1919. április 13. vasárnap Nyomtatás E-mail

 

 

 

1919. április 13. vasárnap

 

 

Lukács György cikke az Ifjú Proletárban (részletek)

 

„... Az osztályharc filozófiája nem ismerte az érzelgést; nem csinált soha vértanúkat elesettjeiből. Mint egyszerű magától értetődő kötelességet követelte meg minden harcosától a végső önfeláldozást.

 

A marxizmusnak ez a teljes függetlensége a cselekvések erkölcsi oldalaitól még jobban kiélesedik a proletárdiktatúra idején. Az osztályharc kíméletlensége még csak fokozódik. Mert most a végső győzelemről: a burzsoá osztály megsemmisítéséről van szó. Azért élesebben nyilvánul meg a meztelen, irgalmat nem ismerő osztályharc, mint az elnyomatás idején. Akkor önvédelem volt az osztályharc egy erősebb ellenféllel szemben. Most támadó jelleget öltött; most arról van szó, hogy a legyőzött ellenfél végleg megsemmisíttessék. Ebben az utolsó harcban nem szabad félúton megállni. Nem szabad, mert a proletariátus egész harcának eredménye van kockára téve a legkisebb ingadozás estén. Úgy látszik tehát, mintha ilyen módon az erkölcsi mozgatóerőknek szerepe a proletariátus cselekvéséből egészen kikapcsolódnék: a rideg osztályharc marad meg, mint a cselekvések egyedüli szabályozója.

 

... Ámde felmerül a kérdés: mi lesz az új társadalomnak az összetartó eleme? Lehet-e már ma az új társadalmat valamiképpen előkészíteni? - arról azonban, hogy milyen legyen az új társadalom, arról majd csak azok fognak gondolkodni és gondoskodni, akik eljövetelét megérik.

 

Ezen a ponton merül fel az erkölcsi kérdés. Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalom és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg; hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniuk.

 

Addig, amíg ezek a társadalmi keretek nincsenek megteremtve, addig hiábavaló minden belső átalakulás, addig, - és ezt nem lehet elég sokszor és elég ridegen hangsúlyozni,- addig csak a kíméletlen osztályharc lehet a proletariátus cselekvésének zsinórmértéke. ...

 

... Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen, egészen addig, amíg (mint osztály) meg nem semmisült. Teljes egyenlőség a nevelés terén. Gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendő, az osztálykülönbséget nem ismerő társadalom kezdő tagját kell látni; ha ugyanakkorra semmisül meg a burzsoázia, amikorra egy így nevelt nemzedék felnő, akkor meglesz egy új társadalomnak a gazdasága mellett erkölcsi létalapja is: minden embernek kölcsönös szeretete és szolidaritása."

 

 

*  *  *

 

 

Kecskeméten központilag elrendelt népgyűlést tartottak, melynek fő szónoka Vágó Béla belügyi népbiztos volt. Beszédének részletei:

 

„Olyan napokat élünk át, amely napok örökké felejthetetlenek maradnak. Ma Magyarország a világ központja, ma a magyar dolgozó minden kizsákmányolt szemefénye és reménysége.

 

Helyzetünk külpolitikailag kitűnő. Ami belső munkánkat illeti, ma azért nem tudunk azzal foglalkozni, hogy jobb lakás és több kenyér legyen, mert még mindig kísértenek a múlt bűnei. Ma az a hivatásunk, hogy megsemmisítsük és elégessük a régi rendszert. Ma mi vagyunk az urak, ma mi parancsolunk. Azt akarjuk, azt parancsoljuk, hogy mindenki segítsen a bőség és a jólét összes lehetőségeit megteremteni. Nekünk egyszerre rombolni és építeni kell. Össze kell zúzni a szellemi erőszakszerveket. A közigazgatást, az igazság-szolgáltatást, az egyházat és különösen a sajtót letiportuk már.

 

Kecskemét szőlő- és bortermeléséből él, a bort azonban ki akarjuk küszöbölni...

A legnagyobb bűn, amikor a mustot erjedni hagyjuk, hogy borrá változzék. Ezentúl mustot fogunk itatni az emberekkel, ami nem bódít és nem hat károsan az emberi szervezetre.

 

Legázoltuk a burzsoáziát és belekóstoltunk a szabadságba. Ezt többé senki tőlünk elvenni nem fogja. Bárki legyen az, aki fel merné emelni szentségtelen kezét, azzal szemben irgalmatlanok leszünk.”

 

 

*  *  *

 

 

Vérvörösre festett mozdony vontatta azt a rövid szerelvényt, amely Budapestről élelmiszert és ruhaneműt vitt ajándékba Tatabányára a bányászcsaládok megsegítésére.

 

Névlegesen a csepeli vasmunkások voltak az ajándékozók, közvetítők pedig a kormányzótanács képviselői.

 

A tatabányiak köszönő szónoklataira Kun Béla, Varga Jenő, Haubrick József és Peyer Károly válaszolt.

 

 

*  *  *

 

 

Miközben Tatabányán tartottak a munkástestvériséget éltető propaganda-szónoklatok, kérelem érkezett Bécsbe a szociáldemokraták vezette osztrák kormányhoz.

 

Diplomáciai úton vízumért folyamodott a budapesti kormányzótanács külügyi népbiztossága Kun Béla, Pogány József, Böhm Vilmos és Weltner Jakab számára.

 

Kettős megfontolás volt a kérelem mögött. Egyrészt menekülési lehetőséget kívántak biztosítani a nevezetteknek arra az esetre, ha Budapestig sikerülne nyomulni az általános támadásra készülő román hadosztályoknak, másrészt szabad utazást akartak Bécsbe és Münchenbe, ha ott kommunista hatalomátvételre kerülne sor.

A kért vízumokat Bécsben minden további nélkül megadták.

 
< Előző   Következő >