Akiknek nincs köze a szomszédos magyarokhoz Nyomtatás E-mail

 

 

erdelyinaplo_logo.gif


 

 

XVIII. évfolyam, 46. (891.) szám
2008. november 12.

 

 

Akiknek nincs köze a „szomszédos” magyarokhoz

 

Szubjektív okokból nem látogatom Magyarország legolvasottabb napilapjának, a Népszabadságnak a honlapját. Teszem ezt azért, mert rosszul vagyok attól és ahogyan e „véleményformáló” kiadványban Gyurcsány Ferencet és a nevével fémjelzett csődkormányt ünneplik reggeltől estig, immáron évek óta. Mégis böngészni kezdtem a lap világhálós archívumában, mivel a magyarellenes kirohanásairól ismert hazai lapóriás, az Adevărul közölt cikket belőle.

 

A kelet-európai kisebbségek szeparatista megnyilvánulásainak veszélyeiről kioktató irományt Bauer Tamás jegyezte. Az a Bauer, akinek kb. másfél éve már a nemzetbomlasztó SZDSZ sem volt elég liberális társaság, és azóta független képviselőként támogatja egykori párt-, és mindenkori szocialista elvtársait. Arról, hogy ezen kívül, ki és milyen a közgázas Bauer, elég annyit megjegyezni, hogy Bauer Miklós néhai AVH-s kihallgatótiszt kisfia. Bizony-bizony, a kis Bauer a Kádár papa gulyáskommunizmusában szocializálódott, és mint a népszabi ostora ezt nem is tagadhatja le magáról. Persze már hallom a hurrogást, hogy a fiúk nem felelnek az apák bűneiért stb., de ennek ne dőljünk be, hiszen az MSZMP tőgyén felnőtt mai politikai elit nemcsak az apák, hanem az elmúlt 50 esztendő, sőt tegnapi cselekedeteiért sem vállal semmilyen felelősséget. Gondolkodásmódjuk rendkívül egyszerű: ami rossz, azért Orbán Viktor a hibás. Ócska közhely, miszerint, akinek nincs múltja nem tud jövőt építeni, de az MSZMP erkölcs(telenség)i és vagyoni jogutódjai a múltjukat építgetik. Azt, hogy jövőképük nincsen, bebizonyították az elmúlt hat év alatt.

A szuperliberális gondolkodó Bauer írása azért aktuális, mert éppen lecsengőben van Sólyom László gyakorlatilag súlytalan erdélyi látogatásának visszhangja, és azért, mert híven tükrözi a magyarországi baloldal érzelmi hozzáállását a határon túli nemzetrészek iránt. Miközben az Erdélybe ilyen-olyan címen idelátogató SZDSZ- és MSZP-guruk mai napig a kettős állampolgárságról szóló népszavazás gyalázatát törölgetik magukról, Bauer világosan megmondja, hogy a szívük mélyén mit gondolnak az erdélyi, kárpátaljai, újvidéki és felvidéki magyarokra, akiket nagy bosszúságukra sem Trianon, sem a két világháború, sem a negyvenéves békeharc nem tudott kiirtani Közép-Európa tarka etnikai térképéről.

Persze a Bauer-féle észosztók szerint még mindig nem késő, a nemzetközivé válás végső harca még folyamatban van. A kommunistáktól örökölt állandó forradalmi készültség képzetét, pontosabban annak szuggerálását, a jelenlegi magyarországi hatalom kezében a szélsőjobbtól való folyamatos rettegés váltotta fel. Ha Magyarországon ma valahol megvernek egy cigányt, az országos hír, és az elkövető nemcsak fasiszta és rasszista, ha ritkás a haja, hanem terrorista is, amennyiben benzin van az öngyújtójában. Bauernek a Kárpát-medencei magyarságot illető, idétlen jelenkor-történeti párhuzamait könnyű lenne szénné égetni, de hadd idézzem őt magát, aki mi mással, mint az oroszokkal kezdi a példabeszédét: „Oroszország az elmúlt években orosz útlevéllel látta el, vagyis állampolgárai közé fogadta a Grúziához tartozó Dél-Oszétia lakosait, ha azok erre igényt tartottak – bizonyára az oszét és orosz nemzetiségűeket. Ugyanazt tette, amit a magyar nacionalisták követelnek a magyar államtól: adjon magyarországi állampolgárságot a szomszéd országokban élő magyaroknak, ha kérik. Első lépésként a Fidesz-kormány magyarigazolvánnyal látta el őket, demonstrálandó, hogy őket valójában Magyarországhoz, s nem a lakóhelyükül szolgáló államhoz fűzi lelki kötelék. Ami most a Kaukázus déli lejtőin történt, bennünket igazol, akik – szemben a Magyarok Világszövetségével, a Fidesszel és az MDF-fel – elutasítottuk a kettős állampolgárság ötletét, sőt már a státustörvényt is.

Más államban élőknek etnikai alapon tömegesen útlevelet, állampolgárságot felkínálni az adott állam szuverenitásának megkérdőjelezése. Legalábbis ennek első lépése, amelyet bármikor követhet további lépés, ha megvan hozzá az erő – és Oroszországnak megvan. Magyarországnak persze nincs, akkor sem volt, amikor Orbán Viktor kormányozta, de az effajta lépés világosan jelzi a szándékot, de legalábbis az ábrándot.”

Ez olyan szép, hogy akár a Kárpátok géniusza, Ceauşescu elvtárs is mondhatta volna, ha élne. Nem véletlen, hogy éppen ő jutott eszembe Bauert olvasgatva, mert a lelki rokonság több mint szembetűnő. De lássuk csak, hogyan vizionál Bauer a „tartós békéről” és a milliók boldogságáról miközben burkoltan a szoclibek örök retorikáját, a légből kapott rettegést is beleszövi a magyarok egy nemzetté tartozásának hálójába:

Az adott államhatárok nyílt vagy burkolt etnikai alapú megkérdőjelezése – ideértve az országlakók állampolgári hovatartozásának megkérdőjelezését is – kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Ezt üzenik a Kaukázuson túl történtek – akárcsak az elmúlt évtizedek balkáni eseményei – mindenkinek, akinek fontos, hogy az emberek milliói békében, biztonságban élhessenek. Ez az üzenet megerősít minket abban, hogy Magyarországnak le kell tennie a magyar állam és a szomszéd országokban élő magyarok közötti közjogi kötelék bármilyen formájának létrehozásáról, legyen az státustörvény, kettős állampolgárság, Magyar Állandó Értekezlet vagy Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. A magyar államnak, a magyarországi politikai osztálynak tudomásul kell végre vennie, amit a 2004-es népszavazás tanúsága szerint a magyarországi állampolgárok nagy többsége jól tud, és pártjaik gyakorlati politikáját – ha nem is retorikáját – tekintve a határon túli magyar politikusok is jól tudnak: a szomszéd országokban élő magyarok, miközben a nyelv, a kultúra és a történelmi tudat a magyarországi magyarokhoz fűzi őket, az ottani politikai közösség részesei, és semmilyen tekintetben sem a magyarországié.”

Ezeket olvasva tényleg nem csodálkozhatunk azon, hogy az Adevărul hasábjaira kívánkozott Bauer cikke. Ezt ugyanis minden nagy-romániás nemzetállamban gondolkodó hazafi bátran bekeretezheti, és kiakaszthatja a házi oltára fölé a falra. Minket, „szomszédos” magyarokat tehát, mindössze nyelvi, kulturális és történelmi szálak fűznek a magyarországiakhoz, pedig a puszta valóság az: egészen egyszerűen mi is magyarok vagyunk. Ha kicsit túloznék, azt mondanám magyarabbak. Ha szőrszálat szeretnénk hasogatni, arra is felhívhatnánk Bauer figyelmét, hogy Erdélyben még ma is élnek olyan, dicső múltú papájával egyidős emberek, akik magyar állampolgárokként születtek horribile dictu pl. Marosvásárhelyen. Persze világosan érthető a szocialisták és a törpepárti liberálisok beteges rettegése a kettős állampolgárságtól: ez választási joggal járt volna, s ha megvalósul 2004-ben, nemcsak a maroknyi SZDSZ-es mitugrász, hanem történelmi jóvátételképpen az egész szocialista brigád eltűnik örökre a politika süllyesztőjében. De a Bauer-féléknek köszönhetően nem ez történt, és a tízmillió román vendégmunkás helyett, mára Gyurcsánnyal, a nemzet fő-előadóművészével az élen, a kormány tette tönkre Magyarországot.

Van mit ünnepelnie a Népszabadságnak.

Bauernek a nemzet teljes szétszakadásához még az Európai Unió sem nyújt teljes biztosítékot: „Az uniós csatlakozás kiküszöböli a Magyarországgal, a magyarországi magyarokkal való kapcsolattartás adminisztratív akadályait, de nem változtat azon, hogy gazdasági és szociális tekintetben nem közös a sorsunk, s ennek jelentősége az Unión belül is megmarad. Magyarország felelőssége annyi, hogy mindent megtegyen kulturális létfeltételeik javításáért, azért, hogy másik állam polgáraként is magyarul beszélhessenek, tanulhassanak, előbbre juthassanak, származásuk, identitásuk miatt hátrány ne érje őket. Mindezért az eddigieknél többet kell tennie. De a közjogi kötelékeket el kell felejteni. Nincs és nem kívánatos semmiféle „határokon átívelő nemzetegyesítés”.

A finálé utolsó passzusa a Kádár-korszak nemzetpolitikáját idézi fel a maga tömörségében: nincs és nem kívánatos, el kell felejteni. Egyebek mellett az a szoclibek legnagyobb bűne, hogy mindent el akarnak felejtetni, a múltat és már-már a jelent is, ami Magyarország gazdasági állapotát nézve nem is csoda. Erről sem kell beszélni, mert amiről nem beszélünk, az ugyebár nem is létezik.

Soha nem felejtem el azt, amikor a nyolcvanas évek elején pesti rokonok látogattak meg, és lelkendezve megjegyezték, hogy mi gyerekek milyen ügyesen beszélünk magyarul. Ez volt Kádár sikeres szomszéd politikájának következménye. Mára Bauernek és elvtársainak köszönhetően sokat változott a helyzet: Magyarországról nézve magyarul beszélő románok lettünk. Kádár és Ceauşescu kikelhetnek sírjukból, hármas csókot válthatnak, elrophatják a csasztuskát és elénekelhetik oroszul az Internacionálét. Mi pedig Erdélyben, Kárpátalján, Újvidéken és Felvidéken reménykedjünk abban, hogy lesz szebb jövő, és egy új kor hajnalán nem ezzel költenek: nincs és nem kívánatos.

Ne hagyjuk magunkra erőltetni a rendszerváltozás (egyébként orosz) baljóslatát: eddig sötétségben éltünk, most világosságban halunk meg. Még akkor sem, ha Bauer Tamás ezt üzeni nekünk Magyarország legolvasottabb napilapjában.

Jakab Lőrinc

© Erdélyi Napló - 2008

 
Következő >