Állampolgárság és nemzetpolgárság Nyomtatás E-mail
bihari_panorama                                                                                 2005. január 01. 14:06 | Sorszám: 53

szabad_ujsag.jpg

 
SZABAD ÚJSÁG Szlovákiai magyar hetilap
http://www.hhrf.org/szabadujsag/2004/44/duray-mem.htm

Duray Miklós
Állampolgárság és nemzetpolgárság

Magyarországon, amely 1989. október 23-a óta Magyar Köztársaság, 2004. december 5-én arról lesz népszavazás a Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére, hogy honosíthatók-e kedvezményesen a trianoni államhatáron kívül rekedt magyarok. Azaz: megadható-e előnyösebb feltételekkel a maradék Magyarország állampolgársága az 1920-ban más állampolgárságra kényszerített magyaroknak, mint a letelepedési jogot (csúszó)pénzért megvásárló indokínaiaknak?

A jelenlegi Magyarország állampolgárságának megszerezhetőségét a világ magyarsága számára törvény szabályozza – az 1993. évi LV. törvény, és annak módosítása, amely a 2001. évi XXXII. törvény szerint hatályos. Ez a törvény azonban a végrehajtási bonyodalmak miatt a „szegény magyarok” számára több hátrányt és megpróbáltatást jelent, még a családegyesítési ügyekben is, mint például a kokinkínaiaknak. Félreértés ne essék, genetikailag is kedvelek minden ázsiait (akár kisázsiai, akár távol keleti), de magyarországi és szülőföldi vonatkozásban azokat a magyarokat helyezem jogilag előnybe másokkal szemben, akik minden viszontagság ellenére vállalták és vállalják a magyarságukat akár sortűz, akasztás, börtön, gulag, vagyonvesztés, hontalanság, munkahely elvesztése, utcai pofonok, anyagi hátrány, tehát minden Trianonhoz kötődő megpróbáltatás árán is.

A Magyarok Világszövetségének népszavazási kezdeményezését elfogadta az Országos Választási Bizottság és jóváhagyta a Magyar Köztársaság Országgyűlése az ülésteremben jelenlévő képviselők egyhangú igenlésével. Körülbelül annyian maradtak távol a szavazáskor, ahányan 2001-ben is ellenezték a státustörvényt, és akkor sem vettek részt a törvényjavaslat zárószavazásán. A parlament tehát 2004. szeptember 13-án zöldet mutatott. Ennek ellenére – egyéni indítványra – az alkotmánybíróság elé került az ügy, noha az aláírásgyűjtési ívekre felírandó kérdéssel egyszer már egyetértett a taláros testület. Ezért nem meglepő, hogy a bírák 2004. október 26-án ismét igent mondtak a népszavazásra.
Miről van szó?

A sajtó és a közbeszéd – egyszerűség kedvéért, és hibásan – kettős állampolgárságként emlegeti a minden magyar által kedvezményesen megszerezhető magyarországi állampolgári jogállást. De mit jelent a kettős (vagy többes) állampolgárság?

Ez egy következmény. Annak a következménye, hogy valaki a létező (alanyi jogon megkapott) állampolgársága mellett megszerez egy másik (vagy további), kérvényezhető vagy szintén alanyi jogon elnyerhető állampolgárságot. Kettős (vagy többes) állampolgárságról tehát csak akkor beszélhetünk, ha az első után elnyerünk egy másik vagy további állampolgárságot. Ezt megelőzően csupán arról illenék beszélni, hogy egy állam belső joga szerint hogyan nyerhetünk el, vagy akarunk elnyerni állampolgári jogot.

Az állam szempontjából megítélve, egy ilyen helyzet két módon jöhet (illetve nem jöhet) létre: a belső jog alapján, vagy két- és sokoldalú szerződés szerint. Az előbbi esetben ez annyit jelent, hogy az állam tiltja, esetleg akadályozza, vagy nem tiltja állampolgárai számára egy másik állampolgárság megszerezhetőségét, illetve milyen feltételek mellett adja meg az idegeneknek az állampolgárságot. A másik esetben – azaz két állam viszonylatában – az állampolgárság megszerezhetőségét illetően az a lényeges kérdés: kölcsönösen tiltják-e, vagy a kettő közül az egyik tiltja, esetleg csak akadályozza a másik állampolgárságának felvételét saját állampolgárai számára, és létrejön-e az akadály megszüntetésére kétoldalú megegyezés. Ehhez kapcsolódó minden további kérdés csak járulékos és másodlagos. De a legfontosabb kérdés, hogy egy állam milyen feltételekkel adja meg az állampolgárságot egy másik állam polgárának – ez ugyanis politikailag eldöntendő kérdés.

* * *

Ez az iskolás rövid eszmefuttatás azért volt szükséges, mert a magyar közvéleményben már évek óta, de leginkább 1996 óta folyamatosan jelen van a „kettős állampolgárság” ügye anélkül, hogy azt bárki is kritikailag elemezte volna, ugyanakkor politikai hátaslóként nagyon sokan igénybe vették, mind a szorgalmazók, mind az ellenzők oldaláról.
A magyarok állampolgársága körüli bonyodalmak gyökere

Mint sok minden, ami keseríti a magyarság életét, így az állampolgárság kérdése is tömegméretekben Trianonhoz kapcsolódik.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés – az állampolgársággal kapcsolatban is – sokmillió magyar életében teremtett sorsdöntő helyzetet. Kimondta ugyanis, hogy az elcsatolt területek lakossága automatikusan elveszti korábbi állampolgárságát. A Cseh-Szlovák és a Szerb-Horvát-Szlovén Állam esetében azoknak a személyeknek, akik ezen új államok területén 1910. január elseje után szereztek illetőséget, külön kellet kérvényezniük új állampolgárságuk megszerzésének engedélyezését. Amennyiben nem kaptak ilyen engedélyt, magyar (vagy osztrák) állampolgárok maradtak. Mindazok, akik automatikusan az új állam polgárává váltak, egy éven belül kérvényezhették korábbi állampolgárságuk visszaadását – ezt nevezték optálásnak. Amennyiben kérvényüknek eleget tett a hatóság, egy éven belül kötelesek voltak elhagyni szülőföldjüket és a maradék Magyarországra vagy egy harmadik országba költözni.

A trianoni békeszerződést a Magyar Törvénytár az 1921. évi XXXIII. törvénycikkeként jelentette meg, ezzel az állampolgárságra vonatkozó rendelkezései úgy emelkedtek törvényerőre, hogy közvetlenül nem módosult az 1879. évi L. törvénycikk, amely a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szólt. Tény viszont az is: a békeszerződés nem rótt kötelességet Magyarország állampolgársági törvényének megváltoztatására. Ráhagyta a megcsonkított országra, hogyan viszonyuljon jogilag a volt állampolgáraihoz, miután azok az új államok polgáraivá váltak.
A Trianon előtti magyar állampolgárság

A létező állampolgárság meghatározása rabulisztikus. A jelenleg hatályos magyarországi állampolgársági törvény is azt tekinti eleve magyar állampolgárnak, aki a törvény hatályba lépésekor magyar állampolgár. Hasonló volt az első, az 1879-ben elfogadott törvény is. Leszármazás, törvényesítés, házasság és honosítás által lehetett megszerezni a magyar állampolgárságot, amelyek közül az első mód volt a legelterjedtebb: „leszármazás útján megszerzik a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár törvényes és magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei”. Ez a törvénycikk is eleve magyar állampolgárnak tekintett mindenkit, akiket a korábbi törvények az ország lakóinak, honfiainak, magyarnak tekintettek. Albert (Habsburg) király 1439. évi dekrétumában is országlakókról tesz említést. Tehát mindenki, aki valamilyen törvényes felelősséggel bír, az ország területén él, ott született, ott lakó és ott született szülőktől származik, az ország lakója, mai értelemben az állam polgára. E tekintetben tehát az „állampolgárság” fő meghatározója az ország, az állam felségterülete és a szülő.
Érdemes tudatosítani, hogy az első magyar állampolgársági törvényt 1879-ben alkották meg. Ezért a mával kapcsolatos okoskodásainkat is ehhez a törvényhez, illetve az utána született jogi normákhoz kell viszonyítanunk.

A XXI. évszázadban megszerezhető magyar állampolgárság szempontjából érdemes tekintetbe venni, hogyan fogalmazták meg a korábbi törvények az állampolgárság megszűnésének és visszaszerezhetőségének körülményeit.

Az 1879-ben elfogadott törvény szerint megszűnt annak a személynek a magyar állampolgársága, akit – például – saját kérésére hatóságilag elbocsátottak az állampolgári kötelékből, aki idegen állam szolgálatába lépett és abból nem lépett ki a magyar hatóság felszólítására sem, vagy aki engedély nélkül tíz évig távol élt a hazájától. Ilyen körülmények azonban – a törvény kimondatlan feltételezése szerint – önkéntes alapon jöhettek létre, mert a törvény szó szerint nem számolt a kényszerűséggel. E törvénynek az 1886. évi módosítása, – a IV. törvénycikk által – azonban már sejteti, hogy a magyar állampolgárságot, azaz a magyarországi honosságukat sokan kényszerítő körülmények miatt vesztették el. Erre utal a tömeges (vissza)honosítás megkönnyítésének törvénybe iktatása azok számára, akik maguk vagy elődeik magyar honpolgárok voltak, tekintet nélkül arra, hogy mikor vándoroltak ki. Ebben az esetben a bukovinai székelyek visszatelepülésének a megkönnyítését célozta meg a törvény.

Az első magyar állampolgársági törvény még nem tesz említést a kettős állampolgárságról, de a honosítással kapcsolatban a törvény 19. paragrafusa meghatározza, hogy a magyar korona országainak területén születettek vagy találtattak mindaddig magyar állampolgárnak tekintendők, míg idegen honosságuk be nem bizonyíttatik. Ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a kettős állampolgárságot nem tette automatikussá. Az uralkodó pátensével honosított idegenek esetében azonban létre jöhetett a kettős „honosság” illetve állampolgárság.
Tudatosítanunk kell, hogy a honosság meghatározása a magyar jogalkotásban Trianonig abból az alaptételből indult ki, hogy honfi az, aki a Magyar Szent Korona területén él, és visszahonosítható az, aki onnan eltávozott. Trianont követően annyiban elbizonytalanodik a magyar államjog, hogy nem tud mit kezdeni a Magyar Törvénytárba becikkelyezett trianoni békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó részével, hiszen a sokmillió magyar, aki a trianoni államhatáron kívülre került, nem távozott el a Magyar Szent Korona országainak területéről, nem mondott le önként a magyar állampolgárságról, ugyanakkor túlnyomó többségük nem élt a békeszerződés adta lehetőséggel sem, hogy optáljon. Tehát saját kezdeményezés híján is más állampolgárrá vált. Azt viszont tényként kell kezelni, hogy a törvénytárba foglalt békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó része miatt a Magyar Országgyűlés nem hozott olyan törvényt illetve törvénymódosítást, amely kimondta volna az eredeti honosság jogfolytonosságának megszűnését. Ugyanakkor az 1938 és 1940 között visszacsatolt (visszatért) területekre vonatkozóan elfogadott törvényt – lásd az 1938. évi XXXIV. tc., az 1939. évi VI. tc. és az 1940. évi XX. tc. A visszahonosításhoz ugyanebben az időszakban azonban politikailag viszonyult. Nem honosította vissza azt az utódállam területére került hontalan magyart, akit az utódállam kiutasított saját felségterületéről, és a trianoni Magyarország számára is politikailag elfogadhatatlan személlyé vált – ilyen sors sújtotta Balogh Edgárt, akit kényelmetlen volta miatt kiutasítottak Csehszlovákiából, és nem telepedhetett le Magyarországon sem, mert szülőhelye szerint 1920-tól romániai illetőségűvé vált. A magyar törvényhozásnak ez a bizonytalankodása csupán 1945 után szűnt meg, sajnos a magyar joghagyomány és jogfolytonosság kárára.
A megkülönböztető, az egyenrangúsító és a többletjog megjelenése

Eltekintve a magyar jogrend rendi vonatkozású megkülönböztetéseitől, a korai magyar középkortól ismeretes a „pozitív és a negatív diszkrimináció”.

A legjelentősebb „pozitív diszkrimináció” a II. András (II. Endre) király által 1224-ben kiadott bulla (Andreanum) volt, a Magyarországra betelepült szászok jogairól, amellyel megkülönböztette őket az ország többi lakójától – ez volt Európa első autonómia törvénye. De megszülettek a jászok és kunok autonómiáját létrehozó királyi törvények, ki lettek adva a hospesek sajátos – például nyelvhasználati – jogát biztosító királyi rendeletek és a modern európai települési önkormányzatok jogát megalapító szabad királyi városokról szóló adománylevelek, majd a települések számára átruházott jogok végrehajtásáról szóló törvények.

A magyar jogrendben az első, egyértelműen megszorító törvényként a Bereg-erdei (beregi) szerződést lehet tekinteni, amelyet 1233-ban, szintén II. András rendelt el – a római katolikus egyház nyomásának engedve, – amely szerint az állami fensőbbség megkülönbözteti egymástól az izraelitákat, izmaelitákat és a többieket. A király kötelezi magát, hogy a megkülönböztetetteket jellel fogja megbélyegezni, és nem engedi, hogy „hivatalt” tölthessenek be.

Nem értelmetlen visszamenni a korai magyar középkorig az ezzel öszszefüggő jogalkotás vizsgálatában, de, ha természetszerűleg, a legújabb kor viszontagságai izgatnak bennünket, érdemes ezeket az elveket évszázadokon átívelve szemlélnünk. Ugyanakkor az sem értelmetlen viszszatekintés, hogy a középkori, sőt az újkori Európában a cigányok törvényes megkülönböztetése elfogadott volt – Franciaországban vadászni lehetett a cigányokra, – ugyanakkor Magyarországon, a nácizmus néhány hónapig farsangoló korszakán kívül, ismeretlen volt az ilyen megkülönböztetés. Nincs kizárva, hogy ennek köszönhető a cigányok magatartása a románok által 1990-ben Marosvásárhelyen rendezett magyarellenes pogrom idején, akik „ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok” kiáltással szétverték a hivatalos romániai hatalom által vérittassá heccelt román nincstelenek botos bandáit – lehet, hogy ennek köszönhető az irodalmi Nobel-díjra jelölt Sütő András megmaradt félszemevilága is.

* * *

A liberális jogállam eszméje Magyarországon, – a csaknem negyedszázadig tartó magyar reformkornak köszönhetően, – 1848-ban ugyanazon gyökereken felnőve diadalmaskodott, amelyeken sarjadt a francia Code Civil vagy az Észak-amerikai Egyesült Államok Alkotmánya. A hagyományoknak, de az újkor szellemének megfelelően 1848. április 11.-én V. Ferdinánd Magyar Király és Osztrák Császár szentesítette a magyar forradalom által kikényszerített törvényeket, amelyeket, az adott évben a III.-tól a XXIII.-ig terjedő törvénycikkekben tett közzé a Magyar Törvénytár. Ezzel törvénybe lett iktatva a kornak megfelelő állampolgári egyenlőség, amely a kormány és a törvényhozás felelősségéről, a vagyoni felelősséggel rendelkezők választójogáról, az ország korábban megbontott egységéről, a közteherviselésről, a feudális szolgáltatások megszűnéséről, hitelintézet felállításáról, a civil védelem megszervezéséről, a sajtószabadságról és a települési önkormányzatokról szólt.

Mindezen túlment a magyar törvényhozás 1849. július 28-án, amikor elismerte a Magyar Szent Korona területén lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, szabad nyelvhasználatukat, nemcsak a művelődés területén, hanem a településeik és az általuk lakott területek közigazgatásában, azok bíróságain és a törvényhatóságban is. Ugyanekkor született törvény a magyarországi zsidók egyenrangúsításáról is. E két utóbbi törvény hatályba lépése és végrehajthatósága azonban nem a magyar államalkotói akaraton múlt, hanem azon a jogalkotói hagyományon, hogy az Országgyűlés által elfogadott törvény csak a király (császár) által szentesítve válik kihirdethetővé – erre azonban nem kerülhetett sor, mivel ekkor a Habsburg-házat Magyarországon trónfosztottá nyilvánították, valamint az országban hadi állapot uralkodott.
A forradalmi törvényekben megtestesülő szándék a magyar közjog szerint azonban csak az 1868. évi XXX. tc.-ben (magyar-horvát kiegyezés) és a XLIV. tc.-ben (a nemzetiségi egyenjogúsítás tárgyában) válhatott valóra.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően 1867-ig Magyarországon szünetelt, illetve csonkán működött a jogállam. Ezt követően azonban visszaállt a magyar államalkotási hagyományoknak megfelelő közjogi rend. A dualista rendszerben – a mégoly viharos magyar törvényhozás ellenére – sem következtek be a magyar államszervezés eredeti eszméjét megtipró törvényes intézkedések.
A magyar törvényhozásnak a korszellemhez igazodó és a hagyományokhoz hű szellemét először 1920. június 4., a trianoni döntés törte meg.
Politikai, azaz az állampolgárok egyes közösségeit érintő kérdésekben egyértelmű korlátozások csak ezután születtek. Ilyen volt az 1920. évi XXV. törvénycikk, amely a népfajok és a nemzetiségek arányszámát határozta meg az egyetemekre és a jogakadémiákra felvehető hallgatókra vonatkoztatva (numerus clausus), főleg a zsidó hallgatók számának korlátozása érdekében, de a többi magyarországi nemzetiség szempontjából ezt akár „pozitív diszkriminációnak” is nevezhettük volna, ugyanis az ő arányszámuk a felsőoktatásban addig elmaradt népességi arányuktól. Ezt követték nem egész két évtized múlva az un. zsidótörvények, de ezek már nem a magyar joghagyományokból következtek, hanem a nácizmus termékei voltak.

A megkülönböztetés elvének politikai célú alkalmazásában tehát az 1939-től elfogadott törvények jeleskedtek leginkább. Például az 1939. évi IV. tc, amely megtiltotta a zsidók honosítását vagy a XIII. tc., amely az állampolgárság elvesztése mellett először fogalmazta meg az állampolgárságtól való megfosztás feltételeit is. Ennek alapján akár megfoszthatták volna magyar állampolgárságától mindazon elszakított magyart a visszacsatolás után, aki a trianoni utódállamokban politikai szerepet vállalt – ilyen lépésre azonban nem került sor.
Trianon után érezhetően megváltozott a magyar törvényhozás szelleme – a hagyományos türelmességet a politika által kiváltott türelmetlenség hatotta át.
A kommunista jogalkotás kezdete

Az állampolgárság korábbi jogi értelmezéséhez képest az 1947. évi X. tc. jelentette az első nagy változást, mivel nem csak újra törvényesítette a nyolc évvel korábban náci hatásra született törvényt az állampolgárságtól való megfosztás intézményének bevezetésére, hanem alkalmazta is azt.

Az 1948. évi LX. törvénycikk pedig teljes terjedelmében hatálytalanította az 1879-ben elfogadott és sokszor módosított, de alapelveiben változatlan állampolgársági törvényt. Ebben már nem jelenik meg a visszahonosítással kapcsolatos korábbi engedékenység mindazok iránt, akiknek felmenői magyarhoniak voltak és – esetleg – kényszer miatt váltak más állam polgárává. Visszahonosítani csak azt lehetett, aki elvesztette magyar állampolgárságát és a belügyminiszter megítélése szerint visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. A honosítással kapcsolatban államérdekre hivatkozik, ami egyértelműen politikai érdeket jelent. Politikailag értelmezhető engedményeket és korlátozásokat fogalmaz meg az országot elhagyottak számára.

Az állampolgársággal kapcsolatos magyar jogalkotásban, 1948-ban válik egyértelművé, hogy ettől kezdve a magyar állampolgárság nem a felmenők által a történelmi állam területén való honosság révén valamikor megszerzett magyar állampolgárságból, honosságból eredeztethető, hanem az 1920-tól illetve 1947-től érvényes államhatárok által körbezárt területen bizonyítható illetőségből.

Az első kommunista állampolgársági törvény hatálybalépése után letartóztatta a rendőrség vagy a határőrség a Magyarországra a határon túlról tanulni érkezett magyar fiatalokat és átadta őket a szomszédos állam belbiztonsági szerveinek. Ezt követően sokukat közülük gyorsított eljárásban elítéltek és bebörtönöztek.

A több mint ezeréves magyar jogalkotásban ekkor következett be a legjelentősebb törés.

1957-ben ismét új állampolgársági törvényt fogadtak el Magyarországon (az 1957. évi V. tc.). Ez a törvény továbbra is ismeri a visszahonosítás fogalmát mindazokra vonatkozóan, akiknek felmenője magyar állampolgár volt és Magyarországon lakik, vagy ott kíván letelepedni. A kérelem elbírálásánál kedvezményt jelentett, ha a kérelmező külföldi állampolgársága megszűnt vagy lemondott róla illetőleg elbocsátását kérte az addigi állampolgári kötelékből. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy a felmenő magyar állampolgárságát ekkor már az 1948. évi LX. tc. szerint értelmezték, azaz a trianoni határokon kívüliekre nem vonatkozott. Ez a törvény mondta ki azt is, hogy akit megfosztottak állampolgárságától, elkobozhatják vagyonát is.
A kettős állampolgárság felszámolása a kommunista országok között

A kettős állampolgársággal szembeni fellépés – függetlenül az államban uralkodó ideológiától – a totalitarizmusról tanúskodik. Aki tehát elutasítja a kettős állampolgárságot annak totalitáriánus hajlamai vannak. Még ha az állam, mint „hatalmi és erőszak intézmény” szempontjából a kettős állampolgárok kettős kötelezettségei miatt némileg érthető is a kettős állampolgárságtól való óvakodás, de a polgári jogállam szempontjából nem fogadható el.

A kommunista államok – noha egymással szövetségi viszonyban álltak – a kettős állampolgársággal és egymással szembeni iszonyukat kétoldalú szerződések keretében jelenítették meg. A Magyar Népköztársaság és a vele szomszédos kommunista államok kormányszerződéseket kötöttek a kettős állampolgárság kiküszöbölésére.

Magyarország a Szovjetunióval 1958-ban és 1963-ban, Csehszlovákiával 1960-ban, Romániával 1980-ban kötött ilyen szerződést. Ez volt tulajdonképpen a trianoni békeszerződés állampolgárságra vonatkozó rendelkezésének a kétoldalú, önkéntességen alapuló végrehajtása.
Ennek alapján kölcsönösen megszüntették a fennálló kettős állampolgárságot és kiküszöbölték az újabb kettős állampolgárság létrejöttét. Vállalták, hogy a honosítási kérelmeket csak az eredeti állampolgárság szerinti állam kötelékéből való elbocsátás után bírálnak el. A szerződés szellemének értelmében azok a személyek, akik nem tettek eleget az állampolgárság-választás kötelezettségének kizárathattak az egyik állam kötelékéből. Ezt tiltotta be „A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya”. Ennek ellenére a kommunista országokból – nem ezeknek a kétoldalú szerződéseknek következtében – tiltottak ki politikai okokból olyan személyeket, akik alanyi jogon szerezték állampolgárságukat.

Magyarország – ezeket a kétoldalú szerződéseket – 1993. január 1.-i hatállyal, kormányhatározattal egyoldalúan felmondta, ami csupán azt jelenti, hogy önmagára nézve nem tartja kötelezőnek a megállapításait. Ettől kezdve a Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából érkezett honosítandóktól a magyarországi közigazgatási hivatalok nem kérnek igazolást arról, hogy el lettek bocsátva az állampolgári kötelékből.
Állampolgárság a politikai rendszer megváltozása után

A magyarországi jogalkotás a rendszerváltozással az állampolgárságról alkotott felfogást illetően is kezd némileg visszatérni a magyar joghagyományhoz. Első lépésként – íratlanul is hivatkozva az 1939 előtti nyugati magyar emigráció tekintélyére és az 1956 utáni nyugati magyar emigráció rendszerváltoztató érdemeire – megszűnik az állampolgárságtól megfosztó összes korábbi intézkedés hatálya és érvényessége (az 1990. évi XXVII. tc. és a XXXII. tc.), majd 1993-ban a Magyar Országgyűlés új állampolgársági törvényt fogad el (az 1993. évi LV. tc.).

Az új törvény 2. paragrafusának 2. bek. korlátozás nélkül elismeri a kettős állampolgárságot. Ebben szinte előrevetül az 1997. májusában megszületett, az állampolgárságról szóló új európai egyezmény, amely a kettős vagy a többes állampolgárság ex lege keletkezésének engedélyezését kötelezővé teszi, a más címen keletkező állampolgárság elismerését pedig a belső jog függvényévé teszi. A törvény 4. par. 3. bek. rendelkezik a nem magyar állampolgárságú, magukat magyarnak valló azon személyek kedvezményes honosításáról, akiknek felmenője magyar állampolgár volt. Ez utóbbiak kedvezményes honosítása legalább egy éves magyarországi lakóhelyhez és biztosított megélhetéshez kötött – ez lehetett eltartási kötelezvény is. A nem kedvezményesen honosítandók esetében ez az időhatár legalább nyolc évet tett ki, nem magyar nemzetiségű személyek családegyesítése esetében három évet. A törvény visszahonosításról szóló rendelkezése szűkszavú. Az a meghatározása, hogy visszahonosíthatók azok az alapfeltételt teljesítő személyek, akiknek magyar állampolgársága megszűnt, széleskörűen értelmezhető. Mind az előbbi mind ezen utóbbi meghatározás időbeli korlátját csupán a szerint lehet megvonni, hogy a hatályos jog vagy az alkalmazandó jog szerint értelmezzük a törvényt. Köznyelven mondva az érvényben lévő törvény alapján létrejött vagy a bármikori magyar állampolgárságot értjük-e ezen, vagy csak a trianoni vagy a párizsi békeszerződés, vagy a visszacsatolások révén létrejött állampolgárságot tekintjük jogalapnak.

A rendszerváltozás után hozott említett három törvény tette lehetővé a Magyarországról emigrált személyek állampolgárságának egyszerű nyilatkozat alapján való visszaadását.

Ez az új állampolgársági törvény ugyan megszüntette az 1957-ben a kommunisták által elfogadott második állampolgársági törvényt, de semmi jel nem mutat arra, hogy a magyar állampolgárság eszméjét is viszszaszármaztatta volna az egységes magyar nemzet eszméjéből fakadó jogalapra, illetve visszatért volna az 1948 előtti jogfelfogáshoz a jogfolytonosságot illetően.

Említettük, hogy az állampolgársággal kapcsolatosan megváltozott felfogás összefügg a nyugati magyar emigráció szerepével is, ami nem jogi, hanem politikai kérdés – ebből is látható, hogy az alapjogok közül leginkább az állampolgárság kérdése van kiszolgáltatva a politikumnak. Éppen ezért azt gondolhatnánk, hogy az állampolgárság ügye egységes megítélést nyert a kommunista rendszert megváltóztató időszakban Magyarországon. De mégsem. Ugyanis hasonló jogi helyzet következett be 1990 után Magyarországon, mint 1879-ben, amikor harminc év múltán fosztották meg magyar állampolgárságától Kossuth Lajost, akinek már akkor szobrot emeltek az Amerikai Egyesült Államokban és számtalan társadalmi kezdeményezésre otthon is.

Azok a magyar emigránsok, akik együtt élték politikai emigránsként életüket Nyugaton, az előbb említett jogenyhítő rendelkezések következtében kettészakadtak. Akik a trianoni békeszerződés utáni, illetve az 1938 novembere és az 1945 közötti (itt nem lehet pontosan meghatározni az időpontot) Magyarországról emigráltak más elbírálásban részesültek a rendszerváltoztató magyarországi jog szerint mint azok a magyar emigránsok, akik az adott időben létező magyar államalakulaton kívülről emigráltak, még ha erre több okuk is volt – például magyar mivoltuk miatt – mint amazoknak. Csak azoknak a nem magyarországi magyar emigránsoknak nyílt esélyük megszerezni a magyarországi állampolgárságot, akik az emigrációban Magyarországról emigrált személyt vettek házastársul, illetve ezek gyermekei részesülhettek ebben a lehetőségben.

A 2001. évi XXXII. tc. – amely az 1993-ban elfogadott törvény módosítása - tovább pontosította a kedvezményes honosítás feltételeit, főleg a gyermekekre, Magyarország területén születettekre és azokra vonatkozóan, akiknek kiskorúságuk idején is volt már lakóhelye Magyarországon. Ezeket a kedvezményeket elsősorban a Magyarországra került határon túli magyarok tudják használni. Ennek ellenére a törvény végrehajtása során a nem magyar állampolgárságú magyarok gyakran leküzdhetetlen akadályokba ütköznek az ügyintézés során, még a családegyesítés során is, és sokszor megaláztatásban van részük az állami hivatalok részéről az állampolgársági kérvényük intézésekor.
A rendszerváltozás utáni állampolgársági törvény ismét megteremtette az államfő külön jogát, hogy a honosítását kérelmező személyt kivételben részesítse.
Viták a megoldásról

Nem sokkal az 1990-es rendszerváltozást követően elindult a nyílt vita és a műhelymunkák sora arról, hogyan lehetne megszüntetni azt a felháborító és a több mint negyven évig tartó kommunista hatalom számlájára írható (lásd az 1948-ban hatályba lépett állampolgársági törvényt) szégyenletes helyzetet, hogy az államhatárokkal elszakított magyarok idegennek tekinthetők Magyarországon. A nézetek 1996 tájékán tisztázódtak anynyira, hogy azóta két, egymást kiegészítő, tehát egymást nem kizáró megoldási lehetőségről beszélhetünk.
Az egyik elképzelés a státustörvényben öltött testet. A másik elképzelés az un. kettős állampolgárság intézményében, azaz a minden magyarnak magyar állampolgárságot elvében körvonalazódott. A két elképzelés között azonban kialakult egy meddő és felesleges vetélkedés arról, hogy melyik a jobb megoldás. A nézetkülönbségnek azonban volt néhány sarkalatos pontja, amelyet nem ártott tisztázni. A legfontosabb kérdés arról szólt: elérhető-e minden határon túli magyar számára a magyar állampolgárság. Erre az egyértelmű NEM volt a válasz. Ukrajna ugyanis jelenleg sem ismeri el a kettős állampolgárságot. Románia alkotmánya folyamatosan korlátozta a kettős állampolgárok alkotmányos jogait (például: nem tölthettek be közhivatalt és köztisztséget). Ez a helyzet csupán 2004-ben változott meg, az új alkotmány hatálybalépésével. Szlovákia pedig, még az Európai Unió tagjaként is érvényesnek tekinti az 1960-ban, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság között megkötött egyezményt a kettős állampolgárság megakadályozásáról.

A vitát tehát az döntötte el, hogy olyan megoldást kell találni, ami révén minden határon túli magyar – tehát az utódállamokból emigrált magyar is, és a korábbi államkonstrukciók szétesése következtében egy további állam joghatósága alá került magyar is – a korábbitól eltérő, de egyformán kedvezőbb helyzetbe kerülhessen Magyarországon a többi külföldihez képest. Így született meg a státustörvény, azaz a 2001. évi LXII. tc., amely azáltal, hogy hatásában kiterjed mind az átmenetileg Magyarországon tartózkodó, mind a határon túli szülőföldön élő magyarra, a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos törvénybe iktatott elemének tekintendő.

Csakhogy a státustörvény sem teremtette meg az eredeti elképzelés törvényes feltételeit. Még ha nagy előrelépésnek is tekinthető az új magyar jogrendben, hogy a 2001-ben elfogadott törvény, az eredeti megfogalmazása szerint kimondta az egységes magyar nemzet legitim igényét. A törvény ugyanis nem terjed ki azokra a magyarokra, akiknek lakóhelye szerinti állama a rendszerváltoztató folyamat – azaz a Trianonban létrehozott művi konstrukció szétesése – következtében már nem Magyarország szomszédos állama. A törvényalkotás során éppen ez a kérdés (mi legyen a boszniai, csehországi, észtországi, kazahsztáni, oroszországi, grúziai, macedóniai, stb., de az ausztriai magyarokkal is) váltott ki nagy vitát. És azokra a magyarokra sem terjedt ki akik az utódállamokból emigráltak egy harmadik országba. A vitát a moszkovita szellemű államapparátus és a köldökzsinórjukon felnőtt, rövidre nyírt karrier politikusok és hivatalnokok csoportja döntötte el – ők mondták ki a NEMet. Ne felejtsük: a kommunista hatalmi rendszer 1989 végén megbukott, de a zsigerekben még tizenöt év múltán is tovább él és éltetik. Az állam központi hivatalnokainak ez a megújuló serege döntött úgy, hogy a magyar jogalkotásban továbbra is érvényes a kommunista hatalomátvétel utáni alapelv, miszerint nemet kell mondani minden olyan igényre, ami a pillanatnyi állam igényein túllép - tehát nemet kell mondani a nemzet igényeinek.

A státustörvény megszületése és a Magyar Igazolvány, mint a magyar összetartozás új jelképe emiatt is nyitva hagyta – sőt növelte – annak a lehetőségét, hogy az állampolgársági törvény révén folytatódhasson a nemzet határon átívelő egyesítésének folyamata.

A kettős állampolgárságot egyedüli megoldásként hirdető csoport a státustörvény kimunkálásának időszakában tett még egy kísérletet az un. külhoni állampolgárság kialakítására. Ennek azonban a magyar jogalkotásban nincs hagyománya, mert a magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetve megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet. Vagy, ahogy az 1879-ben elfogadott törvény fogalmaz: a magyar korona öszszes országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz. Sőt, a külhon is a 19. századból örökölt kifejezés, ami napjainkban a szépirodalomban stílusgazdagító elemként ugyan megjelenhet, de a jogban és a Trianon utáni magyar politológiában értelmezhetetlen. Mert a hon a hazához fűződő kifejezés, az állampolgárság pedig az államhoz kapcsolódik. A kettő a szabadelvű, de a mai konzervatív államelmélet szerint sem ugyanaz, noha a hazaárulás büntetőjogi kategóriaként ismeretes, nemcsak a magyar jogban. A magyarok számára a haza és az állam 1920 óta, a történelmi állam és ország megszűnésével, nem is jelentheti ugyanazt mint korábban, amikor a hazáért átszellemülten áldozták életüket a honfik, de ugyanezt az államért, a bürokraták gyülevész hadáért értelmetlen lenne.

Mindez természetesen azt sem jelenti, hogy az 1920 óta szétdaraboltságban élő magyar nemzet esetében nem lehetne, vagy nem kellene kimunkálni egy eddigitől eltérő, többrétű állampolgársági szerkezetet, mint ahogy létezik ilyen a volt gyarmattartó európai országok esetében, de erre magyar vonatkozásban alig mutatkozik esély. Egy ilyen munkának a meddő volta vagy végtelenségig húzódó folyamata tovább gyorsíthatná a nemzet amúgy is veszélyes szétfejlődését.
Az állampolgársági törvény módosítása, de hogyan?

A magyar állampolgárság kedvezményes megszerezhetősége minden elszakított magyar számára nemzetpolitikai szempontból jogos igény. Hiszen, mi sem természetesebb, hogy minden magyar – ha igényli – állampolgára („honfija”, „magyarja” vagy „lakója” legyen a mindenkori Magyarországnak, még ha nem is tartózkodik az állam felségterületén. Ettől ősibb igénye a mindenkori szent korona alattvalójának aligha létezik, hacsak nem utasítja el ezt a történelmi örökséget.

A magyarok szempontjából nézve a minden magyarok országa a honfoglalók műve, az állam Szent István alkotása, a haza pedig a kettő együttes megjelenése mind középkori, mind újkori valóságában. Ez tehát sokkal régebbi igény, mint az állampolgárság 1879-ben elfogadott első magyar változatához való ragaszkodás, noha az újkori jogi összetartozásnak ez az alapja. Ezért talán elegendő lenne az állampolgárság, a honosítás és a visszahonosítás ügyében visszatérni ehhez a törvényhez.

De mi történik most, a XXI. század kezdetén?

Megtorpant a státustörvényt elvi és gyakorlati síkon megvalósító folyamat. A törvény elfogadása és a végrehajtási mechanizmusok háziasítása után követnie kellet volna az elszakított magyarságot a szülőföldjén megtartó és a szülőföldön való boldogulását elősegítő lépéseknek – például a határon túli Széchenyi Terv kidolgozásának és megvalósításának. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a 2002. évi kormányváltás után fordított irányt vettek az események, és nem csupán a nemzetpolitikában: a visszalépések kora köszöntött ránk, mint 1918-ban, 1919-ben, 1920-ban, 1947-ben, 1957-ben, 1970-ben, 1994-ben, 2002-ben és 2004-ben.

A magyarországi 2002-es kormányváltás után az ellentétek és a viták nem csupán a magyarországi nemzeti politikai erők és a kormánypártok között túroztak, hanem a trianoni államhatárokkal elszakított, illetve elválasztott magyar érdekképviseletek között is. Lehet, hogy egyesek azt gondolják: ez a demokrácia velejárója, de tévednek, ez csupán káosz. A demokrácia ugyanis nem a határtalan cselekvés lehetősége, hanem a szabad eszmecsere, és az egyezményes cselekvés elvi tere, amelyben ugyan bármikor le lehet váltani a kormányfőt vagy az államfőt, de el kell jutni a társadalmi megállapodásnak abba az állapotába, amelyben elérhető a többség egyetértése. Ilyen állapot nem következett be, ezért nem lehet csodálkozni, hogy a „kettős állampolgárság” kizárólagos elkötelezettjei úgy gondolták: itt az idő!

Ez önmagában nem baj, sőt természetes... A tragédia jelei akkor ismerhetők fel, ha pl. a „farok kezdi csóválni a kutyát”. Egy nemzetstratégiai ügyben, ha nem konszenzus alapján születik döntés, hanem a jószándékú műkedvelők szándéka szerint, akkor baj van. Bajok fedezhetők fel a társadalmi párbeszédben és a politikai közéletben. A bajok forrása azonban mindig a hivatalban lévő hatalom tájékán keresendő, mert a közigazgatást kézben tartó erő tudja a leghatékonyabban befolyásolni a folyamatokat. E nyilvánvaló okok, illetve hiányosságok miatt állhatott a kezdeményezés élére a Magyarok Világszövetsége, amely az alábbi kérdést tette fel a magyarországi társadalomnak:
„Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII.. tv. 19. par. szerinti „Magyar Igazolványnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módón igazolja?”

A magyar Alkotmánybíróság 2003. szeptember 18-án hitelesítette a kérdést és megkezdődhetett a népszavazási kezdeményezés. Az Alkotmánybíróság döntése azonban nem csupán a népszavazás ügyében perdöntő. Véleménye – a kérdés hitelesítése következtében - arra is vonatkozik, hogy a magyar jogalkotási folytonosság szempontjából a státustörvény és ennek részeként a Magyar Igazolvány, valamint a mindenkori magyar állampolgárság jogilag összhangban állnak.

A Magyar Köztársaság Országgyűlése ezúttal is későn ébredt. Legéberebb ugyan a legkisebb ellenzéki párt volt, a Magyar Demokrata Fórum, amely javasolta az állampolgársági törvény módosítását, de 2003. november 3.-án a magyarországi parlament elutasította a javaslat napirendre tűzését.

Közben összegyűlt a több mint negyedmillió aláírás a népszavazás kiírásáért, és 2004. szeptember 13-án a Magyar Országgyűlés egyhangú szavazással elrendelte az ügydöntő népszavazást arról, hogy kedvezményes honosítással juthassanak magyarországi állampolgársághoz a határon túli magyarok.

Időközben, 2004. július 9.-én az MDF ismét benyújtotta törvénymódosító javaslatát, amely arról szólt, hogy az érvényben lévő állampolgársági törvény 4. par. 3. bek., - mely a kedvezményes honosítással kapcsolatos – úgy módosuljon, hogy azok a nem magyar állampolgárok, akik, a magyar jog szerint büntetlen előéletűek és nincs folyamatban ellenük a Magyar Köztársaságban büntetőjogi eljárás, honosításuk nem sérti a Magyar Köztársaság érdekeit, és a törvény alapján nem kötelesek tenni magyar nyelvű vizsgát az alkotmányos alapismeretekből, kérelmükre legyenek kedvezményesen honosíthatók, ha magukat magyar nemzetiségűnek vallják és felmenőjük magyar állampolgár volt.

A Magyar Országgyűlés két bizottságának (emberi jogi, valamint a rendészeti bizottságnak) utalta ki megtárgyalásra a Ház elnöke ezt a javaslatot. Az egyik nem vette tárgysorába, a másik nem tartotta általános vitára alkalmasnak a javaslatot. Ez, 2004 őszén történt, amikor várható volt, hogy az alkotmánybíróság ismét egyetért a népszavazási indítványba foglalt kérdéssel.
Ezt követően ebben az ügyben az a megfontolandó kérdés: ha az alkotmányos testületek nem akarják felügyelni a nemzetstratégiai szempontból fontos törvényalkotást, illetve az ezzel összefüggő törvények előkészítését, akkor ki a felelős a nemzetstratégiáért?
Kétségek

Az MDF képviselői indítványa egyszerű, de felvet egy alapvetően fontos jogértelmezési kérdést. Ha a magyar állampolgárságot a hatályos törvény szerint értelmezzük, akkor a jelenlegi határon túli magyarok közül szinte senki sem élhetne a kedvezményes honosítás lehetőségével. Hiszen az 1948. évi. LX. tc. szelleme szerint – mivel az megszüntette az 1879-től érvényben lévő állampolgársági törvényt, – de az azóta érvényben lévő joggyakorlat szerint is, – a magyar állampolgárság az államnak ahhoz a területéhez kapcsolódik, amelyet az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés ismert el Magyarországként. Ezt a felfogást nem cáfolja a hatályos magyarországi állampolgársági törvény, ugyanakkor nem vonja kétségbe az állampolgárság folyamatosságát sem. Csakhogy a több évtizedes joggyakorlat szintén nem igazolja az állampolgárság folyamatosságát – sem 1920-tól, sem 1938-tól, 1939-től, sem 1940-től. Az MDF javaslata akkor zárná ki ezeket a kétségeket, ha tisztázná, hogy a felmenőnek hány generációra visszamenve, vagy melyik állampolgársági törvény értelmében kellett volna még magyar állampolgárnak lenni – az „alkalmazandó” jog elve ebben az esetben aligha alkalmazható.

Ha a javasolt kedvezményes honosítás szempontjából a felmenő magyar állampolgárságát a múltra nézve végtelennek, azaz a kezdetektől létezőnek tekintjük, akkor az MDF indítványa vonatkoztatható lenne a több száz évvel ezelőtt eltelepült csángókra is.

Az is kérdés, hogy honosításról vagy visszahonosításról kell-e beszélni. Ha a felmenő valóban magyar állampolgár volt, akkor a visszahonosítás fogalmát kellene alkalmazni. Honosítani az idegeneket kell, viszont „a magát magyar nemzetiségűnek valló nem magyar állampolgár” nem tekinthető idegennek, csak más állam polgárának – ebben az esetben csak a jogi idegenség állapítható meg. Ez utóbbit a státustörvény már mérsékelte. Akik ugyanis rendelkeznek Magyar Igazolvánnyal, Magyarországon kevésbé tekinthetők jogilag idegennek, mint a többi külföldi. Ugyanígy 2004. május elsejétől az Európai Unió tagállamainak állampolgárai is jogilag kevésbé idegenek Magyarországon, mint a nem tagállamok állampolgárai.

Kérdéses az is, hogy a megszerezhető állampolgárság kedvezményezettjei csak azok legyenek, akik magyar nemzetiségűek – noha sem elvileg, sem a nemzetpolitika szempontjából ezt nem lehet kifogásolni. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az a személy, aki magyarnak vallja magát, magyar. De ha a politikai bevallást támasztjuk honosítási alapfeltételként, ez származási és politikai feszültségeket eredményezhet. Sokkal elfogadhatóbb, célszerűbb és a magyar szabadelvű (ma már inkább konzervatív) hagyományoknak is megfelelőbb lenne, a magyar nyelv ismeretéhez, tudásához kötni a honosítást. A magyar nyelvtudás a magyar kultúrkört erősíti. A nemzetiséghez tartozás viszont az elmúlt nyolcvan évben a politikai közösséghez való tartozást jelentette, tehát politikai színvallásra kényszerítette az embereket, ami kockázattal járt. A népességi nyilvántartások azonban arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medencében több a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrához kötődő egyén, mint a magát politikailag magyarnak valló személy. Ez az elmúlt nyolcvanöt év, vagy az elmúlt fél évezred következménye. A mindenkori magyar állam állampolgárságának megadása szempontjából tehát annak kellene kivételt adni, aki nem tud magyarul, de magát származásilag vagy bevallása alapján magyarnak tartja. Különlegesen előnyös elbírálásban pedig annak kellene részesülnie, aki bizonyítani tudja, hogy magyar iskolába járt, vagy magyarul is tanult, vagy hétvégi esetleg vasárnapi magyar iskolát látogatott.

Felvetődnek olyan fenntartások is, amelyek a magyarországi belső joggal és azoknak az embereknek a rövid távú jövőjével kapcsolatosak, akik a bérelszámoló vagy a postás kezéből kapják megélhetésük alapját. Erről könnyű véleményt mondani. Aki állampolgári jogot kap Magyarországon, útlevélen és letelepedésen (ingatlanvásárláson) kívül semmi egyébre sem jogosult. Az alanyi jogok zöme a lakóhelyhez, azaz az illetőséghez kötődik – úgy, mint régen.

A népszavazásra előterjesztett kérdés további kétségeket is ébreszthet bennünk. Elsősorban, hogy sikeres lesz-e a népszavazás? Egy esetleges kudarca politikailag hosszú időre megoldhatatlanná tenné ezt a megoldásra váró ügyet.

A további kételyek és felvetések az ügy megoldhatóságával kapcsolatosak. Mikor lesz alkalmas a Magyar Országgyűlés az állampolgársági törvény olyan módosításának elfogadására, amely rendezheti az elszakított magyarok magyarországi állampolgárságát? Nem szabad elfelejteni, hogy már egy évtizede mulasztásos alkotmánysértésben vétkes a Magyar Országgyűlés, mert képtelen megoldani a kisebbségek parlamenti képviseletének törvényes szabályozását. Elképzelhető, hogy a magyarok állampolgárságát rendező ügy is ilyen sorsra juthat.
Látható és vélt veszélyek

Annak ellenére, hogy a magyarok állampolgárságának az ügye, az ún. kettős állampolgárság kérdése lassan egy évtizede hever a közélet asztalán, mai napig nem készült szakavatott és szavahihető felmérés arról, hogy megoldása milyen hatásokat váltana ki. Utolsó átfogó felmérést a határon túli magyarokról 2001-ben végezte a Balázs Ferenc Intézet. Az időszerű felmérés hiánya főleg az állampolgársági ügyekre vonatkoztatva a magyarországi kormányzat mulasztásának köszönhető.

* Nem tudjuk, hogy a több mint nyolcvan éve megoldatlan állampolgársági ügynek a „hirtelen” ránk köszöntő kielégítő rendezése nem váltana-e ki egy „lélektani keszonbetegséget”? Hogyan tudnánk lélektanilag feldolgozni a ránk nehezedő társadalmi és politikai nyomás hirtelen megszűnését?
* Nem tudjuk, hogy a magyarországi állampolgárság egyszerű hozzáférhetősége milyen népesség elszívó hatással lenne a trianoni határon túl élő magyarokra. Nem tudjuk, hogyan befolyásolná a különböző társadalmi, műveltségi, korosztályi csoportok viselkedését. Nem tudjuk, hogy a lehetséges következményei milyen hatással lennének a szülőföld népesség megtartó erejére, mennyire befolyásolnák fejlődési feltételeit, biológiai reprodukciós képességét stb.
* Nem tudjuk, hogy a jelenlegi magyarországiak hogyan viszonyulnak az ügy rendezéséhez. Ha vannak félelmeik, azok milyen eredetűek? A kampány hogyan befolyásolja majd a közfelfogást? Egyet tudunk: ez is alkalom lesz a politikai polarizálódásra, a magyarországi ellenzéki és kormánypártok újabb összecsapásaira, mivelhogy a posztkommunista szocialisták és a szabad demokraták bejelentették, hogy a választóikat arra fogják buzdítani: mondjanak „nemet” az állampolgárság kedvezményes odaítélésére. A nemzeti oldal pedig az „igenre” buzdítja választóit. A határon túli magyarok zöme ugyancsak „igen” párti.
* Nincs elképzelésünk arról, miképpen oldjuk meg azoknak a határon túli magyaroknak a helyzetét, akik nem lehetnek kettős állampolgárok – ez a volt Szovjetunióból létrejött államokban élő magyarok sorsa. A „kárpátaljai” magyarok a jelenlegi ukrajnai törvények szerint ugyanis nem lehetnek kettős állampolgárok.

A kettős állampolgárság kiküszöbölésére kötött magyar-csehszlovák kormányközi szerződés megszüntetése Szlovákiával még mindig nincs rendezve. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy Szlovákia belügyminisztériumában még 2004 elején is egy olyan új állampolgársági törvény javaslatán dolgoztak, ami tiltotta volna Magyarország és Szlovákia között a kettős állampolgárság létrejöttét.
Túl sok tehát az olyan kérdőjel, amelyeket önszorgalomból már eltávolíthattunk volna, vagy csökkenthettük volna számát, de nem tettük.
Mit kell tennünk?

1996 óta néhány nemzetpolitikai kérdésben létezik egyetértés a magyarországi és a határon túli magyar politikai erők között. Ez az egyetértés azon az első magyar-magyar csúcsértekezleten született, amely a Magyarországgal szomszédos államok kormányai részéről – elsősorban a Horn-kormány felkészületlensége miatt – felháborodást váltott ki. Ennek kapcsán leginkább két fontos kérdést kell felidéznünk az emlékezetünkből:

– a határon túli magyarok szülőföldön boldogulásának támogatását és
– a szülőföldön megmaradás feltételeinek a megteremtését, javítását.

E két kitűzött cél irányában – az Antall-kormány, majd az Orbán-kormány érdemeként – ma is működik több támogatási program. Ilyen programok elsősorban a legkorábbi, az Illyés Közalapítvány által nyújtott támogatások jóvoltából léteznek, amelyek a Medgyessy-kormány idején válságba jutottak. De a legkésőbbi, a státustörvényből eredő oktatatási-nevelési támogatás hatalmas, de nem elégséges rendszere is ezt szolgálja. Ebbe illeszkedik az erdélyi, partiumi, beregszászi és a komáromi önálló magyar felsőoktatási intézmény, valamint a Magyarországról oda kihelyezett oktatás támogatása. A teljesség igénye nélkül megemlítendő néhány további hasonló célú alapítvány, mint például a határon túli magyar oktatást támogatni hivatott Apáczai Csere János Alapítvány, amely a Medgyessy-kormány idején szintúgy válságos helyzetbe került. A határon túli magyarok egészségügyi ellátásának támogatására immár másfél évtizede alakult, főleg magán adományokból működtetett Segítő Jobb Alapítvány. A gazdasági életet hivatott támogatni a Horn-kormány idején átalakult (Új) Kézfogás vállalkozási kamattámogatási alap és a Corvínus befektetési alap. A Felvidék szlovákiai részében a Rákóczi Szövetség által segített Város és vidéke társulások, a szülőföldön magyarul program ugyancsak ezeket a célokat követik. És sorolhatnánk még további magánalapítványokat, állami vállalatok adományaiból létrehozott kisebb alapítványokat vagy az oktatásügyi, informatikai, kulturális örökség minisztériuma által működtetett alapokat. Ez, a több mint tízmilliárd, de lehet, hogy tizenöt milliárd forintnyi összeg és a további milliós töredékek a könyvek, folyóiratok, napilapok, kutatási és informatikai programok támogatására azonban 90%-ban a szellemi felépítményt, vagy az azon élősködőket hivatott támogatni. Az említett programok hatását egy-két évtized múlva is csak akkor lehet majd lemérni, ha addig is tervszerűen foglalkozunk a szülőföld népesség megtartó erejének növelésével. De létezik-e megvalósítható elképzelés?

Az első magyar–magyar csúcsértekezleten 1996-ban megállapításra jutottunk, hogy a szülőföld egyik megtartó ereje az autonómia. Létrehozása politikai kérdés, amely nem egy összmagyar egyetértéstől függ – támogatását és az odavezető helyzetteremtést viszont áldásosan befolyásolhatja a nemzeti öszszefogás. Az autonómia kikényszeríthető, ha megfelelő erő és összefogás áll mögötte. Ugyanakkor a szülőföld gazdasági megtartó erejének a növelésében – egyoldalú hatással is – már rövidtávon eredmények érhetők el. Ezért kellett volna létrejönnie 2003-ban a határon túli Széchenyi-tervnek. Csakhogy Magyarországon a szavazók oly módon váltottak kormányt, hogy veszélybe került a magyar nemzetstratégia.

A határon átívelő gazdasági integráció azonban, két oknál fogva ismét napirendre került. Egyik oka, hogy Magyarország és két szomszédos állama 2004. május elsejével az Európai Unió tagja lett, illetve két további szomszédos államnak is van erre esélye a közeljövőben. A másik okot az adja, hogy rövidesen népszavazás lesz a magyarországi állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről az idegen állampolgárságú magyarok számára, és kimenetelétől függetlenül a parlament elé kerülhet a törvényesítése is. Ez a körülmény az eddigiektől eltérő nemzetstratégiai kérdéseket vethet fel.

Miért? Annyit felmérések nélkül, tapasztalatból is tudunk, hogy ott, ahol a trianoni Magyarország határain túli magyarlakta területen gyenge a gazdasági erő, nagy a munkanélküliség, onnan sokkal nagyobb a népesség eláramlása, mint a gazdaságilag jobb helyzetben lévő területekről. Ugyanakkor ezekre a magyarlakta területekre a helyi versenyképes kereslet csökkenése miatt fokozott – ingatlanokat felvásárló – tőkebeáramlás tapasztalható, ami nemcsak az eredeti etnikai viszonyokat változtathatja meg, hanem a piaci viszonyokat is az eredeti lakosság kárára. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy ez a moldvai csángók vagy a bácskai magyarok, felvidékiek vagy az erdélyiek körében tapasztalható. A jobb megélhetés vonzása nagy erő, főleg ha a vonzás központja Magyarországon található.

Az állampolgári honosítás megkönnyítésével ez a vonzóerő csak erősödhet – főleg a családalapítás előtt álló fiatalokra gyakorolhat nagy hatást. Azt ugyanis évtizedek óta tudjuk, hogy az elszakított területek magyarságának asszimilációját is a civilizációs nyomás (elszívás) – az érvényesülés, a gazdasági felemelkedés, a társadalmi státus javulásának reménye – gyorsítja. Főleg ott, ahol nincs vagy kevés az önerő ezeknek a fontos hétköznapi emberi céloknak az elérésére. Az önerő hiánya azonban minden elszakított területen az ottani, Trianon utáni új állampolitikák következménye, tehát tudatosan tervezett hiány.

Az itt felvetett kérdések nem csupán a december 5-i népszavazás miatt időszerűek. A MÁÉRT tagszervezeteinek találkozóin az elmúlt egy-másfél évben többször felvetődött, hogy komolyan gondoljuk-e az 1996-ban elfogadott paradigmák érvényét. A felszólalások ugyan nem vonták kétségbe ezeket, de egyértelművé tették, hogy csak akkor tarthatók fenn az alapelvek, ha felsorakozik mögéjük a hivatalban lévő magyarországi kormány is. Mivel ez a kormányzati szándék 2002-től csak verbális, érthető, hogy napirendre került ez a kérdés.
Viszont az ún. magyar kettős állampolgárság lehetséges intézményesülése miatt sajátos értelmet nyer az 1996-ban elfogadott két alapvető szempont. A trianoni (párizsi) határokon túli területek korlátozott gazdasági és társadalmi lehetőségei, korlátozott életpálya kilátásai miatt a kedvezményes honosítás nagymérvű népesség elszívó hatást gyakorolhat a történelmi magyar területek magyar lakosságára. Ezért okszerű a felvetés: tartjuk-e még magunkat az 1996-ban megteremtett egyetértés tételeihez, vagy sem? Ezt a kérdést azonban nem a „határon túli” magyar politikusoknak kell címezni, hanem a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló pártok képviselőinek.

Ha egy új paradigma lehetősége merülne fel, amely a szülőföld kiürítését vetítené előre, akkor erre is fel kell készülni. Azért, hogy megakadályozzuk a megvalósulását, vagy azért, hogy nemzetünk minél kevesebb sérülést szenvedjen. De ha sikerül megtartanunk a korábbi egyetértés alapelveit, akkor a magyarok kedvezményes magyarországi honosításának törvénybe iktatását megelőzően működésbe kell hozni az összes lehetséges, szülőföldön megtartó tervet. Ez nem könnyű feladat! Ezt, egy erre a célra felállított kárpát-medencei tervezőiroda és befektetési központ is nehezen tudná ellátni, de elláthatja a helyi erőforrások, a központi költségvetési és az európai erőforrások célszerű összefogásával.

A magyar állampolgárságnak az eddigitől sokkal szélesebb körű hozzáférhetősége, a jogfolytonosság és az egységes magyar nemzet megőrzése, a nemzet szétfejlődése veszélyének csökkentése, és a nemzetet megosztó törekvések szempontjából is nagy jelentőséggel bír. A nemzetet szétforgácsoló veszélyre kell különösen felhívni a figyelmet. Az európai (feltehetően marxista hagyományú) baloldal részéről ugyanis erre már történt kísérlet az Európa Tanácsban, ami a Trianonban kodifikált állampolgári megosztottságunkból származó veszélyeket tovább súlyosbította. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003-ban ugyanis egy olyan jelentést fogadott el Eric Jürgens holland baloldali képviselő javaslatára, amely először különbözteti meg terminológiailag is a magyarországi magyarokat az elszakított magyaroktól. Az egyik csoport eszerint (angolul) Hungarians, a másik csoport Magyars. E megosztási kíséreltek miatt is fontos lenne, hogy a státustörvény után szakavatottan és felelősen kerüljön napirendre az egységes magyar állampolgárság megteremtése, amelyet kissé költőien akár nemzetpolgárságnak is nevezhetnénk.

Mire kell odafigyelnünk? Néhány eddig elmondott véleményt és nézőpontot kell összegeznünk.

Világos, hogy a státustörvény a nemzetközi bizalmat élvező magyarországi posztkommunista bürökrácia és a globalista szellemű euro-bürokrácia akadékoskodása miatt nem kaphatott olyan tartalmat, amelyet a nemzet állapota igényelt volna. Ezért a magyarországi állampolgárság elnyerése (könynyített hozzáférhetősége) minden magyar számára nagyobb jelentőséggel bír, mint korábban, a státustörvény elfogadása előtt. A kérdés súlyát növeli a státustörvény 2003-ban történt kommunista szellemű módosítása

Az EU-tagsággal rendelkező Magyarország nemzetközi szerepe súlyosabb, mint az 1920-ban vagy 1947-ben a békeszerződések idején rákényszerített szerep. Ez a megítélés vonatkozik az egész magyar nemzetre is. Minden nemzetnek és államnak annyival kevesebb az önsúlya, amennyivel kevesebbnek érzi önmagát a másiknál. Ezért a történelmi Magyarország és a magyar nemzet szétdarabolásának káros következményeit ma nem egy vesztes nemzet és vesztes ország szempontjából kell megítélni, hanem az európai egyenrangú nemzetek (nem államok) nézőpontjából. A magyar nemzet 1920 óta nem Magyarország. A jelenlegi Magyarország azonban a mindenkori Magyarországot jelenti, aminek kötelessége felelősséggel viseltetnie az egész nemzet iránt Fokföldtől Kamcsatkáig, Grönlandtól Tasmániáig.
Magyarország nem a területén kívül élő magyarság anyaországa, hanem a nemzet felelős országa. Ez nem alkotmányos felelősség, hanem történelmi küldetés, mint a Királyi Magyarországé volt a Hódoltság idején. Magyarország tehát nem „kinstate” (angolul: rokon állam), hanem a mindenkori magyar állam. Anyaország akkor lehetne, ha egy nőben kialakulhatna az anyasági érzés lábának levágásával. Magyarországnak nem anyáskodnia kell az elszakított részek fölött, hanem összhangban kell tartania az egész nemzet életét. Ezért azt is el kell tűrnie a mindenkori Magyarország kormányának, hogy a nemzet közvéleményével szemben kisebbségben marad. Ez ugyan nem kérdőjelezi meg az állam belső joga szerinti legitimitását, amelyből ered „nemzetközileg” hatalmának jogforrása, de lehet, hogy ugyanezt a szerepet nem töltheti be össznemzeti viszonylatban. Eszerint egy magyarországi kormánynak és kormánypolitikának nincs spirituális joga arra sem, hogy pártpolitikává változtassa a nemzetpolitikát. Ezért a nemzet együttműködésére új kereteket kell teremteni és törvényesíteni. Ennek egyik alapfeltétele, hogy a nemzet megjelenhessen a mindenkori Magyarország állampolgári kötelékében.

A nemzetközi jog csupán államközi jog, azaz hatalmi jog. A nemzet ugyanis nem állam és az állam nem nemzet. Ez ma Európa egyik legsebezhetőbb pontja. A politológusok már rájöttek, hogy Európa fejlődése a nemzetállamok utáni korszakban lendülhet fel – azaz akkor, ha az állam létét nem a feudális alattvalóból vélt nemzetté, de nem etnikummá vált lakossághoz kötik, hanem a polgárhoz. A fejlődés vonzásköreinek kialakítását rá kellene bízni a természetes gócpontokra, azaz a nemzetre (etnikumra), illetve a természetes társadalmi vonzáskörökre, amelyek keresztezhetnek akár etnikumokat is. Talán érdemes lenne fellapoznunk László Gyula régész profeszszor véleményét arról, hogy az újkorban a hagyományos nemzet hogyan válik néppé, és nem úgy történik mindez, ahogy elképzelték a marxisták vagy ivadékaik.

Tudatosítanunk kell, hogy a magyar állam évezredes fejlődése eltért az európai államfejlődéstől. Az ország lakosságának sok évszázadon át kialakuló érzelmi kötődése az államhoz – éppen a középkori, de a kora újkori magyar irodalom tanúsága alapján is mélyen lelki indíttatású volt. Ez ma, a XXI. évszázad kezdetén is igaz a történelmi magyar állam viszonylatában. Az ország, az állam és a haza egy érzelmi kört, egy valóságot jelentettek, a parasztlázadások, a vallási viszályok és a rendi felkelések ellenére is. Mindez érzelmileg azt jelenti, hogy ma is ugyanígy viszonyul a magyarság a történelmi országához, államához, hazájához – annak ellenére, hogy a történelmi alakulat jogi egysége 1920-ban felbomlott.

Mindennek vetületében kell tekintenünk az állampolgárságról megtartandó népszavazásra is. Bármennyire felelőtlen is volt ez a kezdeményezés, az érvényes jog szerint megtörténik a népszavazás. Kimenetele háromesélyes, melyek közül csak az egyiknek szabadna valóra válni: nyisson utat minden magyar számára a mindenkori Magyarország állampolgárságának megszerezhetőségére. Ez ugyanis nem pragmatikus kérdés, hanem a ránk nehezedő több mint nyolcvanéves magyarellenes diktatúrának az elutasítása. És egy olyan jogfolytonosság újrateremtésének az esélye, amely nem kérdőjelezi meg az európai stabilitást és békét.

2004. november 4-én.

 
< Előző   Következő >