Kezdetben egyöntetű sikert ígért a Szombathelyről meghirdetett
sztrájkfelhívás.
Három döntő fontosságú dunántúli
vasúti csomóponton, Nagykanizsán, Celldömölkön és Székesfehérváron mondták ki a
csatlakozást, s szüntették be kedden a munkát. A negyedik szintén
nélkülözhetetlen csomóponton, a győrin is leállt ideiglenesen a forgalom.
Budapesten a Keleti pályaudvar vasutassága is kimondta a sztrájk céljaival
való teljes azonosulását és nyomaték kedvéért feltűzték a pályaudvar homlokzatára
a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót, amely fegyveres zendüléssel felérő
kihívásnak számított a nemzetellenes tanácskormány szemében.
* * *
A dombóvári pályaudvaron
munkásgyűlést tartottak a vasutasok, hogy szombathelyi társaik felhívására ők
is csatlakozzanak az általános sztrájkhoz. Felsőbb utasításra erőszakkal
oszlatta fel a gyűlést a kaposváriakkal megerősített helyi vörös karhatalom.
Támadást intézett az állomás ellen a dombóvári zászlóalj bányász részlege,
valamint a Kaposvárról riadóztatott vörös rohamosztag. Előbbieket Zay Dezső,
utóbbiakat Hajdú Imre vezette.
(255
Lövöldözéssel és kézigránátok dobálásával vetettek véget a
vasutasgyűlésnek.
A vasutasoknak nem esett komolyabb sérülésük, de az állomáson tartózkodó
utasok közül ketten meghaltak. Életét vesztette Pfeifer Samu budapesti lakos és
egy ismeretlen férfi, akinek személyazonosságát meg sem állapították a nagy
zűrzavarban.
* * *
E napi számának első oldalán közölte a Debreczeni Újság az alábbi kisantant-eredetű
hazugságot:
„Horthy Miklós kivégzése
Bukarest, június 2. A
Viitorul című bucuresti lap írta:
Pozsonyból jelentik, hogy Horthy Miklós tengernagyot - az osztrák-magyar
haditengerészet volt parancsnokát, valamint több más magas rangú személyt a
bolsevik kormány Szolnokon borzalmas körülmények között kivégeztette. ..."
* * *
Sorok a ceglédi Népakarat e napi vezércikkéből:
"Éhség van, - ez a szomorú
és fájó igazság, olyan igazság, amelynek erejét mi szenvedő és éhező proletárok
keservesen érezzük.
Tény, hogy nincs lisztünk, nincs
zsírunk, nincs húsunk, nincs mit főznünk... A helyzet ma minden
proletártestvérünktől súlyos áldozatokat követel a szebb jövendőért,
megköveteli azt is, hogy megértsük, miért koplalunk, megértsük, miért nem
élhetünk úgy, ahogy mindannyian élni szeretnénk....
Vigyázzatok Elvtársak, ne
engedjétek közel férkőzni magatokhoz a testek és lelkek ellenségeit, ne üljetek
fel ellenforradalmi izgatásoknak, ne legyetek a saját ellenségeitek!"
* * *
Dunamócson felakasztották Trubinyi Jánost, a község plébánosát.
Besúgók jelentették fel Bandl
Ferencnél, az egyik rettegett hírű terrorkülönítmény parancsnokánál. Bandl
azonnal elfogatta a plébánost és megparancsolta, hogy végezzenek vele, mint
veszedelmes ellenforradalmárral.
Halasi Ferenc harminckét éves debreceni lakatossegéd és társa, Szabó Sándor
a Duna-partra kísérték a plébánost és egy akácfára akasztották fel.
(256)
* * *
1919. június 3. kedd
Előző nap kemény harcok árán kiverte a vörös postásezred a cseh légionista
csapatokat a Sajó és a Hernád összefolyása körüli vidékről.
A csehek elmenekültek északra,
Szikszó irányába, a győztes, de fáradt postások meg azzal a biztos tudattal
tértek esti nyugovóra, hogy az ellenség soha nem térhet vissza erre a tájra.
De másodikáról harmadikára
virradó éjszaka orvul rátörtek a két folyó találkozásánál elterülő falvakra a
páncélvonaton délre osonó cseh légionisták.
Miután megint elkergették őket, bizottság vizsgálta ki a június harmadikán
Ongán elkövetett cseh gyilkosságok körülményeit. E bizottság tagjaként hagyta
ránk a vizsgálat dokumentumait Szabó György:
„Én, e sorok írója, a postás vörösezred zászlóalj politikai megbízottja
voltam.
Vizsgálatot folytattunk Ongán, tisztázva, hogyan történt a 2. századunk
tragédiája, ami csaknem végzetes lett az egész postás vörös zászlóaljra. A
posta épülete előtt frissen hantolt sír, virágokkal díszítve, a felírás jelzi:
„Itt nyugszanak bajtársaink: Petrovics századparancsnok és Boros Gyula
szakaszparancsnok!"
A postamester így számolt be a történtekről:
„Mint régi ismerőssel, sokáig beszélgettem Petrovics kartárssal. Lehetett
éjfél, amikor lefeküdtünk. Az őrök mindenütt ki voltak állítva. Arra nem
gondoltunk, hogy a csehek támadni mernek, hisz oly hirtelen távoztak, hogy a
felszerelésük nagy részét is visszahagyták. Úgy éjjel kettőkor lövésekre, majd sortüzekre ébredtünk.
Dörömböltek az ajtón, ki kellett nyitni. Visszajöttek ugyanazok a cseh katonák,
akik tíz nappal ezelőtt itt tartózkodtak.
Mind részeg volt. Azt kérdezték, vannak-e itt bolsevik katonák. Az igazat
nem tagadhattam le, és azt mondtam, hogy a század parancsnoka és a legénye van
itt. Kértem, ne bántsák őket, megadják magukat. Félrelöktek, benyomultak a
szobába, Petrovics és Boros kartársak szállására. Mindkettőjüket agyonlőtték. Gyilkos
munkájuk végeztével, futólépésben eltávoztak. Ekkor már az egész községben állt
a harc.”
Az ongai jegyző a következőt
mondta:
„Sokáig tartózkodtak itt a csehek, de június 2-án reggel rendetlen futásban menekültek Gesztely
felé. Az ágyúkat vágtatva húzták a gyalogosok, tüzérek, sőt a tisztek is. A
nyomukban érkező katonáinktól azt kérdeztem, hogy hát maguk között nincs
parancsnok?
Mert én még nem láttam vöröskatonát, meg azt sem, hogy milyenek a
jelvények, vagy rangfokozatok a Vörös Hadseregben.
Ekkor az, akit kérdeztem, bemutatkozott, hogy ő a századparancsnok, majd
egy szőke fiúra mutatva, akin vörös karszalag volt, mondja, hogy ő meg a
szakaszparancsnok, de nem szokták feltenni a karszalagot, mert mindnyájan jól
ismerik egymást, valamennyien postások. Aztán elsiettek a csehek után. Estefelé
visszajöttek, a századparancsnok a postamesterhez ment be szállásra.
Figyelmeztettem őket, hogy vigyázzanak nagyon, mert Szikszó felé az erdőben
lehetnek a csehek, azon az erdőn keresztül halad a kassai vasútvonal. Ezután
hazamentem.
Éjjel két óra felé felébresztett a sűrű puskalövés, a gépfegyverek kattogása, a
gránátok robbanása, erős harc fejlődött ki a község alsó részében.
Vagy két óra hosszat tartott. Már világosodott, amikor láttam, hogy
körülbelül harminc lefegyverzett magyar katonát hajtanak a csehek. Fél óra múlva
hat ingre, gatyára vetkőztetett katonát hoztak, akiket a tűzoltószertár falához
állítottak, hogy agyonlőjék őket.
A csehek erősen dülöngéltek a részegségtől. Egy őrmester és egy
szakaszvezető azon vitatkoztak, hogy elhajtsák-e foglyaikat Gesztelyre, vagy
itt lőjék főbe őket? Az egyik katona felhasználva a vitatkozás kínálta
alkalmat, kiugrott a sorból, átugrott a kerítésen. Erre a többiek is
szétszaladtak. Menekülés közben, az utcán lőtték agyon őket a csehek, illetne csak
négyet, mert kettő megmenekült.
Déltájban hoztak még nyolc magyar foglyot a csehek. Egy tisztnek látszott,
mert bricseszben és fényes csizmában volt. Gesztely felé mentek.
Négy agyonlőtt magyar katona itt van eltemetve az árokban, - a posta előtt
meg a századparancsnok és a szakaszparancsnok. A falu végében még tizennyolc magyar
katona van elföldelve.
A csehek támadása után tüzérségi
harc kezdődött. Éjjel-nappal lőttek. A csehek is így tettek éjjel-nappal.
Kistokaj felől ágyúztak, valószínűleg igen sok lőszerük volt, el akarták
pazarolni. A mieink este már nem lőttek. Másnap reggel úgy kilenc órakor a
kondásné jött a községházára, és azt kérdezte: nincsenek-e már itt a csehek,
mert az ura ki akarná hajtani a disznókat. Van egy bojtárjuk, az is nagyon
szeretne már kimenni. Azt mondja, hogy Budapestre való, itt bújt el náluk,
mikor a csehek visszajöttek. Ingben, gatyában volt. Az uram adott neki olyan
viseltes felsőruhát és szűrt, de meglátszik, hogy pesti, mert a bajsza le van
borotválva. Én leltem rá, amikor a disznókat etettem. Látta az ijedtségemet,
megnyugtatott, hogy ne féljek tőle, hiszen ő is magyar. Aztán bementem a házba,
és kiküldtem az uramat, hogy beszéljen vele. Az uram behívta a szobába, aztán
felöltöztette. Kihajtották a disznókat. De ez a pesti nem ment az utcára a
disznókat összehajtani, hanem egyenesen kiment a kanászkúthoz vizet merni. Hívtam
ide, hogy beszéljen a jegyző úrral, mire azt mondta, hogy majd később eljön.
- Aztán jött hozzám egy másik
asszony is. Biztatom: üljön le, Juhászné. Talán valami bajuk történt? Hogy van
a Juhász bácsi? - Az öregemnek nincsen semmi baja, hanem jegyzőúr, más a bajunk.
- No mondja csak el.
- Ma reggel
az öregem kiment az istállóba, hogy enni adjon az állatoknak.
Csodálkozással látta, hogy az ajtó nyitva van. Az öregem azt hitte, hogy itt
jártak a csehek, elvitték a lovakat. Képzelje el, jegyző úr, hogy mi történt.
Egy tizennyolc-húsz év körüli gyerek ingben, gatyában, hajadonfővel,
szalmacsutakkal pucolja a lovakat. Az öregem éppen akkor lépett be az
istállóba, amikor a fiú az egyik lovunk lábát csutakolta. Nagyon megijedt,
egész testében remegett. Az öregem sorra kikérdezte: kicsoda, hogyan került az
istállóba? Csak azt felelte alig hallható hangon: Bácsi, én magyar vagyok-, de
még mindig annyira remegett, hogy a szalmacsutak kiesett a kezéből. Csak egy
szót suttogott: „csehek”.
És rémülten nézett maga körül,
mintha eszelős lenne. Az öregem bevezette a szobába és lefektette, hogy
aludjon. Fél deci pálinkát itatott a megrémült fiúval. A poharat is alig tudta
fogni, annyira remegett a kezében. Az öregem megállapította, hogy idegsokkot
kapott a nagy ijedtségtől. Kérdem a jegyző urat, mit csináljunk ezzel a fiúval?
Nem volna-e jó, ha kórházba vinnénk? Most ugyan alszik, de álmában is beszél,
jajgat és dobálja magát.
(258)
- Elmentem Juhászékhoz. A beteg ott ült az ágy
szélén, és Juhász bácsival beszélgetett. Épp akkor értem a szobába, amikor a
fiatal kijelentette, hogy őt nem kell kocsival szállítani Miskolcra, gyalog is
el tud odáig menni, nincs az messze. Elbeszélgettem vele, tudakoltam, miben
segíthetnék, aztán meghallgattam, hogyan került bajba és hogyan menekült meg.
Fölismertem. Ő volt az egyik, akit nem tudtak lelőni a részeg csehek a
tűzoltószertár oldalánál. Így beszélt a történtekről:
- Amikor késő este visszajöttünk Ongára, nagyon elfáradtunk. Messzire
mentünk, de a cseheket nem láttuk. Az őrszemek a falu alsó részén ki voltak
állítva. Énrám csak reggel felé
került volna az őrszolgálat, ezért nyugodtan lefekhettem aludni. Negyedmagammal
egy fészer alatt pihentem. Csakhamar két cseh katona jött. Ingre, gatyára
voltunk vetkőzve, a puskáinkhoz már nem nyúlhattunk. Megadtuk magunkat.
Felöltözködni nem engedtek, hanem a községházára hajtottak. Itt már több
társunk volt és vagy tíz részeg cseh katona. Köztük egy őrmester. A
tűzoltószertárhoz tereltek bennünket. Láttuk, hogy a végünket el nem
kerülhetjük, agyon fognak lőni.
Ekkor ugrottam át a magas
deszkakerítésen. Elfutottam, így jutottam Juhász bácsi udvarába. Beszaladtam az
istállóba, fogtam a szalmacsutakot, és egész erőmből csutakolni kezdtem a
lovakat. Belépett egy cseh katona. Végem van! Értem jöttek! Nagyon megijedtem.
Azóta reszketek. A cseh nem vette észre az ijedtségemet. A ló is nagyon ugrált
és rúgott, nyilván nem szokott idegenhez. A cseh körülnézett és elment.
Kisvártatva jött Juhász bácsi etetni, így menekültem meg a biztos haláltól.”
Előkerült az ongai kondás mellett
menedéket találó katona is. Budapesti postásfiú volt, Erdélyi nevezetű.
Az úton több parasztemberrel találkoztunk.
Mentek füvet kaszálni a közeli rétre, ők beszélték el nekünk, hogy azon a napon
délelőtt fogoly katonákat kísértek a csehek. A kísértek csoportja huszonhárom
emberből állt.
A falu végén megásatták velük a saját sírjukat és agyonlőtték őket.
Mindannyiuknak egyformán postakürt jelzésük volt. "
A jegyző tanúvallomásának
folytatása:
„Három nappal ezelőtt reggel kilenc
órakor behoztak a csehek huszonhárom magyar katonát a jegyzői irodába. A cseh
kapitány és egy őrmester egyenként kihallgatta a katonákat. Mindketten tökéletesen
beszéltek magyarul.
Engem elzavartak a községházáról. Hogy azután mi történt, azt én is csak
később tudtam meg, amikor a csehek sietve elhagyták a falut. A történteket a
falu végén lakó gyerekek és asszonyok beszélték el. Eszerint először hat,
másodszor tizenhét magyar katonát hajtottak kivégzésre. Az előbbi csoportot
vagy huszonöt részeg cseh katona kísérte egy őrmester vezetése alatt. Verték,
gyalázták őket.
A másik csoportot még embertelenebb módon, összekötözve, szidalmazva és
véresre verve hajtották. Előbb a hat katonát, aztán egy órán belül a tizenhetet
agyonlőtték, közvetlenül itt a falu szélén, a gyerekek és az asszonyok szeme
láttára. Ahol meghaltak, ott vannak elhantolva. Sírjaikat sok-sok virág és
koszorú borítja.
A faluból a felnőtt férfiakat és
a nagyobb fiúkat is elhajtották a csehek kocsival, lóval, ásóval és kapával, de
ezek közül még senki sem tért vissza.”
Szabó György, a vizsgálóbizottság tagja:
„A kihallgatások után elmentünk
oda, ahol megölték a katonáinkat. Kihallgattuk a szemtanú asszonyokat. Sírva
beszélték el, hogyan ütötték a tisztek lóhátról korbáccsal a szerencsétlen,
magukat védeni nem tudó katonákat, akik mezítláb és megkötözve szenvedték el a
kivégzésük előtti kínzásokat.
A részeg cseh katonák magyarul
káromkodtak, szidták a szerencsétlenek édesanyját, a kommunistákat meg a
forradalmi kormányt. Kivégzéskor az áldozatokkal megásatott sírgödör szélére
állították a katonákat. A tiszt közelről, revolveréből lőtt rájuk, a többiek
meg puskatussal, szuronnyal fejezték be a véres munkát.
Utasítást adtam a jegyzőnek, hogy csináltasson emlékművet ezzel a
felírással:
„Itt nyugszik 23 hős postás katona, akiket a cseh és a román imperializmus
vad hordái kegyetlenül legyilkoltak. A szabadságért haltak hősi halált.
