| 1919. július 5. szombat |
|
1919. július 5. szombat
Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok távirata a belügyi népbiztossághoz Krammer Sándor Tolna megyei küldetésének meghosszabbításáról: „Belügyi Népbiztosság. Bp. A 263. számú táviratra. Krammer Sándor csapatával július hó 15-ig maradhat Szekszárdon, erről a kormányzótanácsot is értesíteni kell. Böhm hadsereg-főparancsnok. 1470/hfp."
Böhm Vilmos következetesen tagadta, hogy neki, mint hadsereg-főparancsnoknak bármi köze lett volna a hátországi vörös terrorcselekményekhez, holott felelősségét bizonyítja a fenti távirat is.
* * *
Gödöllőn fontos, de eredménytelen megbeszélés volt ezen a napon. Március 21. óta egy pillanatig sem szünetelt a hol nyílt, hol leplezett ellenségeskedés a hazai szociáldemokrata és a Moszkvából jött kommunista vezetők között. Egyetértés csak a nemzeti társadalom tagadásában és az egyházellenességben volt köztük. A nacionalizmussal azonosították a nemzeti törekvések valamennyi árnyalatát, függetlenül azok indokolt, jogos tartalmától, mert a hazafiság piros-fehér-zöld színben jelentkezett. Együttműködésük szilárd alapjának a nemzetek fölötti vörös internacionalizmust tekintették. De a magyarság és a nemzeti elv megtagadása és a más népek kiváltságaként magasztalt nemzetköziség mindenek fölé emelése kevésnek bizonyult a hatalmi együttműködéshez. Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok, egyetértésben az antant budapesti képviselőivel, elérkezettnek látta az időt, hogy a kommunista vezetőket kirekessze a hatalomból. A megoldás mikéntjének eldöntésére a gödöllői főhadiszállásra hívta bizalmasan a szociáldemokrata vezéreket. Böhm Vilmos felajánlotta szociáldemokrata elvtársainak, hogy katonai parancsuralommal eltávolítja a kommunistákat a hatalomból, ha a meghívottak ezt helyeslik és vállalják a politikai felelősséget a rendkívüli állapot bevezetéséért.
Javaslatát egyedül Haubrich József támogatta.
* * *
Minden fővárosi és vidéki laphoz eljuttatott központi sajtóközlemény:
Budapest, július 5.
Kun Béla ma délelőtt az Engels-laktanya katonáihoz a következő beszédet intézte:
"Arra akarom önöket kérni, hogy a forradalom minden katonája csak dolgozó ember legyen. Azok, akik önöket megtévesztették, mikor ágyúik csöveit a gyárakra irányították (június 24-én), mindezeket a pogrom és a szociáldemokrácia jelszavával tették.
A papok, grófok, zsidó bankárok uszították önöket a pogromra, az úgynevezett »zsidó kormány« ellen. De nincs az a Tisza István, aki úgy elintézte volna a zsidó kapitalisták és bankárok vagyonát és hatalmát, mint éppen ez a zsidó kormány.
A szociáldemokraták nemzeti színe is hazug, mert nem egyéb, mint gyalázatos fehér!
Két választás van: burzsoádiktatúra vagy proletárdiktatúra!”
A katonák ovációban részesítették Kun Bélát és beszédét lelkesen megtapsolták.
A német békeszerződés aláírása után határozottabb figyelemmel kerítettek sort a győztes hatalmak arra, hogy mi módon verjék le a legrövidebb időn belül a magyarországi kommunista uralmat. Július ötödikén Hoover angol referáló kifejtette a párizsi békekonferencia vezető tanácsa előtt, hogy egyetlen hatékony megoldásnak a fegyveres intervenciót tartja. Mivel a nagyhatalmak nem akartak vért áldozni, akörül forgott a vita, hogy kik hajtsák végre az intervenciót. Clemenceau, a békekonferencia elnöke ekkor emlegette La Fontaine ama meséjét, miszerint nyugalmuk érdekében elhatározták az egerek, hogy csengőt akasztanak a macska nyakába, csak abban nem tudtak megegyezni, miként valósítsák meg a nagyszerű ötletet, az intervenciót.
Újsághír: „A népgazdasági tanács zár alá veszi a már meglévő, valamint a még ezután termelendő 1919. évi méztermést. Nem esik zár alá az egy személy birtokában lévő 5 kg-nál kisebb mennyiség.”
Az anarchisták lapja, a Társadalmi Forradalom szokásához híven a július 5-i számában is idézeteket közölt a mozgalom eszmei tekintélyeitől. Ezek között olvasható Karl Liebknecht alábbi állítása:
„A
proletárforradalomnak nincs szüksége céljai eléréséhez semmiféle
terrorra, gyűlöli az emberölést és visszaborzad tőle. Nincs szüksége
ezekre a harci eszközökre, mert nem egyének, hanem intézmények ellen
harcol.”
Változatlanul folytatódott a Duna-Tisza közi ellenforradalom résztvevőinek üldözése. Vörös terrorkülönítmények nyomoztak a városokban, falvakban és a kiterjedt tanyavilágban. Pervanger Mihály különítményparancsnok a Dunapataj melletti Szentkirálypusztát rohanta meg huszonöt emberével. Idős és ifjú Barta Károlyt akarták kézre keríteni, de csak a fiatal Barta feleségét találták a tanyában. A legdurvább fizikai bántalmazással kényszerítenék vallomásra a fiatalasszonyt, de az nem árulta el a bújtatottak hollétét. Dühükben eszméletlenre verték a terroristák.
Nem is tért magához, belehalt a kínzásokba. Pervangerék sorsára hagyták az ájult asszonyt és mindent felforgató kutatással megtalálták a rejtőzködő férfiakat. Rettenetesen megverték, majd gúzsba kötözték őket. Szekerekre pakolták a tanyában található összes élelmiszert és az értékesebb ruhaneműt, lefoglalták a készpénzt, kiterelték az istállóból a szarvasmarhákat, majd mit sem törődve a haldokló fiatalasszonnyal, Dunapataj felé vették útjukat. Dunapatajon a községháza udvarán lévő fára készültek felakasztani apát és fiát. Elsőnek idős Barta Károlyt szándékozták halálba küldeni. Ki is rántották lába alól a széket, de a tanyás gazda ekkor sem veszítette el lélekjelenlétét. A feje fölé nyúlt és megragadta a kötelet, amelyen függött és addig rángatta, amíg el nem szakadt. Rárohantak a lincselő terroristák, hogy megismételjék az akasztást, de parancsnokuk, Pervanger Mihály leintette őket. Úgy döntött, ítélkezzen a foglyok fölött a kalocsai forradalmi törvényszék. Idős és ifjú Barta Károlyt bekísérték Kalocsára a járásbíróság börtönébe, de már nem kerültek a forradalmi törvényszék elé. A vörös diktatúra után visszanyerték szabadságukat. |