukciós képességét stb.
* Nem tudjuk,
hogy a jelenlegi magyarországiak hogyan viszonyulnak az ügy
rendezéséhez. Ha vannak félelmeik, azok milyen eredetűek? A kampány
hogyan befolyásolja majd a közfelfogást? Egyet tudunk: ez is alkalom
lesz a politikai polarizálódásra, a magyarországi ellenzéki és
kormánypártok újabb összecsapásaira, mivelhogy a posztkommunista
szocialisták és a szabad demokraták bejelentették, hogy a választóikat
arra fogják buzdítani: mondjanak „nemet” az állampolgárság kedvezményes
odaítélésére. A nemzeti oldal pedig az „igenre” buzdítja választóit. A
határon túli magyarok zöme ugyancsak „igen” párti.
* Nincs
elképzelésünk arról, miképpen oldjuk meg azoknak a határon túli
magyaroknak a helyzetét, akik nem lehetnek kettős állampolgárok – ez a
volt Szovjetunióból létrejött államokban élő magyarok sorsa. A
„kárpátaljai” magyarok a jelenlegi ukrajnai törvények szerint ugyanis
nem lehetnek kettős állampolgárok.
A
kettős állampolgárság kiküszöbölésére kötött magyar-csehszlovák
kormányközi szerződés megszüntetése Szlovákiával még mindig nincs
rendezve. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy Szlovákia
belügyminisztériumában még 2004 elején is egy olyan új állampolgársági
törvény javaslatán dolgoztak, ami tiltotta volna Magyarország és
Szlovákia között a kettős állampolgárság létrejöttét.
Túl sok tehát
az olyan kérdőjel, amelyeket önszorgalomból már eltávolíthattunk volna,
vagy csökkenthettük volna számát, de nem tettük.
Mit kell tennünk?
1996
óta néhány nemzetpolitikai kérdésben létezik egyetértés a magyarországi
és a határon túli magyar politikai erők között. Ez az egyetértés azon
az első magyar-magyar csúcsértekezleten született, amely a
Magyarországgal szomszédos államok kormányai részéről – elsősorban a
Horn-kormány felkészületlensége miatt – felháborodást váltott ki. Ennek
kapcsán leginkább két fontos kérdést kell felidéznünk az
emlékezetünkből:
– a határon túli magyarok szülőföldön boldogulásának támogatását és
– a szülőföldön megmaradás feltételeinek a megteremtését, javítását.
E
két kitűzött cél irányában – az Antall-kormány, majd az Orbán-kormány
érdemeként – ma is működik több támogatási program. Ilyen programok
elsősorban a legkorábbi, az Illyés Közalapítvány által nyújtott
támogatások jóvoltából léteznek, amelyek a Medgyessy-kormány idején
válságba jutottak. De a legkésőbbi, a státustörvényből eredő
oktatatási-nevelési támogatás hatalmas, de nem elégséges rendszere is
ezt szolgálja. Ebbe illeszkedik az erdélyi, partiumi, beregszászi és a
komáromi önálló magyar felsőoktatási intézmény, valamint a
Magyarországról oda kihelyezett oktatás támogatása. A teljesség igénye
nélkül megemlítendő néhány további hasonló célú alapítvány, mint
például a határon túli magyar oktatást támogatni hivatott Apáczai Csere
János Alapítvány, amely a Medgyessy-kormány idején szintúgy válságos
helyzetbe került. A határon túli magyarok egészségügyi ellátásának
támogatására immár másfél évtizede alakult, főleg magán adományokból
működtetett Segítő Jobb Alapítvány. A gazdasági életet hivatott
támogatni a Horn-kormány idején átalakult (Új) Kézfogás vállalkozási
kamattámogatási alap és a Corvínus befektetési alap. A Felvidék
szlovákiai részében a Rákóczi Szövetség által segített Város és vidéke
társulások, a szülőföldön magyarul program ugyancsak ezeket a célokat
követik. És sorolhatnánk még további magánalapítványokat, állami
vállalatok adományaiból létrehozott kisebb alapítványokat vagy az
oktatásügyi, informatikai, kulturális örökség minisztériuma által
működtetett alapokat. Ez, a több mint tízmilliárd, de lehet, hogy
tizenöt milliárd forintnyi összeg és a további milliós töredékek a
könyvek, folyóiratok, napilapok, kutatási és informatikai programok
támogatására azonban 90%-ban a szellemi felépítményt, vagy az azon
élősködőket hivatott támogatni. Az említett programok hatását egy-két
évtized múlva is csak akkor lehet majd lemérni, ha addig is tervszerűen
foglalkozunk a szülőföld népesség megtartó erejének növelésével. De
létezik-e megvalósítható elképzelés?
Az
első magyar–magyar csúcsértekezleten 1996-ban megállapításra jutottunk,
hogy a szülőföld egyik megtartó ereje az autonómia. Létrehozása
politikai kérdés, amely nem egy összmagyar egyetértéstől függ –
támogatását és az odavezető helyzetteremtést viszont áldásosan
befolyásolhatja a nemzeti öszszefogás. Az autonómia kikényszeríthető,
ha megfelelő erő és összefogás áll mögötte. Ugyanakkor a szülőföld
gazdasági megtartó erejének a növelésében – egyoldalú hatással is – már
rövidtávon eredmények érhetők el. Ezért kellett volna létrejönnie
2003-ban a határon túli Széchenyi-tervnek. Csakhogy Magyarországon a
szavazók oly módon váltottak kormányt, hogy veszélybe került a magyar
nemzetstratégia.
A
határon átívelő gazdasági integráció azonban, két oknál fogva ismét
napirendre került. Egyik oka, hogy Magyarország és két szomszédos
állama 2004. május elsejével az Európai Unió tagja lett, illetve két
további szomszédos államnak is van erre esélye a közeljövőben. A másik
okot az adja, hogy rövidesen népszavazás lesz a magyarországi
állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről az idegen
állampolgárságú magyarok számára, és kimenetelétől függetlenül a
parlament elé kerülhet a törvényesítése is. Ez a körülmény az
eddigiektől eltérő nemzetstratégiai kérdéseket vethet fel.
Miért?
Annyit felmérések nélkül, tapasztalatból is tudunk, hogy ott, ahol a
trianoni Magyarország határain túli magyarlakta területen gyenge a
gazdasági erő, nagy a munkanélküliség, onnan sokkal nagyobb a népesség
eláramlása, mint a gazdaságilag jobb helyzetben lévő területekről.
Ugyanakkor ezekre a magyarlakta területekre a helyi versenyképes
kereslet csökkenése miatt fokozott – ingatlanokat felvásárló –
tőkebeáramlás tapasztalható, ami nemcsak az eredeti etnikai viszonyokat
változtathatja meg, hanem a piaci viszonyokat is az eredeti lakosság
kárára. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy ez a moldvai csángók
vagy a bácskai magyarok, felvidékiek vagy az erdélyiek körében
tapasztalható. A jobb megélhetés vonzása nagy erő, főleg ha a vonzás
központja Magyarországon található.
Az
állampolgári honosítás megkönnyítésével ez a vonzóerő csak erősödhet –
főleg a családalapítás előtt álló fiatalokra gyakorolhat nagy hatást.
Azt ugyanis évtizedek óta tudjuk, hogy az elszakított területek
magyarságának asszimilációját is a civilizációs nyomás (elszívás) – az
érvényesülés, a gazdasági felemelkedés, a társadalmi státus javulásának
reménye – gyorsítja. Főleg ott, ahol nincs vagy kevés az önerő ezeknek
a fontos hétköznapi emberi céloknak az elérésére. Az önerő hiánya
azonban minden elszakított területen az ottani, Trianon utáni új
állampolitikák következménye, tehát tudatosan tervezett hiány.
Az
itt felvetett kérdések nem csupán a december 5-i népszavazás miatt
időszerűek. A MÁÉRT tagszervezeteinek találkozóin az elmúlt egy-másfél
évben többször felvetődött, hogy komolyan gondoljuk-e az 1996-ban
elfogadott paradigmák érvényét. A felszólalások ugyan nem vonták
kétségbe ezeket, de egyértelművé tették, hogy csak akkor tarthatók fenn
az alapelvek, ha felsorakozik mögéjük a hivatalban lévő magyarországi
kormány is. Mivel ez a kormányzati szándék 2002-től csak verbális,
érthető, hogy napirendre került ez a kérdés.
Viszont az ún. magyar
kettős állampolgárság lehetséges intézményesülése miatt sajátos
értelmet nyer az 1996-ban elfogadott két alapvető szempont. A trianoni
(párizsi) határokon túli területek korlátozott gazdasági és társadalmi
lehetőségei, korlátozott életpálya kilátásai miatt a kedvezményes
honosítás nagymérvű népesség elszívó hatást gyakorolhat a történelmi
magyar területek magyar lakosságára. Ezért okszerű a felvetés:
tartjuk-e még magunkat az 1996-ban megteremtett egyetértés tételeihez,
vagy sem? Ezt a kérdést azonban nem a „határon túli” magyar
politikusoknak kell címezni, hanem a Magyar Országgyűlésben helyet
foglaló pártok képviselőinek.
Ha
egy új paradigma lehetősége merülne fel, amely a szülőföld kiürítését
vetítené előre, akkor erre is fel kell készülni. Azért, hogy
megakadályozzuk a megvalósulását, vagy azért, hogy nemzetünk minél
kevesebb sérülést szenvedjen. De ha sikerül megtartanunk a korábbi
egyetértés alapelveit, akkor a magyarok kedvezményes magyarországi
honosításának törvénybe iktatását megelőzően működésbe kell hozni az
összes lehetséges, szülőföldön megtartó tervet. Ez nem könnyű feladat!
Ezt, egy erre a célra felállított kárpát-medencei tervezőiroda és
befektetési központ is nehezen tudná ellátni, de elláthatja a helyi
erőforrások, a központi költségvetési és az európai erőforrások
célszerű összefogásával.
A
magyar állampolgárságnak az eddigitől sokkal szélesebb körű
hozzáférhetősége, a jogfolytonosság és az egységes magyar nemzet
megőrzése, a nemzet szétfejlődése veszélyének csökkentése, és a
nemzetet megosztó törekvések szempontjából is nagy jelentőséggel bír. A
nemzetet szétforgácsoló veszélyre kell különösen felhívni a figyelmet.
Az európai (feltehetően marxista hagyományú) baloldal részéről ugyanis
erre már történt kísérlet az Európa Tanácsban, ami a Trianonban
kodifikált állampolgári megosztottságunkból származó veszélyeket tovább
súlyosbította. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003-ban ugyanis
egy olyan jelentést fogadott el Eric Jürgens holland baloldali
képviselő javaslatára, amely először különbözteti meg terminológiailag
is a magyarországi magyarokat az elszakított magyaroktól. Az egyik
csoport eszerint (angolul) Hungarians, a másik csoport Magyars. E
megosztási kíséreltek miatt is fontos lenne, hogy a státustörvény után
szakavatottan és felelősen kerüljön napirendre az egységes magyar
állampolgárság megteremtése, amelyet kissé költőien akár
nemzetpolgárságnak is nevezhetnénk.
Mire kell odafigyelnünk? Néhány eddig elmondott véleményt és nézőpontot kell összegeznünk.
Világos,
hogy a státustörvény a nemzetközi bizalmat élvező magyarországi
posztkommunista bürökrácia és a globalista szellemű euro-bürokrácia
akadékoskodása miatt nem kaphatott olyan tartalmat, amelyet a nemzet
állapota igényelt volna. Ezért a magyarországi állampolgárság elnyerése
(könynyített hozzáférhetősége) minden magyar számára nagyobb
jelentőséggel bír, mint korábban, a státustörvény elfogadása előtt. A
kérdés súlyát növeli a státustörvény 2003-ban történt kommunista
szellemű módosítása
Az
EU-tagsággal rendelkező Magyarország nemzetközi szerepe súlyosabb, mint
az 1920-ban vagy 1947-ben a békeszerződések idején rákényszerített
szerep. Ez a megítélés vonatkozik az egész magyar nemzetre is. Minden
nemzetnek és államnak annyival kevesebb az önsúlya, amennyivel
kevesebbnek érzi önmagát a másiknál. Ezért a történelmi Magyarország és
a magyar nemzet szétdarabolásának káros következményeit ma nem egy
vesztes nemzet és vesztes ország szempontjából kell megítélni, hanem az
európai egyenrangú nemzetek (nem államok) nézőpontjából. A magyar
nemzet 1920 óta nem Magyarország. A jelenlegi Magyarország azonban a
mindenkori Magyarországot jelenti, aminek kötelessége felelősséggel
viseltetnie az egész nemzet iránt Fokföldtől Kamcsatkáig, Grönlandtól
Tasmániáig.
Magyarország nem a területén kívül élő magyarság
anyaországa, hanem a nemzet felelős országa. Ez nem alkotmányos
felelősség, hanem történelmi küldetés, mint a Királyi Magyarországé
volt a Hódoltság idején. Magyarország tehát nem „kinstate” (angolul:
rokon állam), hanem a mindenkori magyar állam. Anyaország akkor
lehetne, ha egy nőben kialakulhatna az anyasági érzés lábának
levágásával. Magyarországnak nem anyáskodnia kell az elszakított részek
fölött, hanem összhangban kell tartania az egész nemzet életét. Ezért
azt is el kell tűrnie a mindenkori Magyarország kormányának, hogy a
nemzet közvéleményével szemben kisebbségben marad. Ez ugyan nem
kérdőjelezi meg az állam belső joga szerinti legitimitását, amelyből
ered „nemzetközileg” hatalmának jogforrása, de lehet, hogy ugyanezt a
szerepet nem töltheti be össznemzeti viszonylatban. Eszerint egy
magyarországi kormánynak és kormánypolitikának nincs spirituális joga
arra sem, hogy pártpolitikává változtassa a nemzetpolitikát. Ezért a
nemzet együttműködésére új kereteket kell teremteni és törvényesíteni.
Ennek egyik alapfeltétele, hogy a nemzet megjelenhessen a mindenkori
Magyarország állampolgári kötelékében.
A
nemzetközi jog csupán államközi jog, azaz hatalmi jog. A nemzet ugyanis
nem állam és az állam nem nemzet. Ez ma Európa egyik legsebezhetőbb
pontja. A politológusok már rájöttek, hogy Európa fejlődése a
nemzetállamok utáni korszakban lendülhet fel – azaz akkor, ha az állam
létét nem a feudális alattvalóból vélt nemzetté, de nem etnikummá vált
lakossághoz kötik, hanem a polgárhoz. A fejlődés vonzásköreinek
kialakítását rá kellene bízni a természetes gócpontokra, azaz a
nemzetre (etnikumra), illetve a természetes társadalmi vonzáskörökre,
amelyek keresztezhetnek akár etnikumokat is. Talán érdemes lenne
fellapoznunk László Gyula régész profeszszor véleményét arról, hogy az
újkorban a hagyományos nemzet hogyan válik néppé, és nem úgy történik
mindez, ahogy elképzelték a marxisták vagy ivadékaik.
Tudatosítanunk
kell, hogy a magyar állam évezredes fejlődése eltért az európai
államfejlődéstől. Az ország lakosságának sok évszázadon át kialakuló
érzelmi kötődése az államhoz – éppen a középkori, de a kora újkori
magyar irodalom tanúsága alapján is mélyen lelki indíttatású volt. Ez
ma, a XXI. évszázad kezdetén is igaz a történelmi magyar állam
viszonylatában. Az ország, az állam és a haza egy érzelmi kört, egy
valóságot jelentettek, a parasztlázadások, a vallási viszályok és a
rendi felkelések ellenére is. Mindez érzelmileg azt jelenti, hogy ma is
ugyanígy viszonyul a magyarság a történelmi országához, államához,
hazájához – annak ellenére, hogy a történelmi alakulat jogi egysége
1920-ban felbomlott.
Mindennek
vetületében kell tekintenünk az állampolgárságról megtartandó
népszavazásra is. Bármennyire felelőtlen is volt ez a kezdeményezés, az
érvényes jog szerint megtörténik a népszavazás. Kimenetele
háromesélyes, melyek közül csak az egyiknek szabadna valóra válni:
nyisson utat minden magyar számára a mindenkori Magyarország
állampolgárságának megszerezhetőségére. Ez ugyanis nem pragmatikus
kérdés, hanem a ránk nehezedő több mint nyolcvanéves magyarellenes
diktatúrának az elutasítása. És egy olyan jogfolytonosság
újrateremtésének az esélye, amely nem kérdőjelezi meg az európai
stabilitást és békét.
2004. november 4-én.
|