1919. június 3. kedd Nyomtatás E-mail

 

 

 

 

1919. június 3. kedd

 

 

Kezdetben egyöntetű sikert ígért a Szombathelyről meghirdetett sztrájkfelhívás.

 

Három döntő fontosságú dunántúli vasúti csomóponton, Nagykanizsán, Celldömölkön és Székesfehérváron mondták ki a csatlakozást, s szüntették be kedden a munkát. A negyedik szintén nélkülözhetetlen csomóponton, a győrin is leállt ideiglenesen a forgalom.

 

Budapesten a Keleti pályaudvar vasutassága is kimondta a sztrájk céljaival való teljes azonosulását és nyomaték kedvéért feltűzték a pályaudvar homlokzatára a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót, amely fegyveres zendüléssel felérő kihívásnak számított a nemzetellenes tanácskormány szemében.

 

 

*  *  *

 

 

A dombóvári pályaudvaron munkásgyűlést tartottak a vasutasok, hogy szombathelyi társaik felhívására ők is csatlakozzanak az általános sztrájkhoz. Felsőbb utasításra erőszakkal oszlatta fel a gyűlést a kaposváriakkal megerősített helyi vörös karhatalom. Támadást intézett az állomás ellen a dombóvári zászlóalj bányász részlege, valamint a Kaposvárról riadóztatott vörös rohamosztag. Előbbieket Zay Dezső, utóbbiakat Hajdú Imre vezette.

(255

 

Lövöldözéssel és kézigránátok dobálásával vetettek véget a vasutasgyűlésnek.

A vasutasoknak nem esett komolyabb sérülésük, de az állomáson tartózkodó utasok közül ketten meghaltak. Életét vesztette Pfeifer Samu budapesti lakos és egy ismeretlen férfi, akinek személyazonosságát meg sem állapították a nagy zűrzavarban.

 

 

*  *  *

 

 

E napi számának első oldalán közölte a Debreczeni Újság az alábbi kisantant-eredetű hazugságot:

 

„Horthy Miklós kivégzése

 

Bukarest, június 2. A Viitorul című bucuresti lap írta:

 

Pozsonyból jelentik, hogy Horthy Miklós tengernagyot - az osztrák-magyar haditengerészet volt parancsnokát, valamint több más magas rangú személyt a bolsevik kormány Szolnokon borzalmas körülmények között kivégeztette. ..."

 

 

*  *  *

 

 

Sorok a ceglédi Népakarat e napi vezércikkéből:

 

"Éhség van, - ez a szomorú és fájó igazság, olyan igazság, amelynek erejét mi szenvedő és éhező proletárok keservesen érezzük.

 

Tény, hogy nincs lisztünk, nincs zsírunk, nincs húsunk, nincs mit főznünk... A helyzet ma minden proletártestvérünktől súlyos áldozatokat követel a szebb jövendőért, megköveteli azt is, hogy megértsük, miért koplalunk, megértsük, miért nem élhetünk úgy, ahogy mindannyian élni szeretnénk....

 

Vigyázzatok Elvtársak, ne engedjétek közel férkőzni magatokhoz a testek és lelkek ellenségeit, ne üljetek fel ellenforradalmi izgatásoknak, ne legyetek a saját ellenségeitek!"

 

 

*  *  *

 

 

Dunamócson felakasztották Trubinyi Jánost, a község plébánosát.

 

Besúgók jelentették fel Bandl Ferencnél, az egyik rettegett hírű terrorkülönítmény parancsnokánál. Bandl azonnal elfogatta a plébánost és megparancsolta, hogy végezzenek vele, mint veszedelmes ellenforradalmárral.

 

Halasi Ferenc harminckét éves debreceni lakatossegéd és társa, Szabó Sándor a Duna-partra kísérték a plébánost és egy akácfára akasztották fel.

(256)

 

 

*  *  *

 

 

1919. június 3. kedd

 

 

Előző nap kemény harcok árán kiverte a vörös postásezred a cseh légionista csapatokat a Sajó és a Hernád összefolyása körüli vidékről.

 

A csehek elmenekültek északra, Szikszó irányába, a győztes, de fáradt postások meg azzal a biztos tudattal tértek esti nyugovóra, hogy az ellenség soha nem térhet vissza erre a tájra.

 

De másodikáról harmadikára virradó éjszaka orvul rátörtek a két folyó találkozásánál elterülő falvakra a páncélvonaton délre osonó cseh légionisták.

 

Miután megint elkergették őket, bizottság vizsgálta ki a június harmadikán Ongán elkövetett cseh gyilkosságok körülményeit. E bizottság tagjaként hagyta ránk a vizsgálat dokumentumait Szabó György:

 

„Én, e sorok írója, a postás vörösezred zászlóalj politikai megbízottja voltam.

Vizsgálatot folytattunk Ongán, tisztázva, hogyan történt a 2. századunk tragédiája, ami csaknem végzetes lett az egész postás vörös zászlóaljra. A posta épülete előtt frissen hantolt sír, virágokkal díszítve, a felírás jelzi:

 

„Itt nyugszanak bajtársaink: Petrovics századparancsnok és Boros Gyula szakaszparancsnok!"

 

 

A postamester így számolt be a történtekről:

 

„Mint régi ismerőssel, sokáig beszélgettem Petrovics kartárssal. Lehetett éjfél, amikor lefeküdtünk. Az őrök mindenütt ki voltak állítva. Arra nem gondoltunk, hogy a csehek támadni mernek, hisz oly hirtelen távoztak, hogy a felszerelésük nagy részét is visszahagyták. Úgy éjjel kettőkor lövésekre, majd sortüzekre ébredtünk. Dörömböltek az ajtón, ki kellett nyitni. Visszajöttek ugyanazok a cseh katonák, akik tíz nappal ezelőtt itt tartózkodtak.

 

Mind részeg volt. Azt kérdezték, vannak-e itt bolsevik katonák. Az igazat nem tagadhattam le, és azt mondtam, hogy a század parancsnoka és a legénye van itt. Kértem, ne bántsák őket, megadják magukat. Félrelöktek, benyomultak a szobába, Petrovics és Boros kartársak szállására. Mindkettőjüket agyonlőtték. Gyilkos munkájuk végeztével, futólépésben eltávoztak. Ekkor már az egész községben állt a harc.”

 

 

Az ongai jegyző a következőt mondta:

 

„Sokáig tartózkodtak itt a csehek, de június 2-án reggel rendetlen futásban menekültek Gesztely felé. Az ágyúkat vágtatva húzták a gyalogosok, tüzérek, sőt a tisztek is. A nyomukban érkező katonáinktól azt kérdeztem, hogy hát maguk között nincs parancsnok?

 

Mert én még nem láttam vöröskatonát, meg azt sem, hogy milyenek a jelvények, vagy rangfokozatok a Vörös Hadseregben.

 

Ekkor az, akit kérdeztem, bemutatkozott, hogy ő a századparancsnok, majd egy szőke fiúra mutatva, akin vörös karszalag volt, mondja, hogy ő meg a szakaszparancsnok, de nem szokták feltenni a karszalagot, mert mindnyájan jól ismerik egymást, valamennyien postások. Aztán elsiettek a csehek után. Estefelé visszajöttek, a századparancsnok a postamesterhez ment be szállásra.

 

Figyelmeztettem őket, hogy vigyázzanak nagyon, mert Szikszó felé az erdőben lehetnek a csehek, azon az erdőn keresztül halad a kassai vasútvonal. Ezután hazamentem.

 

Éjjel két óra felé felébresztett a sűrű puskalövés, a gépfegyverek kattogása, a gránátok robbanása, erős harc fejlődött ki a község alsó részében.

 

Vagy két óra hosszat tartott. Már világosodott, amikor láttam, hogy körülbelül harminc lefegyverzett magyar katonát hajtanak a csehek. Fél óra múlva hat ingre, gatyára vetkőztetett katonát hoztak, akiket a tűzoltószertár falához állítottak, hogy agyonlőjék őket.

 

A csehek erősen dülöngéltek a részegségtől. Egy őrmester és egy szakaszvezető azon vitatkoztak, hogy elhajtsák-e foglyaikat Gesztelyre, vagy itt lőjék főbe őket? Az egyik katona felhasználva a vitatkozás kínálta alkalmat, kiugrott a sorból, átugrott a kerítésen. Erre a többiek is szétszaladtak. Menekülés közben, az utcán lőtték agyon őket a csehek, illetne csak négyet, mert kettő megmenekült.

 

Déltájban hoztak még nyolc magyar foglyot a csehek. Egy tisztnek látszott, mert bricseszben és fényes csizmában volt. Gesztely felé mentek.

Négy agyonlőtt magyar katona itt van eltemetve az árokban, - a posta előtt meg a századparancsnok és a szakaszparancsnok. A falu végében még tizennyolc magyar katona van elföldelve.

 

A csehek támadása után tüzérségi harc kezdődött. Éjjel-nappal lőttek. A csehek is így tettek éjjel-nappal. Kistokaj felől ágyúztak, valószínűleg igen sok lőszerük volt, el akarták pazarolni. A mieink este már nem lőttek. Másnap reggel úgy kilenc órakor a kondásné jött a községházára, és azt kérdezte: nincsenek-e már itt a csehek, mert az ura ki akarná hajtani a disznókat. Van egy bojtárjuk, az is nagyon szeretne már kimenni. Azt mondja, hogy Budapestre való, itt bújt el náluk, mikor a csehek visszajöttek. Ingben, gatyában volt. Az uram adott neki olyan viseltes felsőruhát és szűrt, de meglátszik, hogy pesti, mert a bajsza le van borotválva. Én leltem rá, amikor a disznókat etettem. Látta az ijedtségemet, megnyugtatott, hogy ne féljek tőle, hiszen ő is magyar. Aztán bementem a házba, és kiküldtem az uramat, hogy beszéljen vele. Az uram behívta a szobába, aztán felöltöztette. Kihajtották a disznókat. De ez a pesti nem ment az utcára a disznókat összehajtani, hanem egyenesen kiment a kanászkúthoz vizet merni. Hívtam ide, hogy beszéljen a jegyző úrral, mire azt mondta, hogy majd később eljön.

 

- Aztán jött hozzám egy másik asszony is. Biztatom: üljön le, Juhászné. Talán valami bajuk történt? Hogy van a Juhász bácsi? - Az öregemnek nincsen semmi baja, hanem jegyzőúr, más a bajunk.

 - No mondja csak el.

 - Ma reggel az öregem kiment az istállóba, hogy enni adjon az állatoknak. Csodálkozással látta, hogy az ajtó nyitva van. Az öregem azt hitte, hogy itt jártak a csehek, elvitték a lovakat. Képzelje el, jegyző úr, hogy mi történt. Egy tizennyolc-húsz év körüli gyerek ingben, gatyában, hajadonfővel, szalmacsutakkal pucolja a lovakat. Az öregem éppen akkor lépett be az istállóba, amikor a fiú az egyik lovunk lábát csutakolta. Nagyon megijedt, egész testében remegett. Az öregem sorra kikérdezte: kicsoda, hogyan került az istállóba? Csak azt felelte alig hallható hangon: Bácsi, én magyar vagyok-, de még mindig annyira remegett, hogy a szalmacsutak kiesett a kezéből. Csak egy szót suttogott: „csehek”.

 

És rémülten nézett maga körül, mintha eszelős lenne. Az öregem bevezette a szobába és lefektette, hogy aludjon. Fél deci pálinkát itatott a megrémült fiúval. A poharat is alig tudta fogni, annyira remegett a kezében. Az öregem megállapította, hogy idegsokkot kapott a nagy ijedtségtől. Kérdem a jegyző urat, mit csináljunk ezzel a fiúval? Nem volna-e jó, ha kórházba vinnénk? Most ugyan alszik, de álmában is beszél, jajgat és dobálja magát.

(258)

 

 - Elmentem Juhászékhoz. A beteg ott ült az ágy szélén, és Juhász bácsival beszélgetett. Épp akkor értem a szobába, amikor a fiatal kijelentette, hogy őt nem kell kocsival szállítani Miskolcra, gyalog is el tud odáig menni, nincs az messze. Elbeszélgettem vele, tudakoltam, miben segíthetnék, aztán meghallgattam, hogyan került bajba és hogyan menekült meg. Fölismertem. Ő volt az egyik, akit nem tudtak lelőni a részeg csehek a tűzoltószertár oldalánál. Így beszélt a történtekről:

 

 - Amikor késő este visszajöttünk Ongára, nagyon elfáradtunk. Messzire mentünk, de a cseheket nem láttuk. Az őrszemek a falu alsó részén ki voltak állítva. Énrám csak reggel felé került volna az őrszolgálat, ezért nyugodtan lefekhettem aludni. Negyedmagammal egy fészer alatt pihentem. Csakhamar két cseh katona jött. Ingre, gatyára voltunk vetkőzve, a puskáinkhoz már nem nyúlhattunk. Megadtuk magunkat. Felöltözködni nem engedtek, hanem a községházára hajtottak. Itt már több társunk volt és vagy tíz részeg cseh katona. Köztük egy őrmester. A tűzoltószertárhoz tereltek bennünket. Láttuk, hogy a végünket el nem kerülhetjük, agyon fognak lőni.

 

Ekkor ugrottam át a magas deszkakerítésen. Elfutottam, így jutottam Juhász bácsi udvarába. Beszaladtam az istállóba, fogtam a szalmacsutakot, és egész erőmből csutakolni kezdtem a lovakat. Belépett egy cseh katona. Végem van! Értem jöttek! Nagyon megijedtem. Azóta reszketek. A cseh nem vette észre az ijedtségemet. A ló is nagyon ugrált és rúgott, nyilván nem szokott idegenhez. A cseh körülnézett és elment. Kisvártatva jött Juhász bácsi etetni, így menekültem meg a biztos haláltól.”

 

Előkerült az ongai kondás mellett menedéket találó katona is. Budapesti postásfiú volt, Erdélyi nevezetű.

 

Az úton több parasztemberrel találkoztunk. Mentek füvet kaszálni a közeli rétre, ők beszélték el nekünk, hogy azon a napon délelőtt fogoly katonákat kísértek a csehek. A kísértek csoportja huszonhárom emberből állt.

 

A falu végén megásatták velük a saját sírjukat és agyonlőtték őket.

Mindannyiuknak egyformán postakürt jelzésük volt. "

 

 

A jegyző tanúvallomásának folytatása:

 

„Három nappal ezelőtt reggel kilenc órakor behoztak a csehek huszonhárom magyar katonát a jegyzői irodába. A cseh kapitány és egy őrmester egyenként kihallgatta a katonákat. Mindketten tökéletesen beszéltek magyarul.

 

Engem elzavartak a községházáról. Hogy azután mi történt, azt én is csak később tudtam meg, amikor a csehek sietve elhagyták a falut. A történteket a falu végén lakó gyerekek és asszonyok beszélték el. Eszerint először hat, másodszor tizenhét magyar katonát hajtottak kivégzésre. Az előbbi csoportot vagy huszonöt részeg cseh katona kísérte egy őrmester vezetése alatt. Verték, gyalázták őket.

 

A másik csoportot még embertelenebb módon, összekötözve, szidalmazva és véresre verve hajtották. Előbb a hat katonát, aztán egy órán belül a tizenhetet agyonlőtték, közvetlenül itt a falu szélén, a gyerekek és az asszonyok szeme láttára. Ahol meghaltak, ott vannak elhantolva. Sírjaikat sok-sok virág és koszorú borítja.

 

A faluból a felnőtt férfiakat és a nagyobb fiúkat is elhajtották a csehek kocsival, lóval, ásóval és kapával, de ezek közül még senki sem tért vissza.”

 

 

Szabó György, a vizsgálóbizottság tagja:

 

„A kihallgatások után elmentünk oda, ahol megölték a katonáinkat. Kihallgattuk a szemtanú asszonyokat. Sírva beszélték el, hogyan ütötték a tisztek lóhátról korbáccsal a szerencsétlen, magukat védeni nem tudó katonákat, akik mezítláb és megkötözve szenvedték el a kivégzésük előtti kínzásokat.

 

A részeg cseh katonák magyarul káromkodtak, szidták a szerencsétlenek édesanyját, a kommunistákat meg a forradalmi kormányt. Kivégzéskor az áldozatokkal megásatott sírgödör szélére állították a katonákat. A tiszt közelről, revolveréből lőtt rájuk, a többiek meg puskatussal, szuronnyal fejezték be a véres munkát.

 

Utasítást adtam a jegyzőnek, hogy csináltasson emlékművet ezzel a felírással:

 

„Itt nyugszik 23 hős postás katona, akiket a cseh és a román imperializmus vad hordái kegyetlenül legyilkoltak. A szabadságért haltak hősi halált.

1919. júniusa."

(259)

 
< Előző   Következő >